Valamikor, 2020 nyarán.

Lansy és én Észak-Jiading-ban voltunk, sofőrt akartunk szerezni magunknak. A probléma az volt, hogy egyikünk sem ismerte azt az alkalmazást, mely ebben segített volna. Lansy azért nem, mert új volt még Sanghajban, én meg azért nem, mert mindig volt egy haverom, aki intézte a sofőrt.

Egy éppen ott ácsorgó kínai ajánlotta fel, hogy segít a megfelelő helyre hívni a fuvart. Megmutatta, hogy melyik rubrikába kell bemásolni az úticélt, melyik gombot kell megnyomni ahhoz, hogy a sofőr a mi gps-koordinátáinkat vegye kiindulópontnak. Egy zöld gomb, egy megerősítés, és már úton is volt a fuvar.

Lansy érdeklődően nézte az alkalmazást, mely két kék, egymástól különböző helyen fekvő pontot jelölt, az egyiket rajzszöggel. A kínai megszólalt.

- Nem kell mást csinálni, csak várni, ő meg idejön.

- Biztos vagy ebben? Csak mert szerintem mást mutat a térkép.

- Nem, nem lesz baj. Mi megadtuk, hogy a gps koordinátákat vegye figyelembe. Pontosan ide fog jönni, de az is jó, ha pluszban küldünk neki egy üzenetet. Itt van: „Kérem, jöjjön a mi általunk megadott gps koordinátákra.” – azzal elküldte az üzenetet.

Nem győzött meg. A térkép minket egy önálló, villogó kék ponttal jelzett, viszont a kék szöget és a sofőr autóját egy összefüggő kék vonal kötötte össze. A kék szög egy utcányira arrébb volt.

Megint rákérdeztem.

- Ne haragudjon, sosem használtam ezt, de nekem úgy tűnik, hogy a sofőr nem ide jön, hanem erre a másik helyre. Tőlünk délre, a kereszteződésnél balra.

- Nem... nem. Pontosan ide fog jönni. Csak várni kell.

Ki vagyok én, hogy egy kínaiak papoljak egy olyan kínai alkalmazás működéséről, melyet még életemben nem használtam? Ha határozottan azt állítja, hogy odajön...

Figyelmesen követtük a sofőr útját, aki a kék vonal által meghúzott úton haladt. Egyre közelebb jött, már csak kanyar választotta el őt tőlünk.

Majd szépen, úgy ahogy kell, tőlünk délre, a kereszteződésnél balra megállt és várt. Lansy tanácstalanul nézett rám, aztán kikaptam a kezéből a telefont.

- Nézd, mi itt vagyunk, ez a kék pont. A sofőr erre a másik helyszínre jött.

- Hogy micsoda? Az hogy lehet? Vajon hol lehet a sofőr?

- Nem tudná felhívni, hogy jöjjön a metró állomás mellé? Kérem...

Odaadtam a telefont, ő pedig a füléhez tette. Kis idő után visszaadta.

- Nem veszi fel.

Ránéztem a telefonra, a sofőr épp elindult, ezért elkezdtem futni a kereszteződéshez. Egy fehér Roewe sedan-t kell keresni...

Megtaláltam. Éppen a másik irányba akart kanyarodni, amikor a telefonnal a kezemben integettem neki a két menetirányt elválasztó kerítésre mászva. A sofőr meglátott, én meg karikákat húztam a levegőbe, mutatván, hogy merre kerüljön. A sofőr bólogatott.

Visszafutottam Lansyhez, majd követtem a sofőr útját. Végigment az úton, azután csinált egy hurkot. Szuper.

A kínainak illedelmesen megköszöntünk a segítségét, aztán beszálltunk a kocsiba. Forrt az agyam, de megpróbáltam elengedni. A kocsiban vagyunk, a célirányt megadtuk, minden rendben van. Végül odafordultam Lansy-hez.

- Ez meg mi az anyám volt?! Komolyan mondom, nem tudom felfogni! Először is, hogy a faszomba van az ilyen embernek ekkora önbizalma? Kurvára nem volt igaza. Mondjuk jó, rendben, hibázhat az ember. Kérdezzünk rá. Ő, bakker állítja, de akár az életére megesküdött volna, hogy egy tapottat sem kell mozdulni. A KOCSI ODA. FOG. JÖNNI. Másodszor pedig, a történtek után az ilyennek esetleg leesik, hogy hülye? Valami olyasmi hogy:

- Jujj, de fasz voltam. A srác még ki is akart javítani...

Vagy valami?

Lansy csak röhögött.

- Vagy továbbra is hasonló magabiztosággal fog segítséget nyújtani? Ne adj’ Isten tanácsot adni? Pénzügyekben? Párkapcsolatban? Hát egy kummat térképet nem tud értelmezni a saját kibaszott nyelvén!

2020. 12. 31.

Lansy és én Alexék lakókörzetének a kapujánál álltunk. Az őr tudni akarta, mit akarunk, kikhez jöttünk, hová megyünk. Mondtam, hogy a barátaink laknak itt, a 22-es épületben, majd megmutattam neki a pontos a címet, biztos, ami biztos.

- Otthon vannak most? – kérdezte.

- Igen. – próbáltam nem forgatni a szemem. Hozzájuk jöttünk, elvtárs, hol a picsába’ lennének.

Az őr felhívta őket.

- Két ember áll itt. Önökhöz jöttek? Tudják, hol laknak?

Hallottam, ahogy Alex próbált valamit makogni, majd Gulicska vette át a szót.

- Igen, két külföldi. Egy nő és egy férfi. A barátaink, már voltak itt.

Majd az őr beengedett, de ragaszkodott ahhoz, hogy felkísér minket. Mi mondtuk, hogy tudjuk, hova kell menni, de ő biztosra akart menni.

Hát rendben, mondjuk ilyen még nem volt, lehet, hogy újak a szabályok, és kötelessége minket felkísérni.

- Erre. – mondta.

- Tudom, de jól van. – majd mentünk tíz métert, aztán...

- Erre, itt. Majd itt erre. – de végig mellettünk gyalogolt.

Kinyitotta nekünk a főbejáratot, aztán megvártuk a liftet.

- Köszönjük a segítséget! – gondoltam, megköszönöm fáradalmait.

- Nem-nem, jövök én is. – mondta.

Tőlem aztán. Megnyomtam a 23-as gombot, aztán amikor felértünk, megmutattam az ajtót az őrnek.

- Köszönöm szépen, itt vagyunk.

- Megvárom, míg ajtót nyitnak. – mondta.

Tőlem aztán. Kopogtam vagy egy percen keresztül, de senki nem válaszolt. De jó. Alex biztos szarik, Gulicska meg hajat mos.

- Otthon vannak, csak biztos nem hallják. – mosolyogtam.

- Kérem, mutassa meg a címet.

- Tuti, hogy ez az, de rendben. – elővettem a telefont, amiben kínaiul ott állt a cím:

Sanghaj, XY Lakókörzet, 22-es épület, 2301-es ajtó.

- Akkor rossz helyre jöttünk. –mondta. – A 22. Emeletre kell menni.

- Nem, a 22-es az épület száma. A 2301-es ajtónál állunk, nézze. – aztán rámutattam a telefonra, majd Alexék ajtajára. Nagy, aranyozott számok bizonyították az állításom.

- Nem, nézze meg a címet. Itt az áll, hogy 22-es.

- Mert a 22-es az épületnek a száma. – mondtam.

- De mi a 23. emeleten vagyunk.

- Mert 2301-es ajtó érthetően a 23. emeleten van.

- De itt az áll, hogy 22-es.

- IGEN, MERT A 22-ES AZ ÉPÜLETNEK A SZÁMA! 22-ES! AZ ÉPÜLET. AMIBEN VAGYUNK, 22-ES! – majd rámutattam a KÍNAI JELEKRE. – NÉZZE MÁR MEG! ÉN ISMEREM EZT A JELET, MAGA NEM?

- De nem érti, hogy az a 22-es, mi a pedig a 23. emeletre jöttünk?

- MERT A 22-ES AZ ÉPÜLET SZÁMA, ÉRTSE MÁR MEG. ITT VAN MELLETTE AZ AJTÓ SZÁMA, 2301, ÉS MI ITT VAGYUNK AZ AJTÓVAL SZEMBEN, AMIRE AZ VAN ÍRVA, HOGY 2301!

- Le kell mennünk a 22. emeletre.

Ez kész. Ránéztem Lansyre. Ránéztem a telefonra. 22-es épület, 2301-es ajtó. Tényleg én lennék a hülye?

Odamentünk a lifthez, majd az utolsó pillanatban Gulicska kinyitotta az ajtót. Az őr meglepődött.

- Jaaaa?! Hogy ide kellett jönni? Én azt hittem, hogy a 22-es az emelet száma.

Már nyitottam volna a számat, amikor Lansy belökdösött a lakásba. Gulicska megszólalt:

- Kajak szóltál az őrnek, hogy kísérjen fel? Nem emlékeztél, hova kell jönni?

Én azt hittem, felpofozok valakit.

- Nem, bazdmeg, ő akart felkísérni, de nem akarta elhinni, hogy tudom, mit csinálok.

- De miért hívott fel minket?

- Tudja a franc, biztos új a kölök.

Majd előbújt Alex a barlangjából.

- Miért mondtátok neki, hogy hívjon fel minket?

Ezt nem hiszem el.

- Senki a kummat-retkes ég-világon nem szólt senkinek semmit. Ez egy fasz, és úgy is marad, mert nem tud kínaiul, nekem próbálta elmagyarázni az általatok megadott cím alapján, hogy a 22. emeleten laktok.

- De hát... a cím kínaiul van.

- Én is ezt mondtam neki. Nem tud olvasni? Kínaiul?! A KÍNAI?!

A legjobban azt utálom, ha valaki hülye, de magabiztos. Nincs azzal semmi probléma, ha valaki egy igazi gyökér, de alázatosan felvállalja, és amikor a helyzet úgy adja, akkor kijelenti, hogy „ha szeretnétek, szívesen megosztom veletek a véleményem, de jobb, ha tudjátok, hogy alaprajzok nélkül még egy garzonlakásban is eltévednék.”

Na, ezek után, ha úgy döntök, hogy ennek ellenére megfogadom a tanácsát, akkor az már az én felelősségem.

És szó sincs arról, hogy én soha sem mondok hülyeséget. Emlékszem a legtöbbre, és néha rémálmok formájában kísértenek.

De legalább, könyörgöm, belátom, ha gyökér vagyok! És ennek alapján megváltoztatom a véleményem, vagy visszaveszek a pofámból. Vagy legalább bocsánatot kérek, akármilyen szarul esik is! Megtörtént már, és nem csak egyszer. Nem lehetne néha visszavenni eggyel, és esetleg feltenni a kérdést:

- Te várjál már. Elképzelhető-e, hogy amit mondok, az egy hatalmas baromság?

Elképzelhető? Akkor vegyünk már vissza a magabiztosságunkból!

Vagy ezek szerint biztos vagy benne, hogy amit állítasz, az a helyes? Igen? És mit fogsz tenni, ha netalán-tán még sincs igazad?

Bocsánatot fogsz kérni? Nagyon helyes. Be fogod-e látni, hogy egy oltári nagy gyökér voltál? Szuper! Tanultál valamit. Az emberek pedig tisztelni fognak, mert képes vagy méltóságteljesen elfogadni, hogy te is csak tudatlan ember vagy, és tévedhetsz.

De ezeknek az embereknek eszébe nem fog jutni kételkedni magukban. Azt’ ilyen faszokkal van teli a világ. Ráadásul egyesek még hatalommal is rendelkeznek ilyen kognitív képességek mellett. Ilyen emberek közt élünk, könyörgöm. Ilyen emberek közt legyen bárkiben is annyi remény, hogy jobb lehet? Hogy valakiben legyen annyi motiváció, hogy tegyen valamit ezért a világért? Ilyen embereknek akarjuk jobbá tenné az életét?

„Atomot nekik. Atomot a bestiáknak.”

Na persze, azóta lenyugodtam, nem gondolom úgy, hogy meg kellene nyomnunk az önmegsemmisítő gombot, de...

Ez nagyon felbaszta az agyam.

Most, hogy már Délkelet-Ázsiában is újév lett, úgy gondoltam itt az ideje blogolni.

#újévújén

De hát ha valamit ígérek, azt igyekszem betartani. Íme hát, itt van 2020 első bejegyzése.

Magyarországra repülni hosszú hónapok után mindig érdekes érzéseket szül bennem.

Milyen érzés lesz újra hazatérni? 

Aztán, amikor leszállok a repülőről, a misztikum elillan, mert nem dobom el az agyam. De kifejezetten jól esik, hogy otthon a közértben köszönésre köszönéssel, és nem bajusz alatt morgással válaszolnak az emberek. Habár ez nagyvárosi tulajdonság, és nem Kína specifikus. Melegség tölt el, hogy reptéren németül, angolul és magyarul beszélnek, nem pedig egy olyan nyelven, amiről csupán halvány lila gőzöm van. Noha ez nem a kínaiak hibája. Kikérni a landolás után az első sörömet pedig egészen mennyei volt. Borsodi Mester, olvastam el, majd elégedett mosollyal az arcomon szisszentettem meg, és kortyoltam bele egy hatalmasat.

Áááhhhhhh... :)

A mi kenyerünkben van anyag, mert péknél sült, nem valami félreeső laboratóriumban, ahol csak Tom és Jerry filmekből láthattak valami ahhoz hasonlót, továbbá nem cukrozott, és nem utolsó sorban a mi kenyerünknek KENYÉR és/vagy laza struktúrájú bútorlap íze van, nem pedig olyan, mintha valaki a levegőt felszeletelte és becsomagolta volna, hogy pofátlan módon 480 forintért árulja.

Nálunk van olyan, hogy fűszerezett parizer, elérhető áron van a sajt és a vaj, és mindezeket bele lehet helyezni egy friss zsemlébe. Itt viszont nem is lehet kapni zsemlét, ráadásul Tom és Jerry-ben sem láthattak olyat.

Nálunk van sár és pocsolya, mert nem lehet egyetlen utat sem úgy kialakítani, hogy a csatornanyílás legyen az út legmélyebb pontja. Attól, hogy ugrálni, szökdécselni kellett annak érdekében, hogy ne legyek térdig saras, vizes, sóderes, teljesen elszoktam. Sanghajban azért nem leszel saras, mert minden betonból van, és azért nem leszel vizes, mert a felhőkből kénsav esik.

De bármi is történjen, egy dolog mindig kárpótol, amikor Magyarországon vagyok. Jöhet jégeső, zivatar, vagy akár egy Soros György fejű T-Rex is. Nem, nem a családomra vagy a barátaimra gondoltam. És képzeld nem, nem is a zamatos pálinkára.

HANEM ARRA A KURRRRVA TÚRÓRUDIRA.

HÁT KI VOLT AZ A ZSENI, AKI EZT KITALÁLTA? Nikola Tesla teljesítménye is eltörpül emellett. Mert csak annyit tudunk, hogy a szovjetektől jött. Köszönjük, kedves Karl, Friedrich, Vlagyimir Iljics és Joszif! Ezért már megérte 30 millió embert lemészárolni a kommunizmus nevében!

Édesanyám ennek megfelelően vett hetente tíz darabot, amit körülbelül három nap alatt felzabáltam. A többi négy nap koplalás volt. Túrórudi megvonás.

Kész katasztrófa.

Nade. Csakhogy ne sértődjön meg a pálinka, azért ezennel szóváteszem, hogy nagyon is hiányzott. És büszkeséggel tölt el, hogy mi Magyarok, képesek vagyunk ilyen finom párlatot főzni. Komolyan mondom. Mi nem kukoricázunk, rizsezünk, vagy krumplizunk. Nem kell füstölnünk a párlatot, hogy íze legyen. Mi GYÜMÖLCSBŐL csináljuk a dolgokat, amihez sok napfény és jó termőföld kell. Lehet nem szeretni a pálinkát, de minden esetben tiszteletet érdemel.

Amúgy a bejegyzés írása közben is pálinkázom. A székely pajtásaink adták, amikor Erdélyben voltunk. Isten áldja őket. Őszintén mondom.

Na most, hogy mindenkinek feltüzeltem a lelkében mélyen rejtőző, levegőbe részegen csettintgető, pödört bajszú szittya magyart, igyatok egyet és egyúttal váltsunk témát.

Félve vettem meg a jegyeket vissza Sanghajba, de nem volt túl sok választásom. Mivel arra nem számítottam, hogy a vírus ekkora méreteket ölt, és hogy inkább hagyni kéne a munkahelyem a picsába, sajnos valódi értékkel bíró tárgyak maradtak kinn a sanghaji albérletben. A főnököm is jóformán megzsarolt. Addig nem akart fizetni januárért, amíg vissza nem megyek. Ráadásul az albérletért is épp fizetni kellett. Azzal fenyegettek, hogy ha nem fizetek, kidobnak mindent az utcára a járvány ellenére.

Hogy ez a fenyegetés mennyire volt valós, nem tudhattam. Nem akartam senkinek sem a türelmét próbára tenni. Ilyenkor az sem segít, hogy nem beszélünk egy nyelven a főbérlővel. Nem igazán lehet géppel lefordított mondatokkal az ember lelkére hatni. 

A kinti ismerőseim azt mondták, hogy a járvány miatt karantén lesz a jussom, ha megérkezem a szállásomra, szóval először jelentsem be visszatérésemet a rendőrségnél.

Ráadásul pánikol az egész világ, vagy legalábbis ezt halljuk a tv-ben. Anyám is számtalanszor tudtomra adta, hogy mit kell annak érdekében tenni, hogy elkerüljük a vírust. 

- Mossál gyakran kezet, egyed a D és C vitaminokat. Vettem szájmaszkot, azt is tessék használni.  Egyetek Nádjával sok gyömülcsöt és zöldséget. Igyál sok meleg teát. Vettem kesztyűt, azt akkor használd, amikor nyilvános helyen vagy. Viszel kamilla teát? Vigyél kamilla teát. Gyömbér kell? Gondolom van kinn gyömbér. Meg igyál pálinkát. Itt van egy kis tubus kézfertőtlenítő az útra, a nagyobb meg otthonra. Tegyél be immodiumot és algopirint. Viszel széntablettát? Azért nem árt, ha van. Jajj, igen a fokhagyma! Egyél sok fokhagymát. A fokhagyma vírusölő. 

Jól van. Felfogtam, köszönöm. Oké, oké. Pálinkát kell inni. Oké.

Azt mondták, hogy a boltok nagy része is zárva van. Remete életem lesz, étteremből rendelt kajával. Azt sem tudtam, hogy mikor és milyen keretek között fogok újra munkába állni. Kifizetik vajon a februárt? Túl fogja élni ezt a kiesést az a kis cég, ahol dolgozom? Túl sok volt a kérdés. A főnököm pedig hallgatott, mint a sír. Valami nincsen rendjén. Ilyen kilátásokkal nehéz volt nem fanyar szájízzel összepakolni a bőröndöm.

Féltem, hogy hibát követek el.

Ha eggyel bunkóbb lennék, simán otthagynám a munkáltatót a szarban. De hát... a kölköket szívesen tanítom.

Ferihegyre Anyu és Zsuzsi vitt fel. Miközben a széltől gyorsan vándorló felhőket néztem, olyan érzés fogott el, amit leírni csak nehezen tudok...Bizonytalansággyal megfűszerezett veszélyérzet talán? Miért megyek vissza? Mi lesz ott egyáltalán? Kötelességemnek éreztem, hogy visszamenjek, de nem akartam visszamenni. Milyen káosz lesz majd a határon? Nem tudtam, mire számítsak.

Meg hát Kínában túrórudi sincs.

Egy ideig nem is szóltam. Nem tudtam mit mondani.

Amikor elköszöntem, Anyám erősebben ölelt, mint azelőtt. Mindenki érezte, hogy más most a helyzet. Még én is elmondtam egy imát, mielőtt becsekkoltam. A reptéren nem voltunk sokan. Csak szállingóztak az emberek.

Betekertem a bőröndömet, hihetetlen körülményességgel. Mikor lehajoltam a bőröndhöz, nem tudtam, hogy kilátszódott-e a seggem, annyit viszont éreztem, hogy hideg a derekam. Hiába vagyok na'on szexi, azért csak nem kellene kockáztatni. Ezért minden körnél megálltam és felhúztam a nadrágom. Aztán lehajoltam, megint mentem egy kört, megint megigazítottam a nadrágom, és így tovább, és így tovább.

Hallottam, hogy miről beszélget a mellettem álló társaság.

- ... mert amikor Szentpéterváron voltunk, kibaszott hideg volt...

(közben tekertem a bőröndöm)

- ...és amikor el kezdtünk inni az oroszokkal...

(felhúztam a nadrágom)

- ...mert hogy ezek aztán kibaszott jól bírják az alkoholt...

Hát ezt még én sem állhattam ki röhögés nélkül. A sanghaji oroszok közül bármelyiket röhögve leiszom még másnaposan is, az ilyen Alex-féle satnya selejtekről nem is beszélve. Pedig nem tartom magam Hivatásos Alkoholtartálynak. A csávónak összekeverek két koktélt és már üvöltözik is az asszonnyal. Emlékszem, még Zhangjiagangban, amikor jól le akart itatni a Magyarországon csak női italnak csúfolt Jägermeisterrel. Az volt a szabály, hogy tíz percenként le kell húznunk egy adagnyit. A csóka ötven perc alatt kiterült.

De le a kalappal, aznap este még egy dugásra volt ereje Gulicskával.

Csak ráztam a fejem, tovább köröztem a bőrönd körül, miközben hallgattam a sztorit.

- ... meg nem azt mondom, hogy könnyű, de aki ebben ismerős, az meg tudja különböztetni az ázsiai népeket.

(felhúztam a nadrágom, majd felvont szemöldökkel bólogattam)

- Szerintem nem lehet. Azok a népek annyira hasonlóak. Egyforma az összes. De szerinted egy ázsiai meg tudna különböztetni egy átlagos olaszt egy átlagos franciától? 

Úúú, de szívesen felvilágosítanám őket, de mégis, mi közöm van az ő beszélgetésükhöz? 

- ... ugyan már. Hát aki ott él? Tuti, hogy látja a különbségeket.

Nagyon viszketett a pofám. Voltak ázsiaiak rendesen a hallban. Nem volt nehéz gyorsan összevetni a különböző csoportokat...

- ...max bőrszínből. De szerintem ez nekünk lehetetlen.

Hatalmas belső csatát vívtam magammal. Semmiféleképpen sem akartam egy olyan okostojás lenni, aki belepofázik mások beszélgetésébe, csakhogy megmutassa, hogy a dolgokat jobban tudja. A másfelől pedig... csak meg akartam osztani az ismereteim! Abból ők is gyarapodhatnak, nem? 

- Ne haragudjatok, akarva-akaratlanul meghallottam, hogy miről beszélgettetek. Ha tőlünk jobbra megnézitek azt a csoport ázsiait, akkor láthatjátok, hogy mindenkin farmer van, még a gyerekeken is. A cipőjük passzol a farmerhoz, és mindehhez passzol a kabátjuk. Ők biztos, hogy nem kínaiak. De ha vesztek egy pillantást a sorban előttünk lévő családra... igen, ott, akik szakadt kartondobozokat tologatnak. Az apán, az anyán és a gyereken is melegítő gatya van. A gyereken színes, Marvel felirat helyett Mavler feliratú Iron Man-es pulcsi. Aztán még ráadásul világítós cipőben van, és hangosan nézi a videókat. Eszük ágában sincs füllhallgatót használni. Az anyja egy sötét sikátorban lévő túrkálóból suvasztott, fényes bőrhatású, undorítóan szar kabátot hord.  Ezzel nem volna gond, csakhogy volt olyan ízlésficamos, hogy felvette a melegítőgatyához, ennek ellenére reggel vette arra a fáradtságot, hogy a szemét halványpirossal kifesse. Biztosak lehetünk abban, hogy kínaiak. Habár tényleg nehéz volna megkülönböztetni egy dél-koreait egy japántól, a vietnámit a thaitól, a kínait meg tudod különböztetni mindegyiktől. Persze kivételek akadhatnak. Ne haragudjatok, csak ennyit akartam.

Valami ilyesmit szerettem volna mondani, de nem mertem megszólítani őket. Pedig doktori végzettségem van a kínaiak szapulásából.

Miután sikeresen becsekkoltam és átvizsgáltattam magam, az első üzletben egy-egy üveg pálinkát és bort vettem,

de csak azért mert anyám is megmondta, hogy a vírussal szemben csak és kizárólag pálinkával lehet védekezni.

Vettem volna többet is, viszont Kínában csak másfél literig vámmentes a 11% alkoholtartalmat meghaladó alkoholos italok alkoholos bevitele. Az egyik eladó segített a megfelelő bor és pálinka kiválasztásában. Jól jártam, hogy rám talált, mert kaptam kóstolót a borokból. Pálinkákból a málnásat ajánlotta, mert akciós volt, azt viszont később említette, hogy az csak 3 decis. Mondtam neki, hogy nem akkora mennyiséget szeretnék kivinni, amit az első kinn töltött reggelen 10 perc alatt megiszok. Ennek megfelelően vettem egy fél literest, hogy legalább 20 percig kitartson. Gyorsan végeztem, nem volt nagy dilemmázás.

A dolgok kifizetése viszont viszonylag kínosan ment.

- Jó napot kívánok! - mondtam.

- Hello! - válaszolta a kasszás néni. - How would you like to pay? (Hogy szeretnél fizetni?)

De... én hallottam őt az előttem lévőkkel magyarul beszélni... miért nem magyarul beszél? Vagy nem hallotta? Vagy én hittem azt, hogy magyarul beszél? Most... akkor válaszoljak magyarul azt jelezve, hogy MAGYARÚ' BESZÉJJÉ', ME' NEM ÉRTEM ÁM. Vagy bakker lehet külföldiként dolgozik a reptéren?

- öhm... cash. (készpénz) - mondtam zavartan.

- Are you going to have a transfer? (Lesz átszállása?) - mondta egy izmos magyar akcentussal.

- ... Yes...- ez...ez kész, bazmeg. Ezek után már kurva gáz lett volna magyarul megszólalni.

- You have to change this water bottle. It's leaking. (Ki kell cserélnie a vizes palackot. Folyik belőle a víz.)

- Should I just go for it right now? (Most rögtön menjek érte?)

- Yes, please.

Azzal elrohantam egy másik vizes palackért.

- Here you are. (Tessék) - mondtam határozottan, ne hogy kiderüljön, hogy magyar vagyok.

- Okay, just a moment. Here's your receipt, and have a good flight! (Egy pillanat. Itt a blokk, jó utat!)

- Thank you very much. Goodbye! - aztán a fejemet rázva elmentem. Képes voltam levezényelni egy angol beszélgetést egy magyar nővel Magyarországon...

A reptéren jóformán senki sem hordott amúgy maszkot. Örültem, hogy nem ment feleslegesen a pánikolás. Felszálltunk a repülőre, és úgy éreztem, pikk-pakk ott voltunk Moszkvában. Teljesen hozzászoktam már ezekhez a két órás utakhoz. 2017-ben 14-szer repültem ilyen távot Kínában.

Igen... Ennyire jó vagyok...

Viszont...amikor leszálltam Moszkvában, a tarkómon érezhettem a kínai jelenlét rothadó, undorítóan büdös és lucskos lehelletét. Hangos turházás, fejhallható nélküli, szar, kiabálós-sikoltozós kínai szappanopera nézés, ízlésficam és melegítőgatyák kiszopatós négyesfogatja rúgta herén az európai jóízlést. Nem mintha csodálkoznom kellene ezen. Nem mintha nem szoktam volna hozzá 5 perc alatt. Nem mintha nem ezzel kellene szembesülnöm nap mint nap.

De ha az jut eszembe, hogy ezek 40 év múlva a világ urai lesznek, dalolva futnék neki egy rozsdás ipari láncfűrésznek. 

Moszkvában az emberek többségén volt maszk. 

Amikor pedig megnyitották a kapukat a sanghaji járathoz, láthattam, hogy a sorban állók 99 százaléka maszkot hordott. Erős késztetést éreztem én is, hogy felvegyem... de valamiért undorodtam az ötlettől. Úgy éreztem, hogy én is csak beállok a sorba pánikot kelteni. Persze tudtam, hogy a probléma valós. De akkor sem éreztem szükségét az egésznek.

Ezt olvasva anyám elájul. 

Te felelőtlen! Ezért vettem TIZENÖTEZER maszkot?!

A vicces az egészben, hogy mindenféle maszkot láttam. A legolcsóbb átlátszó szartól kezdve a vadászgép pilóta lélegeztető maszkig minden volt az embereken. Nem viccelek, volt egy család, melynek tagjai ilyeneket húztak az arcukra.

Ezek bazmeg nem bízták a véletlenre!

kssss. kssss. Mayday, mayday, we are going down! kssssssssssssssssssssss...

Még a légiutas kísérők is maszkot hordtak! Meztelennek éreztem magam. Arra számítottam, hogy nekem is majd kiosztanak egyet, nehogy már én miattam haljon ki az egész társaság a repülőn.

Ha viszont arra gondolnátok, hogy áldozatok nagyrésze kínai lett volna, ti is megveregetnétek a vállam. Hősként maradok fenn az emberiség történelmében.

Nem sikerült kényelmes pozíciót felvennem az alváshoz, ezért mindig kávét kértem,

Já budu kofe, pázsáluszta. Szpászibá bolsoje. (mert ennyire jó vagyok)

hogy legalább ne szenvedjek. Jóformán egész úton olvastam, de pár óránként felálltam nyújtózkodni. Kellemes meglepetés volt, hogy fél órával hamarabb érkeztünk meg mint a tervezett. A "határon" laborruhában, maszkban és szemüvegben vártak minket az emberkék. Lázat mértek, és papírokat osztogattak, hogy töltsük ki. Amikor odaadtuk a papírokat az ellenőröknek, nem sok időt foglalkoztak a részletekkel, könnyen beengedtek a következő szintre, ahol már csak a szokásos protokoll játszódott. Ujjlenyomat, fotó, egy-két kérdés, pecsételés, és lehet is menni a picsába. Sokkal gázabbra számítottam. 

Mivel immáron Kínában voltam, ahol ez az egész herce-hurca kialakult, már én is felvettem a maszkot. 

De bazmeg, hogy én ezt hogy utálom.

Felvettem azt a szart, ami miatt fentebb kellett tolnom a szemüvegem, de kurvára nem volt kényelmes, meg zavart, hogy nem a megszokott helyen van a keret, ezért próbáltam rányomni a maszk orrnyereg részére a szemüveget, amitől körülbelül két másodperc alatt bepárásodott. Az arcom megmozdulásával viszont azonnal fentebb csúszott a szemüveg, és most már nem csak párás lett, hanem a homlokom még be is zsírozta. 

Legszívesebben betiltanám a szemüvegeseket. Annyira életképtelenek, hogy konkrétan még azért is fizetnek, hogy lássanak.

Az sem segített, hogy borostám volt, mert a vastag maszk becsípte a szőrt, amikor ásítottam. Az a gumi pedig, ami a pofámon tartotta a maszkot, szorította a fülem. De szerencsére kis idővel még penetráns büdös is lett a maszk belseje.

Azt hittem, hogy fogom az egészet és letépem a picsába, és ott rögtön felgyújtom az összes maszkot reptéren, vírus és biztonságiak ide vagy oda.

A reptér egyébként holt üres volt. Pangott az egész. A mágneses vasútra konkrétan négyen szálltunk fel, a megszokott 40-50 helyett. Amikor átszálltam a Longyang road-on a 2-es metróra (ami a város legforgalmasabb vonala), döbbenten láttam, hogy körülbelül húszan várakoztunk a 250 méter hosszú megállóban. És hogy még le is tudtam ülni... A 2esen?! Máskor ilyen időben az emberek hobbiszinten tapossák össze egymást.

- Szia, Hao Ting vagyok. Mi a hobbid?

- A 2-es metrón 12 milis géppuskával irtom az embereket. 

Aztán átszálltam a 11-es metróra. Ránéztem a megállókat jelző grafikára. Longde, Caoyang, Fengqiao, Zhenru, West Shanghai Railway Station... Lassan megérkezünk... Beszarás. 21 óra leforgása alatt háztól házig jutottam. Előbb még Kecskeméten voltam, májkrémes kenyeret ettem paprikával. Egyet pislogtam, most meg már a nyugati vonatállomáson vagyok. Érdekes érzés fogott el. Annyira természetesnek veszem, hogy Sanghajban lófrálok. Ismerem ezt a helyet, nem kell térképeket, utcatáblákat, metróútvonalakat lesnem.

Az otthonommá vált. 

Felértem a felszínre. A környék csendes volt. Nem jártak autók, túl sok járókelőt sem lehetett látni, a levegő pedig egészen friss volt. Most, hogy a vírus miatt bezártak a gyárak is, nem jártak az autók sem, kitisztult a város.

Most már egyértelmű, hogy Greta Thunberg van a vírus elterjedése mögött.

Az is kurva vicces amúgy, hogy most, hogy mindenki parázik a fertőzéstől, mindenki tartja a fél méteres távolságot a sorbanálláskor. Nem baszogatnak hátulról, hogy menj előrébb 2 centivel. Nem lépnek a  sarkadba sem. Egy jól nevelt európai ilyenkor elégedetten csettint hangosat a nyelvével, majd hátradől a fotelben és belekortyol a Cabernet Sauvignonba.

Megérkeztem a kapuhoz. Nem tudtam, mire számítsak. Az őröknek megmutattam a lakcímem, akik megkérdezték, honnan jöttem.
- Sjóng já lí. - mondtam.

- Tehát akkor nem Olaszországból jött?

- Nem, Magyarországról jöttem.

Gyorsan megmérték a lázamat. Majd karattyoltak valamit, amiből semmit nem értettem. Legyezgettek egy QR-kódos papírt, amit beszkenneltem. Minden kínaiul volt a honlapon, szóval nagyon örültem neki, hogy semmit sem értek belőle, és hogy pont ezért kitölteni sem fogom tudni.

Ekkor, mint mennyből az angyal, rájuk támadt egy asszony, aki annyit mondott:

- Te jó Isten, neki nem ezt kell kitöltenie! Hát ő külföldről jött!

És mit ád az Isten, tudott angolul. Adott egy fehér cetlit, amit segített kitölteni. A világon mindent is meg kellett adnom azon a papíron. Hol dolgozom, mit dolgozom, kinek dolgozom, kivel élek együtt, útlevélszám bla bla bla. Amikor kitöltöttem, mondták, hogy fáradjak be.

- És akkor 14 nap karantén? Se ki, se be? - kérdeztem a nőt.

- Hogy mi?! Dehogy van karantén. Legyen magánál ez a kártya.

- Akkor megyek ki, amikor akarok?

- Persze, csak legyen magánál a kártya.

Örömömben táncra perdültem volna.

- KÖSZÖNÖM, HOGY SEGÍTETT! TOVÁBBI SZÉP NAPOT! - mondtam hálálkodva, egy 180 fokos mosollyal a számon.

Úgy éreztem, hogy enyém az egész lakókörzet. Megjöttem, hazajöttem, a másik otthonomba. Benyitottam a lakásba...és elámultam. 

Még ki is takarítatták a lakást! Minden patyolat tiszta volt!

Annyira izgatott voltam. Ledobtam mindenemet, bekapcsoltam a laptopomat, elindítottam egy zenés mixet és kevertem magamnak Long Island Ice Tea koktélt, mint egy igazi úr. 

A boltok nyitva vannak, habár mindenki tartja a tisztes távolságot. Az biztos, hogy másmilyen a hangulat. Nincs szószerinti karantén. Annyi azért mégis van, hogy nem jöhetnek át emberek hozzánk. De nincsen pánikolás. Mondjuk még pluszban annyi a bibi, hogy tanítás még mindig nincs. Online kurzusokat fogunk indítunk szombaton, amihez nincs sok kedvem. Fogalmam sincs, hogy kell online órákat tartani. De hát erre van az embernek felettese. Majd ők mindent elmagyaráznak.

Nadya is megérkezett az utazásából. Az elmúlt 2 hónap alatt volt Sri Lankán, Malajziában, Szingapúrban, Thaiföldön. De azt mondta, hogy elég volt, és ő is örül, hogy hazajött. Mondta, hogy nagyon hiányoztam neki, majd hosszasan öleltük egymást.

Akiknek ettől a mondattól MÉG MINDIG beindul a nyálelválasztása, azoknak mondanám, hogy tessék végre továbblépni. A mi kapcsolatunk teljesen plátói.

RÁD IS ÉRTEM, HORVÁTH LÁSZLÓ!

Felbontottunk egy üveg pálinkát és beszélgettünk. Neki is pont az járt az eszében, mint nekem. Egy szempillantás alatt másik földrészen lehetünk. Fel sem tudja fogni, hogy egy pár órával azelőtt még a meleg, tengerrel körülvett Thaiföldön volt.

Nagyon ízlett neki a pálinka, szóval beírhatunk egy piros pontot a Magyaroknak. Meg neki is, hogy ukrán létére nem egy hitvány csicskagyász.

Amikor ezeket a sorokat írom, már péntek van, március hatodika, a szülinapom.

Meg Basky úré, meg Pekáry Andreáé. Isten éltessen titeket is.

A félkarantén miatt sajnos nem csinálhatok koktélpartit, de legalább Nadya itt van nekem, hogy palacsintát süssön, ha tortát nem is. Éppen most hozott be nekem 3-at. De csak azért mert az első hármat mindig elbassza, szóval ezek most jó olajosok lettek. 

Sok boldogságot kívánt nekem. Hogy találjam meg az olyan embereket, akik gondoskodnak rólam, és akikről gondoskodhatok. Akiket szeretek és akik szeretnek engem. Akiket boldoggá teszek és akik boldoggá tesznek engem.

HORVÁTH LÁSZLÓ KUSSOLJ

Majd fogta magát és berakta a palacsinta dalt, amit akkor is vágok kívülről, ha talajrészegen feljbevernek egy trágyázásra használt szívlapáttal. Minden rendben van. Még a madarak is elkezdtek csicseregni. Hamarosan itt a tavasz. Nem kell vacogva kikelni az ágyból. 

Minden rendben van. A lehetőségekhez mérten próbálok jót bulizni, vagy nem tudom, ha mán itten szülinapom van mán. Valami kocsma csak nyitva van. Vagy csinálok MAGAMNAK koktélokat.

Na mindegy, teljesen jól érzem magam! Minden jót!

Maradok alázatos szolgátok,

Andrej Tarjenkov, 

az Egyesített Tartályflotta admirálisa

Milyen a hangulat? Kitűnő? Csak mert azt mondták, kitűnő.

Az utóbbi időben jóformán csak saját magamra koncentráltam. Minden nap azon agyalok, hogy osszam be az időmet annak érdekében, hogy hatékonyabb legyek a sportban, a tanulásban meg a könyvírásban.

A munkát leszarom.

Aki mindebben segít, nem más, mint Cat. Minden alkalommal megkérdezi, mit akarok, szépen kielemezzük, azután pedig annak megfelelően támogat. Előző héten szerveztem egy koktélpartit. Megterveztük, milyen piákból lehet a legtöbb koktélt elkészíteni, megbeszéltük, mi kell ahhoz, hogy minden tökéletesen működjön, és mi annak rendje és módja szerint jártunk el.

Mert Cat a legjobb.

A koktélparti hatalmas sikert aratott. Alex azt hitte, hogy 10 koktél 6 óra leforgása alatt simán oké, csak végül úgy bebaszott, mintha muszáj lett volna. Elkezdett ugatni, mennyire nem logikusan viselkedik a barátnője, ezért idő előtt hazamentek annak érdekében, hogy ne basszák el a bulit.

Köszi Alex és Gulecska, hősök vagytok.

Cat és köztem felnőttekhez illő témák is szóba jöttek, miszerint mi az isten legyen kettőnkkel. Összefoglalásképpen, ő elhagyja Kínát, én pedig maradok még egy évet. Kicsit megszedem magam pénzzel, aztán hazamegyek. A részleteken pedig majd később lehet gondolkozni, de amúgy szerintem Thaiföld. Csak azért gondolom, hogy komolyan gondolom, mert elkezdtem tanulni a thai nyelvet.

Vannak új munkatársaim. Landis "Lansy" Oroszországból és Nicolas "Nick" Argentínából. Jók frissítésnek, mert sokat röhögünk azóta, amióta velünk dolgoznak. Nick-kel mémeket szoktunk megosztani, Lansyvel meg mindig vitatkozunk, hogy miről is szól az élet, nem mintha bárkinek igaza kellene, hogy legyen. Jelentést az életnek mindenki saját maga ad.

Ne, Andor megint Buddhára itta magát.

Ő arról pofázik, milyen fontos az egyéni felelősségtudat, és hogy milyen fontos a gyerek. Persze, hogy emellett kampányol, van egy hat éves lánya. Akkor is ezt mondaná, ha nem így gondolná, csakhogy igazolja a saját döntését. Én azt mondom, hogy máshogy is lehet felelősséget vállalni, és mindennek nem kell kifejeződnie gyereknevelésben. Erre ő azt mondja, hogy önző vagyok, mert csak magamra gondolok, amire azt mondom, hogy nem. Nick mindezen jókat szokott röhögni.

Minden egyes nap, amikor ebédelni megyünk. A muszlim étterem, ahova járunk, zengeni szokott tőlünk.

Amúgy tényleg röhejes, Lansy úgy fel tudja baszni magát ezen, hogy hihetetlen. Én csak annyit tudok csinálni, hogy higgadtan elmagyarázom, hogy amit mond, az bizony egy nagy faszság.

A cég menedzsmentje is megváltozott. Echo-t kirúgták, mert alkalmatlan volt, hú baszki, micsoda meglepetés. Pluszba felvettek egy srácot, hogy felügyelje a tanárok dolgait, de szerencsére nem túl szigorú. A cég új könyveket és új programot is kidolgozott a sikeresebb jövő érdekében. Javasolták, hogy olvassam el.

A javaslatnak eleget téve, elolvastam az összes kibaszott, használhatatlan szar könyvet. Ennek megfelelően elmondtam az új fiúknak, hogy az új könyvek seggtörlésre se jók, mert túl fényesek a lapjai, ráadásul tele vannak nyelvtani hibákkal. Mondtam, hogy jelezzék a központnak, hogy szeretnék abba az irodába ellátogatni, ahol az az ember van, aki ezt az egészet kidolgozta.

Szépen bekopogtatnék, lágyan megfognám a kilincset, benyitnék, köszönnék, hogy nyiháó, konyicsivá, kussolj én beszélek, illedelmesen megkérdezném, hogy ő írta-e ezt a hét könyvet, mert ha igen, akkor jól hozzábaszom az egész pakkot azzal, hogy

VOLTÁL MÁR VALAHA OSZTÁLYTEREMBEN? HALLOTTÁL-E MÁR ANGOL PÁRBESZÉDET?

Csak mert van egy ilyen gyémántdarab a könyvben:

- May I come in?
- Yes, you can.

- MAY I come in? - Yes, you CAN?!  MEG GONDOLOM - Yes, you HAVE? VAGY MI A KÖVETKEZŐ?

- May I come in?
- Yes, they isn't.

Fogadni mernék, hogy az illető kétszer annyit keres, mint én. A magasan iskolázott kurva életbe már. Na, mindegy, szerencsére ezen kívül minden rendben van a munkahelyen. Új vízumot is kaptam.

Jajj, te. Volt egy nyílt nap a szülőknek, bejöttek az óra végén megnézni, mit tudnak a gyerekek. Az egyik kölök, teljesen aranyos meg minden, csak nem ő legélesebb kés a fiókban. Óra végén megkérdeztük, mit szóltak a gyerekükhöz.

- Andy, amit csinálsz, nagyon jó, de mi nem tehetünk róla, hogy a gyerekünk hülye. Szegény nem fogja fel, mi van.

Akkor jó. 

Nadya is jól van, épp most hozott be nekem meleg teát, nehogy már kiszáradjak írás közben. Az életünk továbbra is harmonikus. Ma már általánosan elfogadott, hogy plátói párkapcsolatban élünk.

- Plátói? Az mit jelent?

- Hát olyan... plátói.

(Nincs kettő négy nélkül) 

Üzenet küldés. Hé, ki tudnád teregetni a cuccaim? Mennyi tojás van otthon? Tudnál főzni ebédet? Viszek tejet!

Wanzhu és Nana is jól vannak gondolom. Nem túl sokat látom őket.

Háh! Rámírt egy magyar lány Wechaten, hogy ő és a férje szívesen megismerne egy esti sörözés alkalmával. Az üzenetnek nagyon örültem, mert régen beszéltem magyarul. Olyan szinten elszoktam a magyar nyelvtől, hogy kajakra elröhögöm magam, amikor káromkodok egy sort. Ha szomorkás a hangulatom, próbálok elmondani egy mondatot úgy, hogy a lehető legtöbb trágár, és a lehető legkevesebb társadalmilag elfogadott szó legyen benne, amitől mindig felvidulok. Komolyan mondom, a nyelvünk kincs.

Körülbelül ennyit szerettem volna megosztani, más nem igazán jut az eszembe.

Hello everybody!

First of all, congratulations to myself, because I’m making history here. I decided to write my blog in both English and Hungarian, because I want to be cheered on and praised all over the world.

Because I'm THAT good.

Dear Newcomer! I am really sarcastic and slightly offensive for the giggles. To quote a true classic:

"It's a joke, not a dick, so don't take it hard."

A couple of days ago Nadya, Nana and Stasy decided to go to Hangzhou because why not, I suppose. Anyway, it was overwhelmingly nice of them that they didn't invite me. Thanks for nothing.

So they were gone, but Alex, Gulechka, Wanzhu and I weren't. At first, it was meant to be a guys night with Alex. We planned to ride our longboards in the night and play videogames in a gaming club after that. However, it was called off pretty quickly, since Alex has a special kind of burden weighing him down called

a girlfriend...

So yeah, basically Gulechka wanted to spend time with him. What the hell, spending time together like a normal couple? What's next? Developing mutual respect and taking responsibility, planning for the future, getting married, having a beautiful family, baking pancakes in the morning and growing old together in a peaceful and quiet suburb?! Is that really where you're gonna take this?!

Disgusting.

Anyway, I wasn't really disappointed because we are seriously bad at online gaming. We just don't play together anymore. Other gamers have been getting better and better and we just... you know...suck. We suck so much that we should be those people who make the guys' penises erect before shooting porn. You know, the fluffers. Whatever, he called it off and I was thinking about how to waste my Tuesday afternoon. I was rather indecisive because I was wondering:

Should I do something productive or should I be a piece of shit like always?

If you picked the latter, you guessed right. I turned the VPN on and at the next moment I was already checking out the possibilities on Pornhub. It took a couple of minutes to find out which midget is the most sexually appealing and when I did manage to figure it out, Alex called me on the damn phone. Like

Okay, bruv, you're ruining my life.

A lesson for everyone: next time you call me on my phone, be considerate and think about what I MIGHT be doing. Chances are that I am thinking about my purpose in life. Or thinking about brand new Leopard 2A7 main battle tanks.

I mean seriously, have you seen any of those? They're sexy as fuck!

Or masturbating. Or sobbing. Or the infinite permutations and variations of all of the above mentioned activities. Accordingly, I could

sob, or

think about my purpose in life AND sob, or

think about brand new Leopard 2A7 tanks AND masturbate AND THEN sob.

Here's a graph showing the process.

Alex's call couldn't prevent the 'pathetic sobbing' part, though. Nothing can stop the sobbing. Here's the graph that serves as an example.

I can assure you that I am an absolutely successful and confident person with zero insecurities about himself. And that is because... my mom thinks I'm handsome, okay?!

And believe me, my mom's not the only one. So does yours.

Now that everyone has a clear view on how miserable my life is, I can finally move on with the story. The reason why Alex called was to surprise Wanzhu at her place. To go talk a little bit and drink. You know... like normal people. We bought her a cup of coffee as to not show up empty handed. When we arrived we made a lot of noise on purpose because there wasn't any bell to ring. And when she opened the door she looked quite shocked. It was an overwhelmingly astonishing scene to look at. Her face. Her tiny body. Her fragile arms dangling at her side. Her reaction was so delicate. So romantic. So sincere.

"Guys, what the fuck?"

We hugged and came in without asking any questions. Honestly, I didn't really think Wanzhu was happy about our surprise. If I look at it from my earlier perspective, she might have been about to give herself the good ol' shicky-shicky down there and we might have ruined it, just like Alex ruined mine. She told us that she wanted to paint or something but I'm not buying that horse shit.

"Fuuuck off guys, I wanted to touch myself!" could have thought Wanzhu. Considering that people are different, Wanzhu may not have the sobbing part. Or the other way around.

Without knowing it, Alex was a true orgasm blocker that day. I might be wrong of course, but who knows. I choose to believe that I am not the only person in this world with excessive masturbation problems.

Right?

Compared to what happened later that night, our conversation at Wanzhu's place was pretty lame and boring, so I'm not going to give a detailed version about it. No need to brag about the fact that some of us have imaginary friends. Masturbating to midget porn is one thing but having a convo about how we hallucinate about stuff is kinda mental, even for me.

You're probably realizing that we're weird. To be frank, I cannot blame you at all. Or more accurately, to be Andor, because I'm not Frank. Heh... heh... hh...

So let's get to the story. We took the e-bikes and went to a students bar called Helen's. It was pretty neat inside and nobody was around. The cocktails were cheap and we got six bottles of beer for free because that was our first time there.

Excellent service, a solid 5/7.

I realized I had nothing to eat that day. Although I'm not a broke uni student anymore, I was pretty excited about that, because in fact, less food means a cheaper night and more fun. We played a card game that was basically about your speed and reaction time. It was simple, and fun nonetheless. Gulechka and I were drinking See You Tomorrows, Alex went with a vodka redbull bucket and Wanzhu drank a Mojito. In addition, we were munching on cucumbers dipped in soy sauce.

Which is the best thing ever.

The night had a very interesting twist in it. I still have no idea how it came down to this but we had a convo about a topic that definitely never kills the party mood. I mean, why would it? It was rather easy to chew.

We talked about DEATH. Because what the fuck could go wrong with that?!

And boy, oh boy, the best was yet to come. We didn't just talk about death itself, it was about the death of our beloved ones. Friends', parents', grandparents' death. You know...easy stuff. Gulechka cried for a long time. Alex teared up a little but Wanzhu and I were indifferent to it. Watching them made me feel heartless. Cold. Insensitive.

We forced ourselves to change the topic and it seemed that the deep talk and the long crying session loosened something up in Gulechka's personality. She was truly happy. And drunk as hell, of course because she was having her third cocktail in one hour. Cocktails fuck up even the most party-hardened. Those things helped her do some unusual things. Things that would be unusual for a drunkard, not to mention how unusual it was for her.

What do you do when you're drunk? Maybe you get a little bit sensitive about things. You get offended a little bit easier. You probably raise your voice. You might say something that you regret. Well, Gulechka is not your regular kinda drunk. Out of fucking nowhere, she took her shoes off and threw one of them towards the next table which was occupied by a bunch of young people. I can imagine them having a convo and then somebody goes like

"Heads up, boys, shoes incomin'!"

She wanted to drink more, she was out of control. Alex wanted to prevent additional atrocities (with flying shoes for example), so he told her to stop. It was rather interesting to see Alex being the responsible one in the group, though. Gulechka was quite fiery, and she insisted on ordering more. She was so determined, that she smashed her empty glass against the table and of course, it broke into pieces. Nobody got hurt so I couldn't care less. We were discussing something with Wanzhu when Gulechka thought that it would be funny if she poured some beer on us.

She couldn't give us a reasonable answer when we asked her why she did it.

"I don't know...  I felt like doing it," she said.

But nobody got hurt so we were laughing. It was nice to see her acting this stupid. I was pretty drunk myself. I wanted to drink something softer because I know my limits pretty darn well.

I decided to order a Mojito myself. Gulechka might have been a little bit jello to see that I was allowed to drink more and she wasn't. She took my Mojito without saying a word. I felt bad for not stopping her, since Alex was working hard on preventing those things to happen.

And secondly that was MY Mojito! People get killed for less!

But seriously what could I have done? Hit her? Say no?

All I did was look at her drinking my Mojito. It was strange, because she took quite a huge sip. I was worried about her. That's gonna make her black out, I thought. But as I mentioned, Gulechka is not your regular kinda drunk. Because she looked up and out of nowhere she fucking spat it all over my face.

I was shocked but then I burst out laughing. My face, my t-shirt, my glasses were all covered in shit. I was laughing and shouting, "What the fuck was that?!" Seriously, who the hell does that?!

She did other things as well but I am not going to share it, simply because I think she would get frustrated if I did. But it was amazing. I didn't mind it at all. Everybody was drunk, hence honest. Laughing loud, having a blast.

So to appeal for those Game of Thrones fans, that's how Gulechka became The Mojito Dragon.

MOHARIS.

As Alex expected, Gulechka got even more drunk so we decided to catch a taxi and continue the night at their place. She went sleeping and we started drinking random stuff from the fridge. At around 4 am we went to sleep as well.

One of the best nights ever. Thank y'all.

Sincerely Yours,

Andrey Taryenkov,

Drinker of beers,

Master of self-depreciation

Egyik szemem sír, a másik meg nevet, hogy nem csesztettek azért, hogy gyakrabban írjak. Örülök, mert meglehetősen elfoglalt vagyok, viszont, ha belegondolok, még így is simán tudnék szakítani időt a blogolásra. A szabadnapjaim aktívan telnek, gyúrással, gördeszkázással, művelődéssel megtűzdelve. Egyébként azért döntöttem úgy, hogy írok egyet, mert Company of Heroes 2-zni akartam, de most jöttek haza a lányok, előttük meg nem szeretek második világháborús, ordítós-káromkodós stratégiai játékokkal játszani.

- HA! KEINE CHANCE GEGEN DEUTCHEN STAHL!

- TIGERGRUPPE, BEREIT MACHEN!

Szóval íme. 

A buddhai/lámai/poetikus vonalért előre is elnézést kérek. Tele vagyok kávéval és psytrance-t hallgatok, szóval most nagyon fenn a fejem istenek között. Telve vagyok energiával. A lányok azt hiszik, hogy bedrogoztam.

A napokban rájöttem, hogy azt élem most át Kínában, amit szerettem volna átélni két évvel ezelőtt. Szerettem volna olyan emberekkel összejönni, akiknek hasonló gondolkodásmódjuk, mint az enyém. Szorgosan, lelkiismeretesen dolgozni, pénzt költeni, élvezni az életet. A két év eseményei elvezettek ehhez a pillanathoz.

Az a sok szenvedés. A menekülés. A horror. Minden értelmet nyert.

Úgy döntöttem, hogy Lei-t sem küldöm el a kurva anyjába minden egyes alkalommal. Elmondtam érte egy imát, megköszöntem neki, hogy betöltötte szerepét az életemben.

Majd blokkoltam a picsába.

Erre fel akarta venni Anyut facebookon. Teljesen kétségbe lehet esve szegény. Felteszem nem is érti, mi történhetett. Küldött nekem is egy kérdőjelet messengeren. Mert hát ő még mindig abban a hitben él, hogy elveszem feleségül. Perverzióból ellátogattam Zhangjiagangba is két héttel ezelőtt. Több szempontból is perverz volt. Egyfelől azért, mert egy másik nő miatt buszoztam el oda, másodszor pedig örömmel töltött el, hogy ott vagyok a közelben úgy, hogy nem tud róla. Remélem, hogy a rendőrpajtijainak köszönhetően utólag rájön, hogy arra jártam, és azt is remélem, hogy szétbassza az ideg. Csak viccelek. Kívánom, hogy térjen észhez, sírjon egyet, és találjon magának egy másik szemüveges, 192 centis, atletikus, humoros, kékszemű, fura ízléssel megáldott láovájt.

Többé nincs aggódás. Nincs gondolkodás. Nincs megfelelési kényszer. Csak megérzések vannak. Láncaim ledobtam. Végre szabad vagyok. Ha valakinek nem tetszik, mit csinálok, hát ez van. Nem kell engem megérteni. Nem kell mindenkinek megfelelni.

Nem tudom egyelőre, hogy hova fogok jutni ezzel a gondolatmenettel.

Úgy érzem most, hogy az idő engem fog igazolni. Nem tudom, hogy miért, nem tudom, hogy hogy, hogy mit. De most... bekaphatja mindenki, aki úgy gondolja, hogy nem vagyok elég jó. Huh, kicsit nárcisztikusra kávéztam magam. Vagy lehet, hogy ez lenne az egészséges hozzáállás. Abban remélem mindenki egyetért, hogy az önbizalmamnak mindig is volt hova nőnie. Most érte el szerintem a normál szintet.

Ah, komolyan úgy érzem, hogy nem vagyok beszámítható. Nem baj, lássuk, mi jön ki ebből.

Eddigi döntéseimet meghatározta, hogy megfelelek-e az embereknek. Ha pedig úgy adódott, hogy nem feleltem meg, próbáltam megmagyarázni tetteim. Hát, most már nem érzem úgy, hogy meg kellene felelnem bárkinek is. Őszintén szólva nevetségesnek tűnik még nekem is, hogy 27 évesen ilyen problémákkal küzdöttem. Tessék, felnőttem.

 A hárem jól van. Nádja inkább Nánával lóg főleg. Mármint, bocsánat, szeretkezik. Wandzsu egy kicsit elszeparálta magát. Úgy látszik, nem lesz több édesnégyes. Ja, nem mondtam, hogy lefeküdtem velük. Lefeküdtem három nővel egyszerre.

De nagyon jól elvagyunk. Jobban érzem magam velük, mint valaha. Ölelkezés, pusziszkodás még mindig van. Lehet, hogy már csak azért is, mert nem érzem úgy, hogy meg kell felelnem nekik. Útközben összejön egy-két alkalom más nőkkel is.

Jajj, bocsánat, dehogyis.

Fiúkkal.

Témát váltok. Június 10-én, reggel 9 körül érkezem Budapestre. Kérem ennek megfelelően készíteni a májakat. Sajnos csak egy hétig maradok, és abban benne van Tibiék esküvője, szóval elképzelhető, hogy munkanapon fogtok inni velem. Bocsika, ezt meg kell tennetek értem. Őszintén várom, hogy hazaérkezzek és igyak egy jó magyar vörös bort! Legyen otthon sajtika meg töltött káposzta! Próbálok majd otthon mindent elmesélni. Nagyon sok mesélnivalóm van, és lusta vagyok leírni.

Szép napot, három hét múlva tali.