Sziasztok, eltelt még egy hét, íme a hadijelentés.

Nehezemre esik felvállalni, de tévedtem. Elő is veszem a púdert, a szivárvány színű parókát, a röhejesen nagy cipellőmet, a piros labda alakú nózit, és meg is nyomom párszor.

Tü-tü, tü-tü, tü-tü.

Mindig próbálom alaposan felmérni a helyzetet, cserélgetni itt-ott a változókat az egyenletben, tervezni a valószínűtlennel, de hát mit ad Isten, szart sem ér az egész. Talán én voltam az egyetlen, aki felvette a bohócruhát, ti pedig, amikor olvastátok az előző bejegyzést, azt gondoltátok, hogy

NNNNA PPERSZE, HAGYJÁL MÁR.

Pedig én komolyan gondoltam. Tényleg... komolyan gondoltam...  de hát... 

csak meg lehetett inni 6 sört munka közben.

A probléma ott kezdődött, hogy megismerkedtem Erikkel, aki húzós hétvégéken besegít nekünk. Egyik nap Klaudia megbízott minket azzal, hogy egy sufniban,

AHOVA SOHA SEM JÁR BE SENKI,

fúrjunk faléceket és fémrudakat a falba, hogy azon szellőztessük ki a matracokat és rénszarvas bundákat. Gondot okozott az is, hogy míg kinn csupán -17 fok volt, abban a kis szobában megrekedt a hideg. Sok hely sem volt mozogni, és ráadásul a kezünkkel babráltunk többnyire. Míg azon tanakodtunk, hogy lenne érdemes felfúrni a rudakat, fázni kezdtünk.
- Milyen magasan kezdjük? - kérdezte Erik.
- Amilyen magasan csak lehet. Jó volna, ha elférne 24 darab rénszarvas szőrme.
- És a többiek el fogják érni? 
- Úgyis nekem kell majd csinálni, szóval teljesen mindegy.
- Jól van akkor. 
Erik megfordult, és táskája felé nyúlt. Miközben beszélgettünk, abban matatott.
- Nincs itt valami lámpa? Nem látok semmit. - mondta.
- Nincs. De van két fejlámpám.
- Ne bassz már, hogy sötétben kell dolgoznunk?!
Erik valami henger alakú tárgyat szedett ki a táskjából, majd felém nyújtotta.
- Kérsz egy sört?

Kész. Elég, ha két magyart összezársz húsz percre, már szisszen is a sör.

- Na, mielőtt belekezdünk, kimegyek egy cigire. Nem szabad az ilyet elsietni.

Míg ő kinn cigizett, feltettem tölteni a fúró másik aksiját, de nehéz volt neki rendes helyet találni. Pakolgattam ide-oda a dolgokat, és tapostam a földet, mert fáztak a lábujjaim. Közben lemértem, milyen hosszúra kell vágni a deszkákat, de amikor végeztem, káromkodtam egyet, amire Erik bejött.
- Mi az? - kérdezte.
- Az, faszom, hogy lefagy a lábam. Hogy lehet így dolgozni?
- Na, neked is? Nekem már konkrétan fájnak. Kurva hideg van itt. Fel kéne melegedni...
Nem kellett sok, hogy előrukkoljak egy ötlettel.
- Hozzak pálinkát?
- Hozz, ilyen hidegben nem lehet dolgozni.
- Más dolog hirtelen nem is jut eszembe, érted. 
- Én sem tudom, mit lehet még tenni annak érdekében, hogy felmelegedj.
- Nem, szóba sem jöhet, hogy forró teát igyunk vagy kávét vagy ilyesmi.
- Ilyenről még nem is hallottam. De vannak olyanok, akik bemennek egy meleg helyre ilyenkor, és úgy mennek vissza dolgozni.
- Jó, de hát azzal mennyi idő eltelik...
- Igen, nem szabad lazsálni, az hogy nézne ki, hogy benn ücsörgünk a melegben?
- Ugrálhatnánk is, fekvőtámaszozhatnánk, de...
- Attól meg elfáradunk, hogy fúrjak bedurrant karokkal?
Elmentem a két liter pálinkáért. Mire visszaértem, Erik rágyújtott még egy cigire.
- És hogy fogjuk inni? - kérdezte.
Rámosolyogtam, és kivettem két kerámia felespoharat a zsebemből.
- Nem ma kezdtem.
Kezdésnek leküldtünk egy irsait. Nagyon finom pálinka, kellően erős, de ugyanakkor zamatos. Erik sörrel kísérte. A poharakat beletettem a táskámba, hogy ne keveredjenek el, majd beleittam a sörömbe.
- Amúgy el is kezdünk dolgozni valamikor? - kérdeztem nevetve.
- Ja, először is le kell mérni, milyen hosszúak legyenek a lécek.
- 294 centi a szoba. Legyen két sor.
- Ja, tehát kell 4 db 147 centi hosszú léc. Cigi?
Kiment cigizni. Eltelt fél óra és még nem csináltunk semmit sem. Míg ő pöfékelt, kimértem a 147 centit a faléceknek, majd letettem egyet a földre. Én álltam a lécen, ő fűrészelte. Amikor bementünk, én tartottam a lécet a falhoz, ő pedig intézte a többit. Megfogta a fúrót, a másik kezével a csavart, aztán felállt egy székre. Amint odatette a csavart a léchez, elejtette.
- Faszom...
- Majd én felveszem.
Odaadtam neki, majd befúrta. Arrébb tette a széket, megfogott egy csavart, de amikor fel akart állni a székre, elejtette a csavart.
- Hát ezt nem hiszem el, bazdmeg.
Odaadtam neki, aztán is befúrta, így már nem kellett tartanom a lécet. Én ott álltam, mint egy kivert fasz a hidegben, majd befúrta a többit. Miközben bajlódott, én beleittam a sörömbe. Hallottam, hogy csúszik benne valami. Lenyeltem azt az egy kortyot, de húztam a számat.
- Baszki - mondtam neki -, itt nem kell attól tartani, hogy felmelegszik. Bekásásodott a söröm!
- Igen, nem szabad ott hagyni. Gyorsan meg kell inni.
Azzal ő is gyorsan belehúzott a sajátjába.
- Szerintem inni kéne egy pálinkát. - mondta.
Nem kellett győzködni. Lehúztunk még egyet. Ahogy végeztünk, láttuk a kicsike ablakon, hogy két ember sétál az úton. Erik ösztönszerűen elrejtette a dobozokat.
- Nem erre jönnek. Meg nem sok látszik belőlünk - mondtam. - Mondjuk az elég lebukó, hogy két fény fejmagasságban egyszerre fel-le mozog. - majd röhögni kezdtem. - Remélem az egyik a Klaudia volt, és hallott annyit, hogy "EGÉSZSÉGEDRE", majd benézett, és akkor látta a két fényt hirtelen föl... aztán le.
- Lehet, hogy nem is volna mérges, hanem inkább akkor rápróbálna. Ismerem, nem veti meg az alkoholt.
- Mindenestre nem dicsekednék azzal, hogy egy óra alatt sikerült feltennünk egy falécet a falra.
- Most miért. Fenn van, ma este végzünk ezzel az egésszel. Kérsz még egy sört?
- Ilyen körülmények között kifejezetten a kötelességem, KÜLÖNBEN MEGFAGY.
Felbontottunk még egyet, és felszereltük a másik három lécet. Motorzúgást hallottunk, amire kinéztem. Egy fehér Nissan Navara volt, és Klaudia ült a volánnál. Gyorsan elpakoltuk a dolgokat: a sört lehúztuk, az üres dobozokat pedig belebasztuk a táskámba. Ahogy bedugtam a sarokba, hangosan csörögtek a dobozok.
- Bassza meg...
Hallottuk, ahogy ropog a hó, és hogy egyre hangosabban recsegnek a lécek. Erik felvett egy fúrót, én meg hirtelen egy kalapácsot. Klaudia betoppant, 180 fokos mosollyal. 
- Sziasztok, fiúk. Naaaaa, szép munka. Tetszik, de nem így gondoltam.

Nem fogom elmagyarázni, hogy hogyan gondolta, felesleges. A lényeg, hogy le kellett szednünk az egészet. Traccspartiztunk egy kicsit, volt hihi meg haha, majd Klaudia elment.

- Na, fasza. - mondtam.
- Nézd, Andor, ha ezért fizetnek... akkor ezt kell csinálni. Ő azt nem tudja, hogy faszverés van. Azt hiszi, hogy keményen dolgozunk, mert most le kell szednünk azt, amit egy óra alatt tettünk fel. Feltehettük volna 10 perc alatt, de ő ezt nem tudja. Kirúgni nem fognak, a béredet meg kifizetik. Sokkal egyszerűbb itt az élet, ha nem akarod megváltani a világot. Bele kell szarni, mert ki leszel fizetve.

Miközben írom ezeket a sorokat, rájövök, hogy törölnöm kell ezeket a posztokat, ha Klaudia egyszer majd bejelöl Facebook-on. Remélem soha nem kerül erre sor.

Teltek az órák, fúrogattunk, kalapálgattunk, miközben fogyott a sör is és a pálinka is.

Eriknek anyákra volt szüksége, én pedig feladtam neki egy marékkal, de mivel kesztyűben dolgoztunk, elejtettünk párat.
- Komolyan mondom, bazdmeg. Mindjárt szétverek valamit...
Feladogattam neki a földről az anyákat. Amikor rá akart csavarni egyet az egyik fémrúdra, megint elejtette, ő természetesen káromkodott.
- Figyu már, tekerj már egy-két anyát előre ezekre a rudakra, mert kurva sok idő, mire feltekergetem itt.
Volt még hátra négy vasrúd, amiket be kellett helyezni a falécen a lukakba. Megfogtam egy anyát, és próbáltam rácsavarni az egyik rúdra. Nem ment. Fogtam egy másik rudat, arra sem ment fel. Akkor fogtam egy másik anyát, és rá akartam csavarni az előző rúdra, de nem ment, majd elővettem a másik rudat, de arra sem akart felmenni. Sehogy sem volt jó.
- Te, Erik, lehet, hogy én vagyok egy országos balfasz, de ezek kurvára nem mennek fel.
Erik lejött, majd rápróbált. Nem ment fel neki.
- Mind a négyet megpróbáltad? 
- Nem. Csak ezt a kettőt.
Azzal megfogtuk a maradék kettőt, és ott a sötétben, hidegben, mint két zsíramatőr, próbálgattuk az anyákat, miközben anyáztunk. Elővettem egy franciakulcsot, és odaadtam neki. Megyegetett, de szorult.
- Na ne bazd már, hogy ezt most egyesével fel kell tekergetnünk? - kérdezte.
- Igyunk egy pálinkát, aztán üljünk be valami meleg helyre. Csavargatni ott is tudunk. 
Bementünk a váróba, és balfasz módjára ott a kanapén, csípőfogóval és csavarkulcsokkal tekergettük azokat a szarokat. Pár vendég be is jött megkérdezni, hogy ugyan, mi a faszt csinálunk. Mi sem tudtuk.
Amikor végeztünk, felmentünk a sufniba folytatni a melót. Amikor az utolsó rudat is beszorította a lukba, még utoljára elejtett egy anyát.
- Ott baszta meg a kurva anyját az egész.
Reggel 9-kor kezdtük, és este 6-ra fejeztünk be egy olyan munkát, ami ránézésre 2 órába kellett volna telnie. Persze ezen nem látszik, hogy egyszer felszereltünk valamit, és le kellett szednünk utána, de mindenesetre volt bennem némi szégyenérzet.
- Holnap is jövök, de elvileg fát kell pakolnom, szóval nem hiszem, hogy inni fogunk.
- Szerintem lesz még rá alkalom. - mondtam.
Kezet ráztunk, majd elköszönt.

Végülis jó nap volt, dolgozni nem kellett, de legalább végig röhögtem az egészet. Elfogyott egy fél liter pálinka, és 12 doboz sör. Ennyit Erikről és a szar minőségű sörröl, amit nem iszok, ugyebár. 

Tévedni emberi dolog.

Na de. Szó volt egy lányról az előző bejegyzésben... olyan ez a lány... hogy teljesen mindegy mikor, milyen napszakban, milyen körülmények között beszélgetek vele, a vége mindig az, hogy csak mosolygok, és rázom a fejem azon, 

hogy ennek mindig olyan jó kedve van...

hogy ez mindig mosolyog...

hogy ez mindenen nevet...

hogy ez mindig milyen kedves és aranyos...

hogy olyan szép hullámos szőke haja van, kék szeme, szépek a fogai...

hogy milyen szépen tud énekelni, miközben gitározik...

Komolyan olyan mint egy rajzfilm szereplő. A jóságos bárd vagy hősnő vagy nem is tudom. Beszélgetünk az edzésekről, étrendekről, biológiáról, Osho-ról, csípőből megdícsér valamiért, nevetgél a poénjaimon, elköszön, kacsint egyet, én meg nézem, ahogy ellibben, én meg nem tudok mást csinálni...

Csak mosolygok és rázom a fejem.

Mindegy amúgy, mert hát kiderült útközben, hogy Maysie-nek van pasija, aki itt dolgozik velünk. Ráadásul rendes srác ő is, tehát úgy gondolom, hogy megérdemlik egymást, szóval ennyit erről. Nem tudom, milyen komoly, nem tudom mióta tart, de nem fogom a végét kívánni a kapcsolatuknak.

Meh.

Más amúgy meg nem nagyon van, csak a vendégek, ha éppen nem párosával jönnek, márpedig legtöbbször úgy szoktak, tehát csak ismételgetni tudom magam:

Ennyit erről.

Ezt amúgy ne tessék úgy értelmezni, hogy itt nagy sóvárgás van, elkeseredettség és depresszió. Örömmel tölt el, hogy léteznek ilyen emberek. Vagy hogy egészen pontos legyek, ilyen nők. Hogy itt vagyok ezen a gyönyörű helyen, elmehetek sétálni az erdőbe, fényképezhetek, hószánozhatok, quadozhatok, szaunázhatok. A munkám is feltölt. Nekem ez elég alapvetően.

Arról nem tehetek, hogy Maysie egy Földre szállt angyal.

Maradok alázatos szolgátok,
Andreas Tarjenkasson,
Iglu berendező

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy kezdjek neki. Itt ülök a laptop előtt, és teljesen fura érzés ebben kis viskóban nekiállni az írásnak. Hát a blog azért jött létre, hogy fikázzam dícsérjem a túrházó kulturált kínaiakat, nem pedig azért, hogy csendben, melegben, hangulatos helyen tegyek tanúvallomást egy jóléti balti társadalom működéséről.

Ebből hogy lesz nevettetés? Még a végén írói teljesítményt kell felmutatnom.

November 29-én hajnalban érkeztem meg Stockholmba, az Arlanda reptérre. Érthető módon ki volt halva az egész, csak néhány takarító és karbantartó munkatársat láttam itt-ott. Egy közeli hostelban, a Jumbo Stay-nél foglaltam szobát, ha annak lehet nevezni. Az volt benne az érdekes, hogy egy Boeing 747-est alakítottak át hostellé. A szobám az egyik turbina volt.

Közel is van, érdekes is... gondoltam jó üzlet.

Azt is tudtam, hogy a busz körülbelül három perc alatt odavisz, a kérdés az volt, hogy melyik busz, meg hogy hol a retekben veszek jegyet. Annyit tudtam, hogy a 2-es terminálról indul, hogy egy megállót kell menni. Még elbaszni sem lehet azt az egyet, mert nincs időd elaludni a buszon, vagy elfelejteni számolni a 22. megállót a 21. után.

Találtam jegykiadó automatát, de nem volt számomra egyértelmű, hogy hogyan működik, ami azért volt érdekes, mert azt hittem, hogy ilyen csak Magyarországon és Kínában fordulhat elő. Megpróbáltam egy másik automatánál jegyet venni, de az meg nem reagált a gombnyomásokra. Arra gondoltam, hogy lehet végülis az egész világ egy Kína vagy egy nagy Magyarország.

Tanácstalan voltam, tehát a megszokott módon próbáltam felhívni magamra a figyelmet: gondolkozó és terhelt kinézetet vettem fel annak érdekében, hogy megtaláljon egy segítőkész ember. Akik régóta olvassák a blogot már tudják, milyen az.

Kezek, vállak rángatása, combcsapkodás, fejvakarás, John Travoltás körülnézés... mindig bejön.

Egy busz villogott messziről, vélhetőleg nekem, mert senki nem volt körülöttem. Amikor közelebb ért, megállt,  kinyitotta az ajtót, kiszállt a buszsofőr az üléséből, és kikiabált.

- Hova akar menni?
- Jumbo Stay Hostel.
- Akkor menjen a következő buszmegállóhoz! Ott, látja? A jegyet meg hagyja a francba, ingyen elviszik! Tíz perc és jön a busz. Jó utat kívánok! 
- Köszönöm szépen!
- Nagyon szívesen!
Azzal beült és elhajtott. Mosolyogva néztem, ahogy elmegy a busz. Vagy a technikám mesteri, vagy az égiek figyelnek, és mindig küldenek egy embert, aki kihúz a szarból.

Vagy lehet, hogy a svédek ilyenek.

Ezek szerint mégsem Kínában vagyok és ezek szerint az egész világ nem egy nagy Magyarország.

Busz csakugyan megjött tíz percen belül, és csakugyan nem kellett jegy, és tényleg csak egy megállót kellett mennem, a hostel, ami egy kibebaszott nagy repülő volt, valóban ott volt a buszmegálló mellett.

Különös. Minden úgy megy, és minden ott van, ahogy azt leírták... Nem vagyok ehhez hozzászokva.

A kabin hideg volt, viszont a lúdtoll takaró olyan szinten kompenzált, hogy háromszor ébredtem fel arra, hogy csurom víz a testem. Ahh...

AnDOr BePiSiLt!

Reggel 7-kor felkeltem és visszabuszoztam a reptérre. Ott kiderült, hogy sikerült valami fapadosnál kulákabb repjegyet vásárolni, ezért beülhettem a társalgóba, ahol ingyen degeszre zabálhattam magam, ha akartam, és mivel Magyar Ember vagyok, ezért addig ettem míg meg nem haltam. És meg is haltam.

Kávé, felháborítóan gyenge és vízízű sör, joghurt, eper és narancslekvár, puha zsemle, pirított kenyér, ízletes sajtok, szalámik, saláták, pástétomok, gyümölcslevek.

Egy átlagos (nyugat-) európai polgár addig eszik, amíg jól esik neki, és be kell látnom, hogy ebben a helyzetben én voltam a bunkó tapló, de ugyanakkor nem süllyedtem olyan szintre, ahol a kínaiak vannak, mert visszavittem a tányérokat és a poharakat, a szalvétákat meg kidobtam.

Kibaszott jó volt, imádtam. Sörből természetesen ittam volna többet, ha nem lett volna szar, de hát... szar volt. Nem tehetnek róla viszont, hiszen 3,5% alkoholtartalom felett elég szopatós adóztatás van. A Magyar Ember számára ez elviselhetetlen, cserébe a sofőr kiszáll a buszból és eligazít, ha csapkodod a combod.

Jó-jó, igen. Még így is az alkohol nyer.

Felszálltam, elfoglaltam a helyem, és repültünk is Kirunába. Mivel az éjjel nem aludtam jót fázva a saját izzadságomban, egészen fos volt az út, mert nem tudtam lehajtani a fejem. Szerencsére csak másfél órás volt az út, és még kaját is adtak, amivel ment egy kicsit az idő.

Leszálltunk a kirunai reptéren, ami egy havas leszálló pálya melletti faházikót jelentett. Óriási volt. Az a helyiség, ahol a csomagkiadó szalag volt, ami legfeljebb negyven ember befogadására volt képes, hogy, hogy nem, kurva gyorsan megtelt velünk, ezért kimentem a levegőre. Kinn azt kaptam, amire vártam: délután 1 óra volt, és kevés fény szűrödött át a felhőkön. Már sötétedett, viszont nem volt olyan hideg, mint amire számítottam, csupán -2 fokot mutatott a hőmérő.

Álltam vagy húsz percet kinn. Elvileg jönnie kéne értem egy Jake nevezetű alaknak, hogy mivel, meg hogy hogyan néz ki az a Jake, nem tudtam. Ezt ilyenkor úgy szokták, hogy vár egy táblával, hogy ANDOR. Nos, sem benn, sem kinn nem láttam Andor táblát.

Felhívott a Klaudia. 

- Jake azt mondja, nem talál. Megérkeztél már?
- Meg én. Én sem látom Jake-et. Hol áll?
- Nem tudom, hát, azt mondja ott vár téged.
- Fasza, én is várom őt, de akkor szétnézek. Heringparti volt a váróban, ezért jöttem ki.

Bemegyek a váróba, ahol egy ember állt táblákkal a kezében. Jake észrevett és felmutatott egy Andor táblát.

Jajj... de bazmeg... legszívesebben felhívtam volna Klaudiát, és elküldtem volna a kurva anyjába, hogy milyen... milyen... nem is tudom...

Hogy milyen hülye?

Húsz percen keresztül várunk egymásra, de azt  Klaudia véletlenül sem mondta, hogy Jake... hogy Jake...

hogy Jake onnan ismerhető fel, hogy

A BAJSZA EGYIK FELE FEKETE, A MÁSIK FELE MEG ŐSZRE VAN FESTVE, TALÁN FELTŰNIK KAPÁSBÓL, AMINT BEÉRSZ A VÁRÓBA, TE FASZ.

Vagy annyi, hogy "Jake ott vár a váróban, meg fogod ismerni".

"Figyi, Gergő fog téged felvenni a reptéren, alacsony, szemüveges" majd amikor rájössz, hogy ki az a Gergő, észreveszed, hogy kapafogú, púpos, fekete, akkora az orra, mint egy balkezes kozákpisztoly, járókeretes, mert annyira dagadt, és van egy hatalmas pókháló tetoválva az arcára, és bizony, igazuk volt, mert mindemellett ALACSONY és SZEMÜVEGES.

De mit számít húsz perc, meg ugye minden jó, ha a vége jó.

Jake nem egyedül várt engem, mert a turistákat hamarabb összekukázta. Beültünk a furgonba, ő pedig próbálta felrázni az utasokat a fásultságukból. Kérdezgette őket és mesélt a városról.

Elmondása szerint Kiruna nem létezne, ha nem lenne itt ez az állami tulajdonú vasérc bánya. A poén az egészben, hogy mivel a bányát ki akarják bővíteni a város felé a jövőben, fogják magukat és ELKÖLTÖZTETIK A FÉL VÁROST, lebontják az épületeket majd újraépítik eggyel arrébb. Mindezt az állam intézi és fizeti.

És elvileg ebből nem voltak tömeges tiltakozások. Rendben.

Azt is elmondta, hogy ilyenkor már olyan 50 centis hónak kellene lennie, meg -10 foknak, de a klímaváltozás mindenkit sújt. Nehéz így nekik, mert nem tudnak motoros hószánnal közelekedni bárhova is. Kinéztem a furgonból, jószándékkal is maximum 10 centi volt a hó.

Az irodába vitt minket, mert a turistáknak felszerelés kellett, nekem meg majd valakit elkapni, aki a táborba megy. Jake bevezetett a pult mögötti adminisztrációs részlegre, ahol bemutatkoztam. Mindenki nagyon aranyos és közvetlen volt. Volt egy kis jókedvű traccspartizás, és megláttam az iroda házi állatát, Lanát a husky kutyát, egyem a szívét.

Na mondom, tudják, hogy kell ideális munkakörnyezetet teremteni.

Kis idővel Klaudia is megjelent, és mondta, hogy menjek el bevásárolni a kocsijával, ha szükséges, egy fehér Nissan Navarát keressek. Zsír, gondoltam, remélem a parkolóban van másik 5 fehér Nissan Navara, és az egyiknek fehérre van festve a fél bajsza. Klaudia azzal elviharzott.

Fura. Szerintem az autók kocsikulccsal indulnak, ő pedig nem adott oda semmit. Megkérdeztem az újdonsült kollégáimtól és a kutyától, hogy van-e saját asztala Klaudiának, mert hogy a kocsikulcsát keresem. 

- Ja, hát itt ne keresd.
- Klaudiánál van?
- Nem, mindig a kocsiban hagyja.
- A KOCSIBAN?!
- Igen. Nem szoktak itt lopni. - mondta a kutya.

Remélem, tényleg 5 fehér Nissan Navara van a parkolóban, és merthogy rendszámot nem tudok, majd meg kell rángatnom az összeset. Kimentem, de hála az égnek csak két Nissan Navara volt a parkolóban, abból az egyik fekete. Egy poén kedvéért el lehetett volna lopni, szerintem jól nézett volna ki a svéd központi hivatalban.

Kiruna történetének (1890-2022) aggregált statisztikája
Gépjármű lopások száma: 1
Elkövető állampolgársága: magyar

Autós üldözések száma: 1
Elkövető állampolgársága: magyar

Majd a kedvemért építenek egy cellát a rendőrségen, mert eddig nem volt rá szükség.

Hát a boltban minden kurva drága volt, de mit lehet elvárni egy olyan országtól, ahol a bruttó minimálbér 800.000 forint körül mozog? Nyeltem egyet (nem azt), majd fizettem (nem azért).

Vettem 24 tojást, 2 doboz tejet, 3 uborkát, 3 paprikát, fél kg répát, és fizettem érte 9.000 forintot. Aztán belegondoltam, hogy amúgy otthon sem sokkal olcsóbb.

Na, de mindegy.

Végül Klaudia elvitt a táborba. Ahogy szelte a dimbes-dombos havas utat, gyerekkori emlékek törtek fel bennem. 

Mondom, há, Colin McRae Rally 2.0, Sweden.

Miközben azon flesseltem, hogy fél évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy Svédországban fogok dolgozni, főleg nem azt, hogy egy régi-régi számítógépes játékon fogok merengeni, Klaudia beszélgetést kezdeményezett

- Majd arra figyelj, hogy a rénszarvasok nagyon hülyék, ha pedig egy jávorszarvast találsz el, akkor 100% hogy szarrá töröd az autót.
- Tehát ha rénszsarvast látok, akkor elüthetem, ha úgy kívánom.
- Nem, ne üsd el a rénszarvasokat sem. - mondta egykedvűen. Nem vette a huncutkodásom.
Letértünk a főútról egy kacskaringósra, vélhetőleg közel voltunk a táborhoz.
- Ha emelkedőn mész felfelé, először is lendület kell, és taposd padlóig a gázt, főleg, ha nem ilyen 4-kerék meghajtású kocsival nyomulsz. Általában elfoglaltak vagyunk, és a fasz sem akar idecsattogni a kurva vontatókábellal. - fogalmazott nyersen a lány.
- Majd akkor próbálok nem farolgatni és rallys időrekordokat dönteni.
- Ja, talán ne itt próbáld ki magad. Meg árokban se köss ki, légyszi. Majd a turisták megteszik helyetted. Félnek és ezért vezetnek szarul. Természetesen mindig akkor borulnak árokba, amikor senkinek sem lenne ideje kihúzni őket. De persze muszáj. Volt, hogy a traktorral kellett kihúznom valakit. Ha nagyobb havazások lesznek, akkor majd fel kell szórnod az utakat, ezért fontos nézni az előrejelzéseket. A cég, amelyik a szennyeseinket szállítja, csak akkor hajlandó kijönni, ha garantáljuk, hogy felszórjuk az utat. Egyszer az egyik sofőr beborult mindenestül az árokba, azóta mindig fosnak kijönni. Sok mindent kell majd tanulnod, de majd belejössz. Itt mindenkinek tudnia kell helyettesíteni mindenkit.

Párszor már voltam új helyzetben/országban/munkakörben, mégis mindig félek attól, hogy nem tudok majd valamit megérteni. Izgultam. Nem akartam kárt okozni másnak.

Megérkeztünk. A kis faházikókban csak az ablakba kitett csillagok fénylettek. Rajtunk kívül nem volt kinn senki. Csönd volt és persze nagyon sötét. Klaudia körbevezetett, elmondta, hogy mi hol van, aztán megmutatta, hol fogok élni. Benyitott. Benn egy nő takarította a nappalit.

- Ő lesz a lakótársad, Shirley. Saját zuhanyzótok és wc-tek nincsen, ahhoz majd le kell járnotok.
Bemutatkoztam, majd kezet ráztunk. Az akcentusához és a barnás bőréhez nem tudtam származást kapcsolni, de nem igazán érdekelt, honnan jött. Úgyis kiderül egy-két nap után. Amúgy szimpatikus volt. Mozgása és testalkata is nagymamás volt, de az arca alapján olyan 40 évesnek tippeltem. Mondjuk, eltelt több mint egy hét és még mindig nem tudom, hány éves. A lényeg, hogy nem fogok rámászni... hm... Sem én, se senki más, szerintem.

Mikor elkezdtem kipakolni a táskáimból és elrendezgetni a ruháim, Shirley leült és videóhívásba kezdett. Undorító krákogások, torokköszörülésnek hangzó mássalhangzók, germán szóvegyületek. Nem emberi hangok ezek.

Shirley holland.

Kurva fáradt voltam, és ha le akartam fürödni, márpedig le akartam fürdeni, fel kellett vennem a meleg ruhát és elcammogni 100 méterrel arrébb a zuhanyzókabinba. Sóhajtotam egyet, szar lesz ez így áprilisig, gondoltam. De hát ezt eddig is tudtam, hogy így lesz, az interjú alkalmával beszámolt a körülményekről a Klaudia. Összeszedtem magam, lementem. Jajj, milyen körülményes ez az egész... Most akkor le kell vennem ezt a sok cuccot, aztán lefürödni, aztán megint felvenni, aztán felmenni a házikóba, aztán ott megint levenni...

De túl lehetett élni. Történtek már rosszabbak is az emberekkel. Végigmentem a folyamaton, majd lefeküdtem aludni.

A lúd-liba-kacsa-tyúk vagy a faszom sem tudja milyen tolltakaróba megint úgy beleizzadtam mint a szar, ezért arra ébredtem, hogy fáztam. Kurva jó lesz, ha nem fogok tudni normálisan aludni 4 hónapon keresztül. Megtörölköztem, majd visszafeküdtem, immáron úgy, hogy kilógtak a lábaim és a karjaim. Elaludtam. Pár órán belül arra ébredtem, hogy csurom víz a mellkasom.

Óriási.

Megtörölköztem, majd visszafeküdtem, de úgy, hogy már a vállaim is kinn voltak. Elaludtam, aztán arra ébredtem, hogy hugyoznom kell.

Saját zuhanyzótok és wc-tek nincsen, ahhoz majd le kell járnotok.

Otto von Bismarck, 1878

Ó, baszki, most komolyan fel kell öltöznöm, lesétálnom, hugyoznom, majd megint feljönni, aztán levetkőzni? Nem lehetne visszaaludni úgy, hogy hugyozni kell, de anélkül, hogy reggelre behugyoznék?

Kellett vagy tíz perc, hogy erőt gyűjtsek, de felkeltem, felöltöztem, elmentem hugyozni, visszasétáltam, levetkőztem, majd lefeküdtem. Ezután már nem volt probléma az alvással, csakhogy reggel olyan mocsok szarul ébredtem, hogy fájt.

Másnap reggel életmentési kurzuson vettem részt. Nos, mivel már tudjuk, hogy Svédország nem Magyarország, azt is betippelhetitek, hogy nagyon is komolyan vették az oktatást. Az oktatók több órán keresztül gyakoroltatták velünk az újraélesztést a bábukon, melyhez még egy alkalmazást is le kellett tölteni. Bluetoothon és az alkalmazáson keresztül a telefon rácsatlakozhatott a bábura, azt pedig egy mérőn mutatta, hogy gyorsan vagy lassan pumpálsz-e a bábu mellkasán, hogy túl sok levegőt fújsz-e a szájba vagy keveset. Amikor abbahagytad a gyakorlatot, akkor kaptál egy pontszámot. Utána begyakoroltuk a Heimlich-fogást is. Négy óra volt a kurzus, és nem volt sok rizsálás. Addig gyakoroltuk, míg nem ment gondolkodás nélkül.

A végén kaptunk svéd fikát, ahogy mondani szokás. Vaniliás pudingos kalácsot kaptunk és brownie-t, melyek kifejezetten finomak voltak. (nocsak)

Mivel aznap még nem kellett dolgoznom, körülnézhettem úgy a táborban, hogy még viszonylag világos volt. Csönd honolt a tájon, "fájt a csend" ahogy a Barna szokta mondani. Tényleg csak a füled sípol és semmi mást nem hallasz. Egészen fasza élmény.

Másnap, december elsején már dolgoznom kellett, a dolgom egyszerű volt, de sok. Reggel 9-re fel kellett szórnom a pár lejtőt összesen körülbelül 100 méteren, melyhez nem voltak biztosítva hatékony eszközök. Kaptam egy kis lapátot és egy vödröt. "Szórjam a kavicsot, mintha galambokat etetnék." - mondta Klaudia. 

Ezután fel kellett töltenem három tárolót 3m2 tüzifával. Egy óra munka után már éreztem, ahogy fáj a hátam a hajolgatástól, a karom a cipekedéstől, de a fa nem akart elfogyni. Az egyik tárolónál a szauna mellett, érdekes szagot éreztem. Akkor éreztem csak, amikor be kellett hajolnom, hogy lerakjam a fákat a helyükre. Gondolkozni kezdtem. Milyen érdekes... olyan savanykás... de nem rossz, egészen kellemes szag. Vajon minek lehet ilyen szaga, tűnődtem. Pakolgatok, pakolgatok, behajolok a tárolóba, megint megcsap ez az érdekes szag. Már három órája dolgoztam, kimelegedtem és levettem a kabátot. Pakolgatok, pakolgatok, és mindig megcsap ez a... pikáns... érdekes, savanykás, de kellemes szag. Miközben pakolgattam és szagolgattam, arra gondoltam, hogy fogom ezt megírni a blogban... majd mesélek erről, arról meg amarról. Pakolok. Majd megírom, hogy mennyit gyakoroltuk az újraélesztést, megírom, hogy jöttem rá, hogy mit érzek, amikor behajolok. Pakolok, pakolok, behajolok, megcsap a szag. Érdekes, egyszerűen nem tudom, mi lehet ez.

Elfáradtam, ezért nekidőltem az egyik fának. Nagyon melegem volt, ezért megcsíptem a pulóverem a mellkasomnál és elkezdtem hessegetni a levegőt, mire megcsapott ugyanaz a szag, tehát ki kell hogy ábrándítsak mindenkit, ez a történet arról szól, hogy hogyan jöttem rá, hogy szeretem a saját testszagom.

Na de mindeggy.

A tüzifa rakodás után fel kellett tennem a teli kukákat a Nissan-ra és kivinni a főúthoz, szájjal kifelé, félméterre egymástól. Nem volt egyszerű azokat a szarokat felrakodni egyedül, nyilván leszedni könnyebb volt, de hogy én milyen kurva fáradt voltam este 6-ra... és még nem volt vége. El kellett mennem a városba feltankolni a benzines tartályokat és a Nissant. De persze ez sem úgy ment, ahogy Magyarországon menni szokott.

A kocsihoz tartozik egy tulajdonosi kártya, illetve a tulajdonosi kártyához tartozik egy bankkártya (?). Amikor tankolni akarsz, a kút automatája (mint bármelyik ATM), kéri a bankkártyát, majd a tulajdonosi kártyát, és az ahhoz járó pin-kódot, és csak aztán tudod feltankolni a kocsidat. Amint megvagy vele, kinyomtatja a blokkot és be sem kell menned a pénztárhoz. 

Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ez minden kúton így van.

Ezután be kellett vásárolni elemekből és gyertyákból. Kicsit furán néztek a kasszánál, amikor kiraktam ötven csomag elemet. Este 8 volt, mire végeztem mindennel és fájt mindenem. Nem szaroztak, első napon lenyomattak velem 12 órát. 

Na de mindegggy.

A hely mindezek ellenére nagyon tetszik, azóta már hozzászoktam a fel-kell-öltöznöm-ahhoz-hogy-hugyozni-menjek művelethez. Kajával spórolunk, mert messze van a bolt, sörözni meg nem sörözöm, mert szar a sör. Nem lesz bonyolult pénzt spórolni. Kenyeret és tojást eszünk, ami azért jó, mert a tojás tápláló, a kenyér meg úgy megfogja az emésztésem, hogy egy liter kávé után sem kell attól tartanom, hogy összefosom magam az overállban. Merthogy valamikor lesétálsz, és hogy, hogy nem, de néha basszus foglalt az a wc.

Nocsak, más is szarik nem csak én.

Szerencsére annyi eszük azért volt, hogy egy fűtött várótermet építettek a zuhanyzó kabin mellé. Ez persze akkor rossz, ha egyébként aludnál... vagy dolgoznál... tudod, sietni kéne vagy valami. 

Na de mindeggggy.

Egyelőre ennyivel érjétek be, mert már 5 órája írom ezt a bejegyzést, és már nagyon unom és ennék már valamit. Részletekkel, meg azzal, hogy mennyire rámennék az egyik csajszira, majd a következő bejegyzésben jövök.

Maradok alázatos szolgátok,

Andreas Tarjenkasson,
a Svéd Speciális Síelő-ejtőrernyős Vadászok Parancsnoka

Először is elnézést a szar szerkesztés miatt, de wordból húztam át, és nem akartam kijavítani az egészet.

Sokat panaszkodtam arról, hogy random emberek találnak meg az utcán a faszságaikkal. Emberek, akiket nem ismerek.

Emberek... úgy értem, kínaiak.

Pedig otthon H. László és K. Viktor mindig azzal jön nekem, hogy elbaszom a bulit a kurvára undok pofámmal, de hát itt, Sanghajban máshogy mennek a dolgok. Itt valamiért vonzom az embereket.

Ennek az egyik oka természetesen az, hogy fehér vagyok, a sanghajiak meg nem éppen azok.

Az egyik ilyen random ember Lu bácsi volt, aki már persze azóta nem random, mert bemutatkozott, és azóta vagy 15 alkalommal megkörnyékezett. Lu bácsi valami építész, van felesége, meg kölkei.

Szóval én kinn edzenék, időintervallumokhoz kötve, tehát valahogy egy normális ember érezné, hogy nem kellene engem zavarni, mert éppen ütemre, sípolásra ugrok fel-le meg ide-oda.

De persze én nem normális emberről beszélek, Lu bácsi odatolja a pofáját, körülbelül fél méteres távolságra tőlem. Úgy döntök, folytatom az edzést, hátha elbizonytalanodik, de hát amikor ugrok lefele fekvőtámaszba, majdnem megcsókolva a kurva cipellőjét, arra azért én is megállok.

Faszkivan, gondoltam magamban.

Bárgyú mosoly ül Lu bácsi arcán.

• Honnan jössz?
• Magyar vagyok.
• Ööö... magyar... ööö...

Sóhajtok egyet. Senki sem tudja Magyarország angol nevét.

• Sun Já Lí.
• Ah, ah, ah, ah, ah, Sun Já Lí, igaz?
• Igen.
• Hány éves vagy?
• Huszonkilenc.

Nézünk egymásra. A kíváncsiság legkisebb jelét sem mutatom, edzenék. Ő továbbra is ugyanazzal a faszkalap buta mosolyával meg csillogó szemekkel néz. Ismerem az ilyet. Arra vár, hogy kérdezzek valamit, de nekem eszem ágában sincs. Feladta.

• Szerinted én hány éves vagyok? – kérdezi, majd leveszi a szemüvegét.

Nyilván azért kérdezte, mert fiatalabbnak néz ki a koránál, és arra számít, hogy valami jóval kisebb számot mondok. Ki vagyok én, hogy elbasszam a kedvét, szándékosan kevesebbet mondok, mint amit gondolok.

• Negyven.
• Há! Ötven vagyok, de annyinak nézek ki mint te.
• Fiatalabbnak néz ki ötvennél, de egyáltalán nem néz ki harmincnak.

Nézünk egymásra.

• Tudsz kínaiul?
• Nem.
• Mióta élsz itt?
• Két éve.
• És nem tudsz kínaiul?
• Nincs rá szükségem.

Azt nem akartam mondani, hogy pont az ilyen emberek miatt nem akarok megtanulni kínaiul, mert akkor nem tudnám levakarni magamról. Így viszont, ha kifogy a szókincsből, vagy félre fog állni, vagy befogja a pofáját, nekem mindkettő jó.

• Egyedülálló vagy?
• Igen.
• Miért?
• Nem fogom elmagyarázni.
• De hát nem érzed magad egyedül?
• Nem.

Kigúvadt szemekkel mered rám, de a mosoly megmarad.

• Hogy-hogy?
• Elszórakozok én egyedül, plusz vannak barátaim, meg ott van a lakótársam.
• Aaah, a barátod. Az a srác is magyar?
• Nem srác. Lány, és ukrán.
• Aaaaah, de hát azt mondtad, egyedülálló vagy.
• Igen.
• Nem értem. Van egy lakótársad, aki lány.
• Igen, együtt élünk.
• Tehát a feleséged.
• A barátom.
• A szeretőd.
• A barátom.
• A barátnőd.
• Nem. A barátom, lakótársam, már mondtam.
• Aaaaaah, már értem.

Már érti. Jól van akkor.

• Tetszenek a kínai nők?
• Már hiányzott ez a kérdés. Tetszenek.
• Igen, a kínai nők tökéletesek.
• Jjjjja, azok. – sóhajtok egyet, és eszembe jut Lei. Tökéletes a faszom. Még csak nem is normális, nemhogy tökéletes!
• Szeretik a magas, jóképű és gazdag embereket. Te magas és jóképű vagy. De vajon gazdag vagy-e.
• Pft, milyen kérdés ez. Nincsenek pénzügyi problémáim, mondjuk úgy.
• Tehát akkor szeretnél egy kínai barátnőt?
• Nem.
• De hát azt mondtad, tetszenek a kínai nők.
• Igen, de isten mentsen egy kínai nőtől.
• Miért?

Basszameg, miért is álltam szóba vele?

• Mert a kínai lányok nem tudnak angolul, én meg nem tudok kínaiul.
• Há, ezért kéne megtanulni neked kínaiul.
• Vagy mondjuk hagyni az egészet a francba.

Nézünk egymásra, fészkelődni kezdtem, de ő csak bámult. Nem esett le neki.

• Ha nincs más, akkor én edzenék. – mondtam.
• Látom, izmos vagy – majd megfogta a bicepszem.
• Ö... asszem... – meglepett a kijelentés, pláne a fogdosás.
• ... és robosztus.
• Öö...ja...

Nézünk egymásra. Nem értettem, vajon tetszem neki, vagy totál gyökér? Ő csak mosolyog.

• Akkor én edzenék. – majd odasétáltam az időzítőhöz.
• Jó, edzél csak, én meg majd nézem, meg addig gyakorlom az éneklést.

Jackpot, bazmeg, még énekelni is fog? Ráztam a fejem, és belekezdtem a edzésbe, ő meg az éneklésbe. Négyütemű fekvőtámasz, guggolás,

• Oooooooh Baaaooooobééééééééj, WooOooooOooOOO ááá-Áááá-ááááj nyiiiiiIIIIIIIIIIII...

box, fekvőtámasz, aztán megint négyütemű, lebegő ülés, na mindjárt meghalok...

• Szerinted jól éneklek?
• H-h-hogy mi? – kérdeztem lihegve, összeszorított fogakkal.
• Szerinted jól éneklek? Tetszik a hangom?
• .. ffffff....jó a hangod...ffff.
• Csak jó? Nem pedig nagyszerű? Csak jó?
• ... fffff .... ffff... hát... gyakoroljál... még...fff... nem rossz.

Elszontyolodott, aztán visszament gyakorolni, hál’ Istennek. Végeztem az első körrel, majd gyorsan visszatért. Óriási.

• Mit gondolsz, te extrovertált vagy introvertált vagy?
• Alapvetően introvertált.
• Tehát nem szeretsz idegenekkel beszélgetni.
• Mondjuk úgy, hogy nem kezdeményeznék beszélgetést.
• Miért nem?
• Mert úgy gondolom, megzavarnám az illetőt a jelenlétemmel.

Mosolygott és bámult. Nem vette az adást.

• Érthető. Én szeretek odamenni külföldiekhez beszélgetni.
• Nem mondja...
• De, szeretem nagyon, mert gyakorolhatom az angolt.
• Annyira tipikus. Ezek szerint azért beszélgetünk, hogy jobb legyen az angoltudása? Nagyszerű.
• Tőlem dolgozhatunk a kínaidon, csakhogy ne legyen egyoldalú.
• Nem kell, köszönöm.

Majd átváltott kínaira.

• Nyíháó. Nyí dzsí szuéj lá?
• Arsö Dzsjó. De hagyjuk ezt inkább, ha lehet.
• Nyí sö ná guo ren?

De szerencsére megszólalt az időzítő, és elkezdtem ugrálni, mire ő egy kicsit félreállt, aztán elkezdett nyekeregni. Ezúttal nem pofázott bele a közepébe, de a gyakorlatok végén megint odajött, én pedig, miközben tátogott, nyújtani kezdtem.

• Hány nyelven tudsz?
• Mondjuk úgy, hogy három. Magyar, angol meg német nagyon jól megy, de valamennyi megy kínaiul és oroszul.
• Tehát akkor öt nyelven?
• Most mondom, hogy nevezzük háromnak.
• De hát ötöt soroltál fel.
• Mert a kínai tudásom ahhoz elég, hogy azt kapjam, amit kérek az étteremben, annyit fizessek, amennyit mondanak, oda vigyen a taxi, ahova mondom, a tea ne zöld legyen, hanem fekete, és akkor jöjjön a futár, amikor én mondom, hogy a kávé meleg legyen és ne hideg, hogy a leves csípős legyen, ne normálos, hogy leves helyett cukrot tegyenek a kávémba, hogy ne adjanak pluszba papírzacskót a gyümölcsökhöz. Az orosz tudásom pedig habár sokkal szerteágazóbb, nagyon ritkán szólalok meg oroszul, és a legegyszerűbb válaszadások is megerőltetőek.
• Levest a kávéba?
• Táng, cukor. Tāng, leves. Más a hangsúly.
• Aaaaah, ah, ah, ah. Hát igen a kínai a legnehezebb a nyelv a világon.
• Nem az. A nyelvtan ősember szintjén van. Én venni te sör. Milyen mondat ez.
• De három év után akkor miért nem beszélsz kínaiul.
• Mert nem akarok megtanulni kínaiul.

Elhallgatott. Most már csak arrébb áll, ugye?

• Én is tudok németül. Hat hónapot éltem ott. Hallo, wie geht es Ihnen?

Ezt nem hiszem el, bazmeg.

• Gut.
• Wie alt bist du?
• Harmadjára kérdezi meg, hogy hány éves vagyok.
• Woher kommen Sie?
• Ezt is harmadjára kérdezi meg.
• Igazából ennyit tudok.
• Akkor nem tud németül. Ezt a három mondatot hat évesen megtanultuk az első órán. Én is mondhatnám, „csak ennyit sikerült megtanulni németül?” Miért nem akart megtanulni németül?
• Mert sok időbe telik megtanulni egy nyelvet.
• Ja, értem, a kínai nyelvet nem?
• De, de. – majd elmosolyodott.

Nézünk egymásra durván tíz másodpercig.

• Érdekel a politika?
• Nem.
• Kire szavaztál volna, Trumpra vagy Bidenre.
• Mittudomén, Bidenre.
• Igen, Trump elég hülye. Rengeteg ember meghalt ott a vírus miatt. Te fertőzött vagy?
• Nem.
• Honnan tudod?
• Mondjam, hogy igen, vagy mit szeretne? Maga fertőzött?
• Nem.
• Honnan tudja?
• Ja, értem, aha, aha. – bólogatott és mosolygott.

Ő vajon élvezi ezt a beszélgetést?

• Tudod, az apám most nagyon dühös lenne, ha megtudná, hogy beszélgetünk.
• Miért?
• Mert külföldi vagy, kockázatos veled beszélni, mert elkaphatom a vírust.
• Fasza. Hát akkor csak el kell hallgatnia az apja előtt.
• Nem, hát mindent elmondok neki.
• Micsoda ötlet!

Nézünk egymásra egy fél percig.

• Hogy hívnak?
• Andy.
• Tony?
• Andy.
• Andy?
• IGEN, ANDY.
• Aaaah, oké, oké.

Bámul, én meg leültem, hogy nyújtsam a lábaim. Gondolom, illett volna megkérdezni, hogy hívják.

• Lu vagyok, az etikett az diktálná, hogy Lu bácsinak nevezz, de megelégszem a Lu-val.
• Oké.

Nézünk egymásra. Majd mivel nem szólal meg, a lábaim felé dőlök.

• Szerinted jó az angolom?
• Jó.
• A kiejtésem?
• Az annyira nem. Néha nem értek bizonyos szavakat. De a lényeg átjön.
• Szoktál múzeumba járni?
• Nem.
• Színházba?
• Nem.
• Ki szoktál mozdulni egyáltalán?
• Nem.
• Nem vagy magányos?
• Nem.
• A lakótársad miatt?
• Nem. Mondtam, hogy vannak barátaim.
• Szokott főzni a lány?
• Én szoktam főzni rá.
• Nem szokott főzni? De takarít?
• Együtt szoktunk takarítani.

Én nyújtok, ez meg bámul, mintha nem értené, miből vagyok. Eltelt pár perc, mire megszólalt.

• Én szoktam múzeumba és színházba járni. Nagyon szeretem a zenés előadásokat. Opera, operette, hasonlók. Szeretem a kultúrát. Szeretem tornáztatni az agyam. Ha látok egy külföldit, meg szoktam szólítani, hogy többet tudjak a világról.

Szerencsétlen emberek. Kurvára örülhetnek neked a múzuemban. "Hé, jöttem angolt gyakorolni."

• A feleségem egy klubban énekelt, onnan ismerem. Nagyon tehetséges énekes a feleségem. Nagyon megtetszett, sokat udvaroltam neki, mire adott nekem egy esélyt. Gyönyörű nő.
• Aha.
• Kitartó típus vagy?
• Attól függ, miben.
• Udvarolnál, harcolnál egy nő kegyeiért, akkor is, ha elsőre nemet mond?
• Ha nekem egy nő azt mondja, hogy nem, akkor nem. Kalap, kabát.
• Szerintem a nők szeretik kéretni magukat.
• Akad olyan.
• Szerintem simán találnál nőt magadnak.
• Köszönöm.
• Milyen nőkre buksz?

Ez kész.

• Az eddigi összes barátnőm különbözött az összes többitől. Nincs kifejezetten egyfajta személyiségtípus, amire bukom, de legyen humora, és legyen jó indulatú. Az sem árt, ha szép.

Mosolyog, bámul. Nézi a mozdulataim. De nem szól semmit. Nincs az ilyennek jobb dolga?

• Láttam, boxoltál a levegőben.
• Aha.
• Szoktál boxolni?
• Levegőben.
• Én is tudok ám ezt-azt.
• Nagyon jó.
• Ismered a táj csít?
• Igen.
• Sokáig csináltam.
• Oké.
• Megmutassam?
• Nem kell.

Erre arrébb állt és megmutatta.

• Há! Há! Hijj, há!

Össze-vissza forog, meg üti a levegőt.

• Na, milyen?
• Nagyon jó.
• Tudom, egész jól megy.

Továbbra is a végtagjaimat nézi. Lassan végzek a nyújtással, ami a végét jelenti ennek a mizériának. Eltelik egy perc, majd megszólal.

• Te eddig nem kérdeztél semmit.

Közben feltápászkodtam.

• Eddig nem kérdeztél semmit sem tőlem.

Pakolni kezdtem, vizespalack, törölköző be a táskába...

• Hé! Eddig nem kérdeztél semmit sem. Hát nem érdekel semmi velem kapcsolatban?
• Mennem kell, Lu. Viszlát.
• Errefelé laksz?
• Igen, viszlát Lu.
• Viszlát, jót beszélgettünk.

A helyet, ahol rám talált, hónapokig kerültem.

Az esetről beszámoltam sokaknak, mire azt mondták, hogy túl kedves vagyok az emberekhez, az a bajom.

Szóval az egyik nap, munka előtt bementem a közeli McDonald’s-ba, hogy kortyolgassak valamit, miközben olvasok. A szemem sarkából látom, hogy valaki egészen közel, a jobboldalamon áll. Kicsit megijedtem, mert Rejtő Jenőt olvastam, és attól féltem, hogy az egyik szülő lehetett a suliból. Ciki, ha meglátja, hogy a könyvet valami egészen más nyelven írták. Oldalra nézek, egy szemüveges faszi bámul.

• Hello. - mondta.
• Öö...hello.

Nem mondta, hogy hello ANDY, amiből arra következtettem, hogy nem ismer még, tehát nem az egyik diákom apukája. De a könyvet amúgy is el akartam rakni, mert találkoztam már itt diákommal, vagy szülővel.

• Há, mit olvas? – kérdezte, mielőtt beletehettem volna a könyvem a táskába.
• Hát... ezt, de úgysem fogja érteni.

Majd megpróbált belőle felolvasni, miközben én meg ültem ott, mint egy kivert fasz. Beszarás. Egy kínai hipster-csöves Rejtő Jenőt próbál olvasni magyar tudás nélkül egy jiadingi McDonald's-ban. Abszurd.

• Jól olvastam?
• Nem.
• Milyen nyelv ez?
• Ma...
• Hadd tippeljek...ööö... cseh.
• Nem.
• Lengyel.
• Nem.
• Szlovák.
• Nem.
• Akkor fogalmam sincs.
• Magyar.
• Hogy mi?

Nagyot sóhajtok.

• Sun Já Lí.
• Aaaaaaaah, Sun Já Lí, igaz?
• Az.

Majd leült mellém. Persze, nyugodtan, úgysem szerettem volna olvasni.

• Honnan tud magyarul?

Hazudnom kellett.

• Édesanyám magyar, ezért. De amúgy félig brit vagyok félig magyar.
• Áááá, egy félvér.
• Igen.
• Melyik városból jött?
• Glastonbury-ban nőttem fel.
• Nem ismerem. Miről híres?
• A zenefesztiválról.
• Mi a neve a fesztiválnak?
• Ö...hát... Glastonbury... Fesztivál...
• Nem valami kreatív név.
• Nem én találtam ki.
• Glastonbury hol van? Sohasem hallottam róla.
• Bristoltól 40 kilométerre délnyugatra.
• Nem ismerem Bristolt.
• Nem hagyott ki sokat.
• Hol tanult?
• Bristolban.
• Miután végzett Bristolban, mit csinált?
• Tanítottam.
• Hol?
• Bristolban.
• Mit csinál itt?
• Tanítok.
• Errefelé?
• Igen.

Csend egy fél percig.

• London csodás hely, nagyon szerettem ott lenni. Jobban tetszik a nyugat, mint Kína. Szabadabb. Ott azt mondhattam, amit akartam.
• Igen.
• Melyik a kedvenc helye Londonban?

Soha sem voltam még Londonban.

• Ö... a... londoni... hadimúzeum.
• Érdekes... nem voltam még ott.
• De nem is szeretem annyira Londont.
• Miért?
• Zajos.
• És Sanghaj nem?

HAGYJÁL BÉKÉN, TAKARODJ MÁR INNEN A PICSÁBA A KÉRDÉSEIDDEL!!!

• Mármint... más az élet. – mondtam.
• Amúgy jó a kiejtésem?

Megint az a kurva kiejtés. Gondolom, ez is bazmeg csak gyakorolni jött ide.

• Megértem, mit mond. De erős kínai akcentusa van.
• Értem. Hát előre is elnézést, ha valamit rosszul mondok.
• Nem probléma.
• Nem probléma? – mondta úgy, ahogy én mondtam.
• Ne aggódjon, nem probléma.
• Ne aggódjon, nem probléma. Most, hogy így hallgatom...
• Igen?
• Nem hangzik úgy, mintha brit lenne.
• Ez nagyon érdekes, ilyet még nem hallottam. – mondtam, meglepettséget színlelve.
• Hát, csak ahogy mondja a szavakat, úgy hangzik, mintha amerikai lenne!
• Hogy elment az idő! Ne haragudjon, órára kell mennem. Viszlát.
• Viszlát.

Verejtékezve rohantam ki az étteremből. Én csak kávézni és olvasni akartam!

A többieknek elmeséltem, vagy hát elpanaszoltam, hogy mik történnek velem mostanában, azt mondták, hogy sokkal mogorvább arcot kéne vágnom alapból, és akkor nem zavarna meg senki sem.

Egy full-csatak-másnapos szombaton a metrón ültem, reggel 7 óra körül. Annyira ramaty állapotban voltam, hogy a szemem nyitvatartása fájdalmat okozott, ezért félholtan, becsukott szemmel próbáltam túlélni az utat.

Éreztem, hogy a melletem ülő mocorog, mintha keresne valamit a zsebeiben, közben mondogatott valamit angolul.

• Németország... fuh... Németország... Németország.

Álmodnék, vagy mi a franc?

• Németország. Németország.

Kinyitottam a szemem.

• Oh, helló, nem te vagy véletlen a külföldi projektvezető, akivel ma kell találkoznom? Tudod, nem jártam még erre, és sohasem láttam az illetőt, szóval úgy gondoltam, te vagy a projektvezető.
• Hogy... mi....
• Nem te dolgozol az (xyz) cégnél, te vezeted a projektet nem? Még nem láttam a külföldi projektvezetőt.
• Úgy nézek ki, mint egy projektvezető? Nem, nem én vagyok.
• Ja, értem.

Majd visszaaludtam. MELYIK RÉSZEM VOLT SZIMPI? A SÖRSZAGOM? AZ, HOGY NEM TUDOK EGYENESEN ÜLNI, VAGY ÚGY EGYÁLTALÁN ÉLETBEN MARADNI?!

De ez még hagyján! Felnőtt emberként így hívta fel magára a figyelmet? Ott nyújtotta a vállát és a derekát, közben mondogatta, hogy Németország, Németország.

Gondolom a projektvezető német. Felnőtt ember, szándékosan mocorog, hogy felébresszen.

Mint én hét évesen, amikor megtanultam, hogy guten Tag, aztán amikor valaki németül beszélt, arrafelé lábatlankodtam, mondogattam, hogy Guten Tag!

HÉT ÉVESEN, NEM HARMINCÖT VAGY MITTUDOMÉN.

Másik alkalom, szintén a metrón. Felszálltam, kerestem magamnak egy helyet, kivettem egy könyvet a táskámból, majd olvasni kezdtem. Pár másodperc múlva odaült mellém valaki, de láttam, hogy az illető nem új felszálló volt, hanem úgy sétált oda hozzám szemközti a ülésektől.

Csak olvasd a könyvet, gondoltam magamban.

Az illető ott ült mellettem, én pedig annyira belemélyültem az olvasásba, hogy megfeledkeztem arról, hogy az a valaki, aki mellém ült, beszélgetni akar velem. Egy pillanatra becsuktam a könyvet.

• Nyíháó.

Hibát követtem el.

• Honnan jött? – kérdezte kínaiul.
• Magyarország.
• Hogy mi?
• Magyarország.
• Soha nem hallottam róla.
• Kicsi ország. Európa.
• Akkor sem tudom.
• Nem számít.

Majd rápörgött, és elkezdett pofázni.

• Nem értem. –mondtam.

Pofázik, pofázik, pofázik.

• Mondom, hogy nem értem.

Kérdez, kérdez, pofázik.

• Nem tudok kínaiul!
• De én meg nem tudok angolul.
• Én meg kínaiul. Szóval miért beszélsz?

Majd át akart váltani angolra, de dadogás lett a vége.

• .. te... ööö... te...
• Viszlát. – azzal leszálltam annak ellenére, hogy három megálló még hátra volt.

Mikor leszálltam, megfordultam, erre ott állt előttem.

• Hova mész?
• Ö... izé... ööö... bevásárolni.
• Elkísérlek.

Ennyi volt, nem bírtam tovább.

• Ne gyere, nem akarom, hogy velem gyere, érted? Ne gyere! Senki sem mondta, hogy ülj mellém a kurva metrón, hogy számomra értelmetlen dolgokról pofázzál! Nem tudok kínaiul, nem érted?! Hagyjál már békén és húzzál már a picsába!

Meglepődve, tátott szájjal állt. Majd leszegte a fejét és elment. Felnőtt ember...

Komolyan basszus, ez kell az embereknek? Rájuk kell üvöltenem, hogy megértsék? Hadd olvassak már azon a kurva metrón, a McDonaldsban, hadd edzek már a parkban, hát a fasz ki van már. És még próbálom jelezni is, hogy hé, figyi már, nagyon szívesen válaszoltam pár kérdésedre, de nem látod, hogy elfoglalt vónák?

Számomra ez egyszerűen felfoghatatlan. Oké, gyere oda, oké, kérdezz ezt-azt, aztán essen már le, ha nem vagyok a beszélgetésben aktív, tehát elképzelhető, hogy nem élvezem a beszélgetést, és akkor szépen elköszönsz vagy valami, de ezzel nem volna baj, könyörgöm! Odajön bazmeg, és elkezd pofázni úgy, hogy egyikünk sem érti a másikat. A hülyéje, azt hiszi egy másnapos alkoholistáról, hogy projektvezető, a tata meg azt hiszi, hogy érdekel, hogy mit mondana az apja, ha meglátna minket beszélgetni, a csöveskinézetű hipster-gyökér meg megmondja nekem, hogy „na-na, tudom ám, hogy nem brit vagy, hanem amerikai!” Telitalálat, büszke lehetsz magadra. Kurva jó munkát végzett, Sherlock.

Meg az, hogy az összes egy csöves kinézetű FÉRFI. Egyikük sem nő, vagy valami, lenne benne valami változatosság, neeeeeem, büdös, igénytelen szarok, odajönnek faszságokról pofázni.

De meg könyörgöm, ha esetleg valami jólszituált ember volna, azzal még szívesen el is beszélgetnék! Egy normális ember, tudod. Aki nem kérdezi meg háromszor három nyelven, hogy honnan jöttem, vagy aki felfogja, hogy Nádjá a barátom, nem a szeretőm, nem a feleségem, nem a barátnőm.

Meg hogy tudok főzni, és ezen nem kell csodálkozni.

Jöjjön oda egy decens úriember, azt' beszélgessünk normális dolgokról, vagy ha látja, hogy elfoglalt vagyok, mondja azt, hogy akkor pápá, később megbeszéljük egy IPA mellett.

De egy normális ember nem szopat, amikor éppen túlélő módban pihenek a metrón!

Komolyan mondom...

     Manapság nem egyszerű az élet. Az egyre nagyobb mennyiségben mutatkozó komplex feladatoknak, a nyári hőséggel megáldott napközis tábornak, az üvöltöző, síró élőlényeknek (ha tetszik, gyerekeknek), és úgy alapvetően a kínaiak reggeli kötelező, mélyről felkrákogott turházásának, a járművek folyamatos dudálásának meg annak a kurva éjféli kukáskocsi csattogásának az egyvelege kezdik ki a fogaskerekeket az ember fejében. Viszonzásképpen, karbantartási szempontból, csakhogy tegyen valamit az agya egészségének megőrzése érdekében, a kis közértben egy magas, szemüveges, (most már) lófarkas egyén matat az italoshűtőben, hideg sör után kutatva. Megfog egyet határozottan, becsukja a hűtőt, de elgondolkodik egy pillanatra. Kirántja az ajtót, gyorsan kivesz még egyet, aztán a csípőjével belöki az ajtót, majd... megáll. Ránéz a két dobozra. Maga elé bámul, matekozik. Végül meghozza a döntést. Ezúttal mondjuk már nehezebb kinyitni az ajtót, de ez nem tántorítja el.

Küldetése van.

Az ott olcsó, az nem finom, ez meg itt amerikai, de hát a búza ott belül van, és csak ad már a minőségre, na! Azért kijön a harmadik is! Úgy gondolja, ennyi elég lesz. Odaballag a pulthoz, fizet, elveszi a blokkot, majd azonnal rászisszent. Az első doboznak esélye sem volt. Lágy ívben landol a bejárat melletti kukában. A bolti eladó felnevet, még egyet-kettőt tapsol is.

- Nehéz nap volt? – kérdezi.

- Csak az átlagos. – mondta az idegen.

Amint a nehéz, fülledt, konyhakéssel deszkán vágható levegő az utcán pofánveri, rászisszent a másodikra. Ez már nem csúszott olyan gyorsan, de a zebráig az is lement.

A lakónegyed kapujánál viszont gondolkozni kezd. Szép a sör, jót tesz a léleknek, csak attól még fájni fog a lapockája holnap.

Na, jólvan, átváltok E/1-be, mert ez így rohadt fárasztó. Tehát nem egyszerű az élet, az előző pénteken például összeszarta

összeszarta... miket fecsegek...

összeFOSTA magát egy gyerek az órán. A játék után felállt, és hangosan bejelentette, hogy

- Tanár úr! Kijött minden!

És hát látom, hogy pisa nincs, bárcsak az lett volna, ellenben úgy feszíti a picsáját, hogy beszippantotta a nadrágot a két farpofa. Hát... nem viccelt...tényleg beszart.

(Tijött a tata)

A két kínai tanár, aki jelen volt, be akart hányni a bűztől, mondták, hogy ők ezt a típusú feladatot nem hajlandóak végrehajtani. Ezért megsajnáltam őket, bevállaltam. Én töröltem ki a szaros picsáját, és én dobtam ki a a kukoricával, emésztetlen kenyérdarabokkal és szójatejjel szennyezett alsóneműt. A törlés után a hat éves gyerek még ki kérte magának, hogy meg mertem válni az alsógatyájától.

- Hát én fostam össze? - kérdeztem, majd szóltam neki, hogy várja meg a cserenadrágot.

A kolléganőm szólt, hogy nem szokás kidobni, zacskóba szokták tenni, és oda szokták adni a szülőnek, mert az alsógatya is pénzbe kerül. Erre mondtam, hogy bazmeg, egy; te az előbb be akartál hányni, kettő; ha baja van a szülőnek, jöjjön ide, kifizetem a mocskos (szaros) 5 juanját. De hogy, hogy nem, a szülő nem érezte úgy, hogy problémát okoz egy végbélszakadás által megviselt alsógatya nélkülözése.

Lényeg a lényeg, ki akartam engedni a gőzt. Be szerettem volna menni egy masszázs szalonba, csak a szokásosért.

Nem, nem azért. Most nem.

Negyven juanért negyven perc hát- és talpmasszázs, teljesen jó ár-érték arányt képvisel ezen a környéken. A probléma az, hogy mivel a szolgáltatás jó és elfogadható áron van, az esetek nagyrészében tömve van a hely. Ez így volt akkor is, szóval úgy gondoltam átváltoka egy másik helyre, csak mert kurvára meg akartam masszíroztatni a hátan és a talpaim.

Namármost, ezzel a szalonnal szemben volt egy másik, úgy ránézésre is igen fos állapotban, de gondoltam, hátha ugyanaz a minőség, csak esetleg, netalán-tán még olcsóbb is. Tudod... mivel eléggé le van robbanva...lejjebb mén a szolgáltatás ára, merthogy senki nem megy oda?  Valami ilyesmire gondoltam. Mire odaértem, elfogyott a harmadik doboz sör is.

Az üzletbe belépve tátott szájjal néztek az emberek. Egy zavarodott nyíháó-t bedobtam a közösbe, aztán mutogattam a talpmasszázs opcióra.  Negyven juan – negyven perc helyett, ötven juan – ötven perc volt a listán.

Egy olyan ötvenes éveiben járó asszony mutatta a fotelt, leültem, kihozta a meleg vizet, beletettem a lábam, aztán elkezdte nyomkodni a hátam, mint ahogy az protokoll az ilyen helyeken.

Szerencsére nem voltak beszédes kedvükben, mert nem akartam senkit sem meghallgatni, megérteni, pláne nem még megpróbálni visszamakogni. Az ötven perc végül lejárt, de úgy éreztem, hogy szívesen fizetnék, csakhogy tovább nyomkodják a hátam vagy a talpam, ezért a nagy gondolkodásban fel sem álltam a fotelból.

A néni rámnézett.

- Esetleg hátmasszázst?

Majd mutogat hátra, a függöny mögé. Átballagok. Két öregember feküdt arccal lefelé egy masszázs ágyon, én meg követtem a példájukat. A néni körülbelül húsz percen keresztül nyomogatta a hátamat, majd mondta, hogy forduljak meg. Hát megfordultam. A karjaim kezdte masszírozni, de szép lassan, fokozatosan áttért a mellkasomra.

Na, ilyen sem volt eddig, gondoltam magamban, de nem volt ellenemre, jól esett az ápolás. Aztán áttért a lábaimra, egészen fenn, közel a medence csontomnál, ujjait szélesen széttárva kezdett el masszírozni.

Na, ilyen közel sem jártak eddig az ágyékomhoz a masszőrök, gondoltam magam, de nem volt ellenemre, jól esett az ápolás, de valami nem stimmelt. Ahogy izgett-mozgott, gyanút fogtam.

Ú, bazmeg, hát nem kérdeztem meg az árát. Mi van, ha átbasznak? Megvan még a telefonom? Gyorsan rálestem a táskámra, a telefon még ott volt. Körbe-körbe nézelődtem, aztán összeakadt a tekintetünk.

- Hé! - kiált az asszony.

- Mi az? – kérdem.

Majd hirtelen, de gyengéden rámarkol a dologra. Erre én összerándultam, de már jött is a kérdés.

- Akarja vagy nem akarja? – majd az asszony a csuklóját fel-le húzogatja a levegőben. - Cupp-cupp?

- Jéééééézusom, nem, nem akarom. – majd zavaromban kiengedtem a levegőt.

A néni elkezd röhögni, amire a „szomszédok” is nevetni kezdenek. Aztán végül én is felnevettem. Négy év alatt először történt ilyen.

A nyomkodás után összepakoltam, és a 100 perces masszásért fizettem 100 juant (4000 forintot). Nem basztak át, de tulajdonképpen nem is lett volna sok értelme. „hátha még a jövőben rábólint a cupp-cuppra”, vagy nem tudom.

Mondjuk azt kurvára nem értem, miért kellett ráverni a pöcsömre, szerintem megértettem volna a csuklórángatásból is, pláne a cuppogással együtt, de hát mindegy, ez legalább nem akart lecsukatni. Pár dolog azonban zavar. Mondjuk fogalmam sincs, hogy zajlik egy ilyen. Tehát azt mondod, oké, csináljuk. Aztán? Ott feküdt két öregember mellettem. Gondolom, akkor van egy másik szoba, tehát akkor bemész, és akkor... gondolom, van ott egy ágy... és akkor letolod a gatyádat és ráfekszel az ágyra, a specialista meg bejön, aztán elvégzi, amit el kell végeznie?

Időhatáros, vagy addig megy, amíg el nem durransz?

Na meg, mennyibe kerül egy ilyen, mert hogy ahányszor elmesélem, annyiszor dobják a fejemhez ezt a kérdést. Meg ilyeneket:

„Na de bakker, miért nem mondtál igent? Adjak kölcsön? Ha fiatalabb lett volna, igent mondtál volna? Ha nem verted volna ki háromszor aznap, akkor igent mondtál volna? Jaj, ha igent mondtál volna, lehet olyat vert volna oda, hogy megvakulsz.”

De hát otthon csak a zsepiért kell fizetni, a végeredmény meg ugyanaz. 

Sziasztok!

Rendhagyó bejegyzéssel jövök. Évek óta nagyon furcsa és beteg álmaim vannak. A legdurvábbakról az ebédszünetekben számolok be a kollégáimnak. Már szokás, hogy amikor kikérjük az ebédet, Lansy rögtön megkérdezi, hogy

- Álmodtál valami faszságot az este?

Legtöbbször igen a válasz, a durván öt perces sztorim után meg ugyanaz a reakció.

- Hát...neked pszichológus szakemberre van szükséged. 

Álmaim részleteit egy jegyzetfüzetbe írkálom, mert a legtöbb esetben tisztán emlékszem rájuk. Nem volt tervem ezeket megosztani, de a legutóbbi annyira rossz volt, hogy úgy éreztem, hogy kötelességem megosztani. Innen a bejegyzés neve, remélem élvezni fogjátok.

Az utóbbi egy hónapban kurvára fáradt voltam. Semmihez sem volt kedvem. Még az edzésekhez sem. A munkáról meg annyit, hogy sikerült a minimumot teljesítenem. Nem vagyok rá büszke, de egyszerűen többre nem futotta. Sem az irodában, sem a edzőteremben, sem otthon.

Legutóbbi pénteken az irodában, Lansy, Quinta és Vivian arról tanakodtak, hogy mit csináljanak nyílt napokon és az azokat követő tesztnapokon az osztályaikkal. Nem volt egyszerű a dolguk, mert az egyik csoportjuk segghülye gyerekekből állt, ezért odázni akarták a teszt napot. Csakhogy ha megváltoztatnák az időpontot, akkor már negyedjére tennék, a szülőknek meg már ki volt a faszuk ezzel. A másik osztály nyíltnapja meg ütközött egy másik csoport nyíltnapjával, ezért azt is el kellett odázni. Vagy fél órán keresztül vitatkoztak, hogy kellene megoldaniuk. Szerencsére nekem semmi közöm nem volt ehhez, a probléma az, hogy nem tudtam a feladatomra koncentrálni. Ráadásul heves volt a vita, és a feszültségből csurrant-cseppent az én agyamba is. A péntekünk egy teljesen átlagos napunk, szóval ezenkívül semmi érdekes nem történt. Lezavartam az órákat, majd kicsekkoltam.

Amikor hazafelé gyalogoltam, Pisti üzent nekem, hogy megkéne beszélnünk ezt-azt. Éppen ráért ő is, ezért felhívtam, körülbelül egy órán át beszélgettünk. 

Ezután lefürödtem, majd bebújtam az ágyba. 

Nem tudtam, hogy tudatalattim most teszi fel nekem a szopóálarcot.

Az irodában voltam és a kollégáimmal beszélgettem. Vastag felhőzet borította az eget, meleg, párás idő volt. A főnökünk, Mr. Yan hangját hallottam. A hang erősödéséből ítélve az irodánkba tartott. Köszöntünk, ő pedig félrehívta Viviant, mi pedig tovább beszélgettünk Lansyvel. Arról beszéltünk, hogy a tegnap esti buliban milyen csávóval ismerkedett meg.

Egyszer csak Vivian félbeszakít.

- Andy, Lansy, ne haragudjatok... de... most mondta Mr. Yan, hogy csődbe ment az iskola. Bezárunk.

Lansy lefagyott, én meg felnevettem.

- Na, hagyjál már. Hát ennek nincs semmi értelme. Tegnap arról beszélgetettetek, hogy hova tegyétek a nyíltnapokat. Fél órán keresztül arról pofáztatok, hogy mi legyen. Ha közeli csődhelyzet lett volna, nem kaptunk volna plusz pénzt, merthogy az előző hónapban ünnepnapokon dolgoztunk. Most kaptuk meg a fizut. Ennek nincs semmi értelme. Ha csődbe akarna menni a cég, azon agyalna, hogy lehetne több pénzt menteni.

Vivian fordított Mr. Yannek, bólogatott, bólogatott, aztán válaszolt.

- Mr. Yan azt mondja, hogy a fizetést az ő zsebéből kaptátok. A sulinak semmi sem maradt.

- Na, persze. Az ő zsebéből, mi? - ránéztem Lansyre. - Most szopattok, igaz?

Vivian folytatta.

- Sajnálattal kell közölnöm, hogy mivel nem létezik a cég, a vízumotok is érvénytelen. Egy napotok van összepakolni, és hazarepülni.

- Könyörgöm, ennek semmi értelme nincs. - mondtam. - Megmondom, miért. Azért, mert ez egy álom. Az én álmom. Be is bizonyítom. Három dolgot kell megnézni. Hogy működnek-e az órák, működik-e a lámpa, illetve hogy a kezeim úgy néznek ki, mint a kezeim. Ha ezekből valami nem stimmel, akkor ez egy álom. Megmutatom.

Úgy nézett rám mindenki, mintha megőrültem volna. Odamentem a kapcsolóhoz, és fel-le kapcsolgattam a villanyt.

Működtek.

Ránéztem Vivian karórájára. Félrenéztem, majd megint ránéztem. Ugyanazt az időt mutatta.

Akkor már csak a kezeim maradtak, felemeltem, forgatni kezdtem, majd alaposan megvizsgáltam őket. Semmi eltérés!

- Na neeeeeee. Lansy, dehát ez egy álom!

- Megnéztél mindent, nem igaz? Minden valósnak tűnik, nem?

Majd szétnéztem az irodában. Minden a helyén volt. Odahajoltam Lansy arcához, hogy megvizsgáljam. Nincs deformáció, vibrálás vagy hasonló abnormális tevékenység. 

- Minden rendben van? - kérdezte. - Hidd már el, hogy nem álmodsz. Ez a valóság.

Odamentem Mr. Yanhez. A ritkuló haját eltakaró fekete baseball-sapkát, olcsó szarnak tűnő szürke zakót hordott, továbbra is három fejjel kisebb, és a kinézetét megkoronázza a fura, kifejezéstelen arca. Mint ahogy azt megszoktuk. Nincs abnormalitás.

Kifogytam az ötletekből. El kellett fogadnom, hogy ez a valóság.

Lerogytam a székre, majd a kezembe temettem az arcom. Ennyi volt? A nulláról építettük fel ezt a helyet, itt voltam a kezdeteknél. Ennyi volt? Két és fél évet bírtunk ki? Csak úgy bejön a főnök, hogy kész, csőd? De ez még hagyján...

Hát hogy a francba megyek én haza? Hogy pakolok össze, meg mit? Mivan, ha nincs is járat, és nem tudom elhagyni Kínát a vízum lejárta előtt? Börtönbe kerülök?

A szobámban voltam. A falon az autók fénycsóvái játszottak. Éjszaka van. Kómásan körülnéztem. Akkor most mi van? Ja, igen. Haza kell jutnom. Bezártunk. Na... várjunk csak... de hát pénteken azon vitatkoztak, hogy mi legyen a nyíltnapokon. De Mr. Yan most mondta, hogy bezártunk. ... nem, hát a szobámban vagyok. Miért vagyok a szobámban?

Aztán felkaptam a fejem. Az irodában ültem Lansyvel. Össze voltam zavarodva. Lansy rámnézett.

- Jól vagy? Kicsit mintha elpilledtél volna...

- Milyen nap van? - kérdeztem.

- Szombat. Mr. Yan most mondta, hogy bezárunk.

- De hát ... most voltam a szobámban.

- Biztos csak álmodtad. Hát hogy termettél volna oda? Nyilván úgy, hogy itt ülés közben elaludtál.

-  Azt hiszem igazad van. Most mi lesz veled?

Amikor elvált a férjétől, kellett neki, az anyjának és a lányának egy lakás. Nem volt választása, lakáshitelt vett föl. Azért jött ide. Az nekem végülis semmi, hogy haza kell repülni. De neki? Neki Sanghajjal egyetlen célja volt, mégpedig a pénzszerzés, hogy törlessze a hitelt minél hamarabb. Itt hétszer annyit keres, mint Kazanyban. Elkeseredten ült, nem mondott semmit. Könnybe lábadt a szeme.

Pakolni kezdtem az irodában, majd amikor a legfontosabbakat összegyűjtögettem, leléptem.

Megint a szobámban voltam. Ugyanaz a kép. Éjszaka van, és beszűrödnek az utca fényei. Miért vagyok a szobámban megint? Felébredtem? Ja, nem. Ez egy álom. A valóságban bezárt az iskola. De most álmodom. Viszont ki kell mennem a wc-re. Kimentem, majd visszamentem az ágyba. Vissza kell mennem a másik világba.

Visszaaludtam.

Az irodában voltam, de már semmi sem volt a helyén. Csak Mr. Yan állt ott egyedül. Szomorúan nézte az üres irodát. Semmit nem tud angolul, ezért összekukáztam minden kínai tudásom. Megveregettem a vállát.

- Köszönök mindent. Jól éreztem magam. Remélem dúsgazdag leszel.

- Viszlát, Andy.

Megint a szobámban vagyok. Miért vagyok a szobámban? Most akkor mi is történik? Felemeltem a kezeim, majd forgatni kezdtem őket. Semmi abnormalitás.

Az üres fiókokat nézem. Meg akartam győződni arról, hogy semmi értékeset nem hagyok itt. Senki sincs az irodában. Ennyi volt. Lépteket és egy guruló bőröndöt hallok.

- Szia, Pisti. Anyu hol van?

- Kinn vár a kocsiban. Minden rendben? Mehetünk?

- Csak még valami. 

Azzal fogtam egy nagy fekete zsákot és beraktam a bőröndbe. 

- Mi van benne?

- Erről majd később.

Éjszaka van. Lassan vándorló felhők rajzolódnak ki az égen. Gyönyörű a telihold. Letörlöm a verejtéket a homlokomról, majd a gödör mélyére nézek, amit most ástam.

- Nem fognak rájönni? - kérdezte egy sötét alak a házunk falának támaszkodva.

- Kétlem. Hacsaknem tudsz valamit, amit én nem.

- Nem. Csak hogy olyan nyugodtnak tűnsz... semmi félelem. Semmi megbánás. Semmi kétség.

- Nem tudok vele mit csinálni. Nem tudom megváltoztatni. Ez van.

- De ha rájönnek... ha rájönnek, mit tettél?

- Mint mondtam, nem tudok vele mit kezdeni. Elég akkor idegeskedni, amikor rájönnek.

- És nem fura... eltemetni... Őt?

Lenéztem a gödör mélyére.

- Memento Mori... ne feledd, egyszer mindenki meghal.

A szobámban vagyok. Egy kis ideig néztem a falat, majd felültem. Na, várjál már. Kétlem, hogy bezártunk, semmi értelme nem lenne! Meg hát Pisti nem lehet Sanghajban, főleg nem úgy, hogy Anyu kinn vár a kocsiban. Mégis milyen kocsiban? Minek várnának rám? Ki volt a sötét alak?

KI A FRANCOT TEMETTEM EL?

Csak ekkor jöttem rá, hogy mi történhetett. Amikor a szobában voltam, ébren vagy félálomban voltam, csakhogy annyira élethű volt az álom, hogy nem esett le, hogy felébredtem. Kimentem a mosdóba megmosni az arcom.

Körülnéztem a lakásban, minden rendben volt. Megerősítettem, hogy mindez megint csak egy nagy rakás faszság volt, de a nap további részében nagyon fura érzésem volt. Mert hát annyira élethű volt. Tényleg azt hittem, hogy valós volt!

Egész nap olyan érzésem volt, mintha egy alternatív valóságban lettem volna. Persze, ahogyan ezeket a sorokat írom, tisztában vagyok vele, hogy csak az álmaim elbaszottak. Nem hiszem azt, hogy valami orákulum lennék, vagy mi az isten. 

De akkor is nagyon durva volt átélni, és fogalmam sincs, hogy van-e értelme, érdemes-e megpróbálni megfejteni? Vagy csak a tudatalattim fogta magát, aztán az összes témát belegyúrta egy nagy kummat szargalacsinba...

Vagy van benne üzenet? Keressek fel egy álom-szakértőt?

MIÉRT ÁLMODOK ILYENEKET?!