Eltelt egy kemény munkahét, fizikailag eléggé kivagyok. Ilyenkor érdemes arra gondolni, hogy jó lesz majd a fizetés nap (egyszer valamikor), ennyi plusz órával szerintem lesz vagy másfélszeres. Hétfőn tizennégyet, kedden meg sikerült tizenöt és fél órát dolgozni. Hát, ki volt a faszom rendesen, csakhogy eufemizmussal éljek. Na de, ami volt, elmúlt, lazulhatok két napot. Pár órával ezelőtt okádásig megraktam a szaunát, és most, hogy olyan helyen élek, ahol van hó, meghemperegtem benne.
Nem olyan érzés volt, mint amilyenre számítottam. Nem olyan, mintha hideg zuhanyt vennél, ahol elkezdesz zihálni a sokk miatt. Nem.
Ez szabályosan szúrt. Fájt. Egyáltalán nem tetszett.
De nem baj. Pár órás szaunázás után belefolyok a karosszékbe és lazulás van.
Hétfőn korán kellett kelnem, mert 11 órára makulátlannak kellett lennie az ebédlőnek és a grilles viskónak. Általában egy egész család jön megtapasztalni az „igazi” karácsonyt. A karácsonyfát, ha van, leszedni és kidobni, a termet felporszívózni, felmosni, elmosogatni, portalanítani. Gyertyákat gyújtani, szemetet kidobni, vizes tartályokat feltölteni, tüzet rakni, hogy mire megérkeznek, meleg legyen. A motoros hószánt feltankolom, beparkolom irányba, és ráakasztom a kocsit. Az ülésekre szarvasbőrt rakom, aztán kisöpröm a grilles viskót.
Körülbelül három óra alatt meg is van.
Mivel Maysie szabadnapon volt, nálam volt az admin telefon. Azon sajnos mindenki elér. A vendégek, az iroda, a túravezetők. A lényeg az, hogy folyamatosan csöng, és nem tudsz a saját munkádra koncentrálni.
„Csak szeretném megerősíteni, hogy a folyóra parkold az Alpine-t.”
„Jó napot, ma estére rendeltem vacsorát, de allergiás vagyok a gombára, és...”
„Tudod, hol van a gyerekméretű motorszán? Keresd meg és indítsd be.”
„Szia, Ida vagyok, végülis ne a folyóra parkold az Alpine-t, jó lesz a parkoló mellett az erdőnek lefelé. Vagy ... hát, attól függ, hogy milyenek az utak az erdőben. Mert ha nem jók, akkor jó a folyóra is.”
„Jó napot, WASD Lft Control+Shift+N vagyok, csak azt szeretném tudni, hogy tudok-e majd főzni... hogy melyik szobát foglaltam? Azt nem tudom.”
„Szia, na, beindult a gyerek motorszán? Hát húzd ki a fojtószelepet, aztán rángasd. Hahaha, ne a faszodat, hanem a zsinórt, mint a fűnyírónál. Eléggé szopó beindítani, arra készülj fel.”
„Na, hova parkoltad végül? Az erdőhöz? Akkor jók az utak?”
És hasonló faszkodások.
Ezen felül volt transzferem: ilyenkor be kell vinni a vendégeket a városba. Vagy az irodához, a vonatállomáshoz vagy a
REPTÉR! LOBOG A SZÉLBEN A SZÉLZSÁK!
Ha már bemegyek, akkor valamit tuti el kell vinni az irodába, pl.: fel kell pakolnom a kukákat a kocsira, a városban lévő céges konténerbe dobálni. És ha már benn vagyok, akkor tuti, hogy el kell hozni onnan valamit. A legtöbb rakomány tartalma nem tudom, miből van, de néha olyan érzés, mintha ólomdobozokat töltöttek volna fel cementtel, vagy mi a faszom.
Na de mindegy.
Délután négy körül értem vissza, ki kellett pakolnom a szarokat a kocsiból, hogy ne fagyjanak meg, és mire végeztem, vissza kellett vinnem pár vendéget a városba. Megint felpakolni valami szart, aztán elküldtek bevásárolni, így hatra értem vissza a táborba.
Csörrent a telefon, szóltak, hogy az utolsó pillanatban foglaltak két iglut, be kéne rendezni. Négy matracot, négy törölközőt, négy párnát, négy hálózsákot, és 16 db szarvasbundát felpakolni az utánfutóra, bemászni abba a szarba, berendezni, majd az iglu bejáratához két-két gyertyát rakni.
Ezek után becsekkolni az érkező vendégeket, előkészíteni a rendelt reggeliket.
De közben az egyik német páros szarul rakta meg a szaunát, és ki kellett „javítanom” a hibájukat. A szobájuk befüstölt, mint a szar, a füstjelző meg fülsüketítően vijjogot. Letéptem a francba, szaunát meg megraktam úgy, ahogy kell.
Este 9 óra körül volt, amikor szólt a négy iglu vendég, hogy a négy párna, a négy hálózsák és a négy törölköző túl nehéz ahhoz, hogy elsétáljanak velük az étteremből az iglukhoz.
Tehát még egyszer: négy felnőtt ember számára túl nehéz egy-egy párna, törölköző és hálózsák ahhoz, hogy 50 méterre elvigyék.
Ki vagyok én, hogy mások testi fittségét fikázzam ti mocskos, büdös, satnya szarok, elkértem tőlük a hihetetlen nehéz tollpárnákat és berendeztem nekik a kunyhókat. Amikor odaértek, volt némi kérdésük a szállásukkal kapcsolatban.
- Nem lesz túl hideg az igluban? – kérdezte vélhetően az anyós.
Nem értem, hogy miből gondolta pár órával ezelőtt, amikor a szállást foglalták, hogy -20 fokban, egy jégkunyhóban langyos meleg lehet...
- Természetesen hideg lesz, azért kaptak speciális hálózsákokat. Ne mossák meg az arcukat. Azzal letörlik a természetes zsírréteget. De ha nagyon nem bírja, akkor sétáljon el az ebédlőbe, és aludjon a földön.
- Ó... – lepődött meg az asszony.
Ahogy reagált ezzel az Ó-val, legszívesebben akkora pofont leosztottam volna neki, hogy hihetetlen.
- És valami világítás?
- Zseblámpa.
Néztem és vártam. Belenéztek az iglukba, csináltak pár fényképet, de nem volt több kérdésük.
- Akkor további szép estét. – köszöntem el.
Azzal megfordultam és elindultam az ebédlő irányába.
- Elnézést, nem baj, hogy a bejáratnál egy kis helyen látszik a jég?! – mondta hangosan, miközben rohant felém.
- Egy befagyott folyón állunk.
- Mármint, hogy nem fedi el a szőr az egész padlót.
Vettem az orromon egy nagy levegőt.
- Nem, nem baj, hogy a szőr nem fedi le az egész padlót. A lényeg, hogy az Önök teste el legyen választva a jégtől. Arra van a matrac és a bunda.
- De nem hűti le az iglut?
Csendben néztük egymást egy ideig. Nagyon nehéz volt. Nagyon nehéz volt nem ugatni.
Kiabálni.
Alázni.
Basszameg, hölgyem, -20 fok van! A -20 fok hűti le az iglut, nem a fél négyzetméteres jégfelület! A fogyatékos kérdéseket meg foglalás előtt kellett volna feltenni!
- Nem hűti le az iglut. – mondtam végül, azzal megfordultam.
Csörgött a telefon, én meg zsigerből káromkodtam. Klaudia volt az.
- Miújság, jól haladtok?
- Mondjuk úgy, hogy nem volt panasz. Minden kész volt időben, de nem volt egyszerű.
- Jól van. Észrevettem, hogy napi 12 órákat nyomsz az utóbbi időben. Vissza kéne venned.
- Köszönöm, hogy észrevetted, de a munkát el kell végezni. Ha a vendégnek baja van, mondjam neki, hogy bocs, vissza kell vennem, és dögölj meg füstmérgezésben, ha nem tudod a szaunát begyújtani?
- Nyilván nem. De van egy ötletem. Írd meg te a műszaktervet holnapra. Magadnak ossz be kevesebb munkát, a takarítást meg hagyd a csajokra.
Jó ötletnek tűnt annak ellenére, hogy tudtam, hogy Klaudia ezzel is csak saját magát akarta tehermentesíteni: nem szeret műszaktervet írni.
- Legyen úgy. – mondtam.
Azzal nem számoltam, hogy a műszakterv megírása további másfél órát fog elvenni az életemből, és hozzáadni a munkaidőhöz. Nevetséges volt az egész. Hát most mondta, hogy kevesebbet kellene dolgoznom, erre este fél 11-kor még a részleteket dolgozom ki a másnaphoz! Tizenkettő helyett így lett tizennégy órázás.
Tehát: hányan leszünk holnap, és ki alkalmas az egyes feladatok elvégzésére? Meg kell nézni, hányan csekkolnak ki és mikor, kell-e nekik transzfer, ha igen, mennyi, hova és mikor. Ezzel egyidőben megtudjuk, hogy hány kabint kell kitakarítani. Foglaltak-e szaunát és mennyit? Meg kell nézni, mennyi érkező van, és abból hány transzfer a mienk, és nem az irodáé. Hányan kérnek vacsorát, és van-e étel allergiás köztük, hányan kérnek utána reggelit? Lesz-e holnap reggel karácsonyi túra? Van-e olyan projekt, amit nem fejeztünk be és a vendégektől független? Lesz erős havazás holnap? Fel kell szórni az utat valakinek?
Összeírtam a feladatokat, és azon gondolkoztam, hogy kinek lehet szétosztani őket. Megnéztem a beosztást és...
Kiderült, hogy hárman szabadnaposak.
„MAgaDNaK osSz bE KeVEseBb MuNKÁt” HÁT BAZDMEG A KURVA ANYÁDAT, ENNEK MEGFELELŐEN DÉLIG KETTEN LESZÜNK A TÁBORBAN, de tudtam, hogy két lány be fog segíteni a takarításba
DÉLUTÁN, akik közül egy
ELFOG MENNI 4-KOR, A MÁSIK MEG 6-KOR.
Kurva jó, mindjárt beosztok a 46 éves anyukának 36 órányi munkát holnapra, én meg majd itthon kiverem. Bocsi, Shirley, DE HÁT NEKEM VISSZA KELL VENNEM!
Este 11-kor beküldtem a műszaktervet a csoportba. A terv szerint megint kelhetek reggel 7-kor, és hangsúlyozom, hogy a TERV SZERINT este 9-kor végzek, CSAKHOGY nálam volt az admin telefon, mint lassító és idegesítő tényező. Ráztam a fejem, majd lefeküdtem aludni.
Arra ébredtem, hogy valaki hív a cégesen. Kómásan felvettem a padlóról a telefont. Hajnali egy volt és egy svéd szám hívott. Egy ideig néztem, ahogy rezeg, csöng.
- Namosthagyjatokafaszomba. – mondtam ki, majd letettem a földre a telefont.Úgy gondoltam, hogy ha nem veszem fel kapásból, akkor elbizonytalanodik, és azt mondja magának, hogy „hát, végülis, nem is olyan fontos”. Amikor letettem a fejem s betakaróztam, megint csörgött a telefon, most viszont csak pár másodpercig. Na, csak nem olyan fontos, ha kettőt csörgött csak. Becsuktam a szemem, de megint csörögni kezdett a telefon, immáron sokáig. Mégiscsak fontos, a kurva életbe.
Felvettem.
- Hej, jag heter Liza och jag ringer dig eftersom jag har tre klienter som väntar i ...
Nem értettem, de nem értettem, miért nem értettem.
- ... kylan och detta är nödsituation, de är på lägret Ripan...
Ja, hát mert nem angolul beszél, azért.
- Bocsánat, nem beszélek svédül.
- Oké, akkor angolul. Szóval azért hívom, mert vészhelyzet van. Van három kliensem, akik megérkeztek a Ripan táborba, de be van zárva, nincsen senki sem a recepción, és ott állnak a hidegben, el kellene menni értük. Nem tudnának szállást biztosítani nekik?
Nem működött még az agyam rendesen, ezért becsuktam a szemem és próbáltam a koncentrálni.
- Először is... szállásnak csak a várótermet tudom biztosítani. Földön kell aludniuk, de meleg van legalább. A másik, hol van a Ripan tábor? Közel van Kirunához? Fogalmam sincs, hol van.
- A Ripan tábor Kirunában van.
- Akkor el tudok menni értük. Körülbelül 25 perc.
- Mondom a címet...
- Ne mondja, írja meg üzenetben, mert nincs nálam papír.
- Rendben, megírom, és próbálok szállást foglalni nekik egy hotelben.
Letettük a telefont. Elkezdtem gondolkodni. Nem is tudom, ki ez. Utazásszervező? Kik ezek az emberek? Lehet, hogy hivatalosan nem szabadna felajánlanom, hogy elmegyek értük, elvégre nem a mi vendégeink. Persze tudtam, hogy állampolgári kötelességem segíteni, csak abban a pillanatban úgy éreztem, hogy még le is fognak baszni a cégnél ezért.
Morcosan felöltöztem és beültem az egyik furgonba. Abban reménykedtem, hogy ha már fel kellett kelnem hajnalban dolgozni, akkor könnyedén fog menni minden. Értem ezalatt, hogy nem fogok eltévedni, könnyedén megtalálom a klienseit, nem beszélve a balesetekről, amit a friss hó tud okozni. Becsúszok egy árokba a semmi közepén, elütök egy szarvast...
Közben Liza elküldte a címet, és az üzenet végére azt is odabiggyesztette, hogy természetesen írni fog egy részletes emailt a cégnek a történtekről, és kiszámlázhatjuk neki. Egy részem megnyugodott, mert a cég száz százalék, hogy élni fog ezzel a lehetőséggel, ergó nekem ebből bajom nem származhat. Akkora díjat basznak ki rá, amekkorát akarnak.
Na, mennyire szopassuk meg? Sürgősségi transzfer, HAJNALI EGYKOR?! Ejnye, ejnye.
Felhős volt az ég, és nem esett a hó. A reflektor az egész tájat bevilágította. Ninja szarvas legyen a talpán, amelyiket nem veszem észre ilyen körülmények között.
Kirunába érve kacskaringós kis utcákon haladtam 20 km/órás sebességgel, csakhogy biztosra menjek a kicsúszás ellen. Egyre kihaltabb lett a környék, busz itt, markoló ott, traktor emitt. Végül berobogtam egy parkolóba, egy „Recepció” felirattal rendelkező épület mellé. Az ajtónál láttam három darab bőröndöt, de az embereinket sehol. Felhívtam Lizát, elmondtam, hogy milyen autóval jöttem, és hogy tessenek előmászni valahonnan, mert kurvára nem találom őket.
Tíz percet vártam, aztán az egyik viskó ajtaja kinyílt, amiből szó szerint kivánszorogtak. Lassan csoszogtak, totyogtak a furgon felé, mint akik öt napja zarándokolnak étel nélkül. Felpakoltam a bőröndjeiket és beültettem őket. Egy szót sem szóltak, mire én viszonoztam jótettüket, én sem szóltam egy büdös szót sem.
Elvittem őket a hotelhoz, kipakoltam nekik, ők meg szó nélkül becsoszogtak a recepcióra. Szánalmas egy látvány volt. Felhívtam Lizát.
- Végeztünk, most mentek be.
- Nagyszerű! – sóhajtott egy nagyot - Nagyon hálás vagyok Önnek, megmentette az életüket és engem is kimentett a kínos helyzetből. Elküldtem az email a cégnek, amiben elmagyaráztam mindent. Aludjon jól, és kívánom, hogy senki ne hívja fel telefonon.
- Hát... örülök, hogy nem fagyott halálra senki.
- Nem, vegye komolyan, amit mondtam. Megmentett minket.
- Szívesen.
Letettük a telefont, összecsapkodtam a tenyerem és beültem a furgonba. Innentől nem lesz nehéz dolgom. Miközben vezettem, arra gondoltam, milyen kibaszott fáradt leszek egész nap...
Háromnegyed hétkor kelés. C-vitamin, D-vitamin és egy pohár víz, felöltözés, ház mögé hugyozás és indult minden ugyanúgy, mint előző nap. Kitakarítottam az ebédlőt, a grilles viskót, beparkoltam az Alpine hószánt az erdőbe, elvittem négy embert a
REPTÉR, LOBOG A SZÉLBEN A SZÉLZSÁK
azután hazarobogtam, leparkoltam a furgont, és arra lettem figyelmes, hogy Aurelie, az egyik francia származású túravezetőnk nem bírja az Alpine-t kanyarodásra bírni. Nem szokatlan eset, a lécek néha elcsúsznak a felszínen, így habár elfordított kormánnyal, a hószán egyenesen megy tovább. Jobb volna, ha lánctalpakat külön-külön is lehetne hajtani...
- Kell segítség?
- Háááát... asszem. – mosolygott beismerően. – Amikor elindulok, ránts egyet a szánon.
Egyszerűbben ment mint gondoltam, mert jó fogás volt rajta, ráadásul az eleje könnyebb volt.
- Köszönöm szépen. Itt leszel a táborban?
- Úgy gondolom, igen.
- Akkor téged keresselek, ha valami gond van?
Szuper. Mákja van lánynak, hogy jól néz ki. Kék szemű ez is. Sóhajtottam egyet.
- Az admin telefon nálam van.
- Akkor majd később tali. És köszi még egyszer.
Lesétáltam a recepcióhoz, és megnéztem az üzeneteket. Eddig minden jól haladt. Pár perc elteltével Aurelie integetett befelé. Na, ez nem tartott sokáig.
- Van egy kis gond. Elakadt az Alpine és ki kellene mozdítanunk.
Amint gyalogoltunk, a helyzetjelentést tett.
- Nem ér le a hasa, mégsem mozdul. Még csak árokban sem vagyok, ott vagyok a két út találkozásánál. Nem értem. Lehet, hogy valami gyökeren akadt meg?
Megnéztük, tényleg hülye helyen akadt el. Látszólag semmi nem adott okott arra, hogy harcképtelen legyen.
- Na, felülök rá, amikor nyomom a gázt, húzd. – mondta.
Rántottam egyet rajta, az pedig kiugrott, de fél méter múlva megint megállt annak ellenére, hogy Aurelie nyomta neki a gázt, de veszettül. A gép füstölni kezdett és égett gumiszag lett.
- Ajajj... – mondta – Ennek akkor valami technikai problémája lesz. Emeljük fel és tegyük az út szélére, hogy ne aggasson. Utána nekem mennem kell. Megírnád a csoportba, hogy elbaszódott az Alpine, és hogy valószínű, hogy az ékszíj a hunyó?
Arrébb tettük, Aurelie pedig elviharzott. Miközben a mondandómat szerkesztettem, gondolkodni kezdtem. Aurelie ennyiből megállapította, hogy ékszíj? Dehát 5 perccel ezelőtt még semmi baja nem volt. És miért nem Aurelie írja meg, ha ő alatta baszódott el?
Felültem, és szétnéztem a műszerfalon. Gyújtást adtam rá, és beindítottam. A motor robogott, a műszerfal nem jelzett semmit. Ha robog... és nem füstöl... és nincs gumiszag... Ránéztem a sebességváltóra: üresben volt. Adtam neki gázt... nem füstöl... Beraktam egyesbe, gázt adtam, füstölt. Hm...
Fogalmam sem volt, mit csinálok.
Átnéztem a jármű bal oldalára. Két kapcsoló, felirat nélkül. Egy vezeték. Aztán ott vannak a fékek a kormányon...
Hát baaaaaaaaazdmeg, nem behúzva hagyta a kéziféket?
TECHNIKAI PROBLÉMÁK MEG ÉKSZÍJ ...
Neked is bizony a kurva anyádat, hogy velem akarod megíratni, hogy hülyék voltunk, amikor igazából csak hülye VAGY TE, EGYEDÜL, NÉLKÜLEM. Kilöktem a féket, és elrobogtam Aureliehez. Csodálkozva nézett.
Jajj... még mindig jó csaj volt, és ami a legfontosabb: ember.
- Úgy hívják az ékszíj problémádat, hogy behúzott kézifék. Ha tippelnem kéne, akkor az egyik hupli megdobta a hószánt, azzal együtt a kormányt is, te pedig korrigáláskor véletlen behúztad – mondtam mosolyogva. – Velem is előfordult, csak én nem húztam be a kéziféket véletlen, viszont a kormány akkorát baszott a térdemre, hogy majdnem elsírtam magam. Nem is értem, miért használjuk ezeket a labilis szarokat...
Aurelie felnevetett, majd a mutatóujjával megbökte a homlokát.
- Ó igen, nagyon okos vagyok... rám férne a pihenés. – mondta. – Köszi még egyszer.
Megfordultam, de csörgött a telefonom. Matous (ejtsd: matus) volt az.
- Hey, man. Hogy áll a gyerek motorszán?
- Nem mozdul a fojtószelep. Feltételezem azért, mert 30 centi vastagon állt a szánon a hó. Alig találtam meg.
- Melyik irányba húztad?
- Az összesbe.
- Kifelé kell, a motorból kifelé.
- Egyik irányba sem mozdul, ember, be van fagyva a gecibe.
- Nos, hideg van. Akkor forralt víz.
- Nagyon szívesen segítenék Matous, de tényleg nincs időm ezzel bénázni.
- Akkor majd megoldom. Hol van a szán?
- Az egyik sufninál a recepció mellett. Mondjuk zuhog a hó, szóval lehet, hogy addigra be lesz temetve... Egy félig kidőlt fa alatt lévő hókupacot keress.
- Jó. A táborban leszel végig?
- Igen.
- Akkor majd hívlak, ha kell segítség.
Óriási. Mióta visszajöttem a városból, eltelt fél óra, és még semmit nem csináltam a feladataimból. Amúgy...mit is kell most csinálnom? Ilyenkor úgy meg tudnak zavarni a folyamatokban. Megálltam egy percre, és becsuktam a szemem. Most tényleg, mi a faszt kell csinálnom? Eltelt így fél perc. Ott álltam az erdőben, csönd volt és erősen havazott. Vettem pár jó nagy levegőt.
Hát persze. Havat kell lapátolni a vízvezetékek fölé, hogy ne fagyjanak meg.
A következő óra ezzel telt, és szerencsére egy ideig nyugtom volt. Nem hívott senki sem, senki nem kért segítséget. Csak azután Bojánának (spanyol a csajszi, szerintem ejtsd bohánának) víz kellett, Matousnak egy szerszámos láda, Klaudia pedig be akart küldeni a városba szendvicsért a reggelikhez.
Hát, nem végeztem a hólapátolással...
És a lejtőket sem fogom tudni felszórni időben...
Amikor leszállítottam a vizet és a szerszámos ládát, bepattantam a pickup-ba és berobogtam az irodába szendvicsekért. Amikor beléptem, csörgött a telefon. Aurelie volt az.
- Nos, az ebédlőben nem működik a wifi, nekem pedig kéne a karácsonyi programhoz.
- Megpróbáltad kikapcsolni aztán bekapcsolni? – kérdeztem, miközben a mélyhűtőkben matattam.
- Azt sem tudom, hol van.
- A mosogató felett az ablakban, fehér Huawei.
- Oké, köszi, akkor megpróbálom azt.
Letettem, és kikukáztam négy doboz szendvicset. Még ezen kívül kell narancslé...
Csörgött a telefon, de már tépett az ideg. Anno a raktárban legalább lehetett hangosan káromkodni, viszont itt az irodában, hááááát...
- Szia, Amanda vagyok, és azért hívlak, mert...
Ott voltam mögötte. Még jó, hogy nem káromkodtam.
- Az egyik vendég le szeretné mondani a vacsoráját, mert az esti túrás kaját választaná inkább, csakhogy... már délután 3 óra van. Le tudja még mondani? Probléma ez nektek?
- Nincs gond. Megírom Shirley-nek, hogy nem kell főznie. Még örülni is fog neki.
Megírtam a jó hírt, aztán előtúrtam a na’ancsleveket. Bepakoltam a dobozokat a kocsiba. Mielőtt beindítottam a motort, ránéztem az üzenetekre.
„A ma esti vacsoráját mondta le, vagy a holnapit? Nem holnap megy túrára?
Basszátok meg a kurva anyátokat. Visszarohantam Amandához az irodába.
- A ma estit mondta le, vagy a holnapit?
Amanda ráncolta homlokát, majd leült a gép elé. Kattintgatott, aztán felém fordította a monitort.
- Kicsit meg vagyok most zavarodva. A rendszer azt írja, hogy van egy vacsora ma estére.
- De te törölted egyáltalán a kérésére?
- Igen, de nem biztos, hogy jól mutatja a rendszer
- Akkor minek van a rendszer, és minek kell külön törölni?
Amanda nem szólt semmit.
- A vendég neked mit mondott, melyik napot akarja lemondani?
- Nem mondott dátumot...
- Akkor légyszi nézd ki a telefonszámát, és akkor felhívom.
Felhívtam. Szerencse, hogy Shirley szemfüles volt. A holnapit mondta le, nem a mait, és azt is hozzátette, hogy nem eszik vöröshúst, ami azért lett volna gáz, mert száz, hogy szarvashúst sütöttünk volna neki. Felhívtam Shirley-t, és kiderült, hogy habár lazacunk van, nincs hozzá spárga, se krumpli, se citromszósz.
Felhívtam Klaudiát, hogy mi az ábra. Ő azt mondta, hogy akkor kurva gyorsan menjek el boltba, mert neki kell 4 órakor a pickup. Hihetetlen, hogy minden órában van valami gáz, amit meg kell oldani.
Be a pickupba, szupermarket, aztán padlógáz. A táborba 15:58-ra értem be. Kipakoltam a szarokat, Klaudia már vitte is a kocsit. Sóhajtottam egy nagyot, aztán elvittem a kaját az ebédlőbe. Amikor betoppantam, Bojana lépett oda hozzám, nagy mosollyal az arcán.
- Fogadjunk, hogy elfogyott a tüzifa. – mondtam fáradtan, mosolyogva.
Bólogatott. Bojana is aranyos csajszi volt.
- Adj 10 percet. – sóhajtottam.
Fel a quadra, elmenni a zsákért, megrakni egy ládát tüzifával, vissza az ebédlőbe. Nagy nehezen kinyitottam az ajtót a fával kezemben, és beléptem. Egy egész család nézett rám.
- Wow! – mondta az egyik gyerek. - Apa, nézd, mennyi fát hozott! Elég lesz egész télre!
A szülők is, én is felnevettünk. Jó, hogyha reggelre marad 2 darab tüzifa.
- És mit szoktunk ilyenkor mondani?
- Nagyon szépen köszönjük a fát, uram!
A tartóba beraktam a fák nagy részét, majd kinyitottam a tűzhelyet, hogy bedobjak párat.
- Uram, vigyázzon, nehogy megégesse a kezét – mondta az egyik kislány.
- Köszönöm, aranyos vagy, hogy emlékeztettél. – mondtam. – Ha nem szólsz, lehet hogy nem figyeltem volna oda, és akkor ki tudja, mi történt volna.
Bedobálgattam a fát és elmentem a recepcióra. Négy vendég állt a viskó előtt, becsekkolásra várva. Körbemutogattam nekik a tábort, elmagyaráztam, amit el kell, és elkísértem őket a szállásukra. Kiderült, hogy az egyikhez nem voltak feltöltve a vizes tartályok, ezért vissza kellett mennem és elintézni – ezzel is ment a drága idő.
Amikor ezzel megvoltam, csörgött a telefon. Chloe volt az.
- Basszus, Andor... tudom, hogy kurvára elfoglalt vagy, de... befordult a kocsi segge az árokba, ki kellene húzni. Oh, forr foksz szék. – mondta olyan gyönyörű észak-ír akcentussal, hogy elmosolyodtam. Örökre a lelkembe zártam. – A főúthoz közeli S lejtőn vagyok.
- Az kurva jó, mert nincs itt a pickup, Klaudia elvitte. A quad van, de szerintem az nem elég erős ehhez. Mindjárt megyek.
Nem csoda, hogy becsúszott az árokba. Friss volt a hó, és nem volt időnk felszórni a lejtőket. Az az érdekes, hogy eddig nem volt belőle probléma.
Kiértem Chloe-hoz, de már tudtam, hogy esélytelen az egész. A kanyar közepén, és még a lejtőn felfele sikerült becsúsznia az árokba. A hó esik mint az állat... még mi is csúszkálunk a mélyen bordázott bakancsainkkal... semmi tapadás. Azért megpróbáltuk a quaddal kihúzni, természetesen egy helyben forgott a kerék, a quad meg maradt a picsáján.
- Hogy történt? – kérdeztem.
- Hát mentem volna fel, de jöttek szemben, ezért meg kellett állnom, mert nem fér el itt két kocsi. Ekkor kezdett visszacsúszni, és ennyi. Esélyem sem volt.
Felmentem a főúthoz, ott állt egy Mercedes. Nem mondtam, hogy akaratukon kívül, de ők okozták a „balesetet”. Szóltam nekik, hogy várniuk kell, mert mentés van. Amikor visszafelé mentem Chloehoz, láttam, hogy egy másik furgon jön ugyanabból az irányból. Elkezdtem sprintelni feléje, hevesen integetni kezdtem, de késő volt. A furgon csak jött, és megállt a lejtő közepén.
- Kell segítség? – kérdezte a lány.
- Basszus, nem láttad, hogy integetek?
- Gondoltam, segítség kell, ezért álltam meg...
- A lejtő közepén?!
- Nem kellett volna?
- Nem... – sóhajtottam egyet. – Nem fogsz tudni felmenni.
- Ó... hát... – végigmérte az autót, aztán körülnézett. - Akkor próbálj meg te felmenni.
- Én is be fogok csúszni az árokba.
- De te talán több esélyed van mint nekem.
Beültem a volánhoz. Hogyha csak visszagurulnék egészen az előző kanyarig, akkor talán nagy lendülettel újrapróbálhatom. Rükvercbe tettem, kiengedtem a kéziféket és gurultam lassan vissza. A probléma az volt, hogy semmit nem láttam hátra a szélvédőkön keresztül: le voltak fagyva a francba. Lehúztam az ablakot, és úgy próbáltam tájékozódni.
Nem sikerült. A furgon nem kanyarodott jól a friss havon. A jobb hátsó kerékkel belementem az árokparti hófalba, ami miatt elfordult a kocsi. Ekkor 1-es be raktam, hogy kimásszak belőle, amivel sikerült még jobban beleásnom a kocsit a hóba. Ez is elakadt.
Ezer másik dolgom volt, ezért mondtam nekik, hogy szóljanak Klaudiának, én meg szólok Gunnarnak a táborban. Ő biztos ki tudja őket húzni a traktorral.
Amikor robogtam a quaddal vissza, pont Gunnar jött szemben, ezért megállítottam és elmagyaráztam mindent. Ezután még egy kocsi jött, és őket is tájékoztattam a helyzetről.
Két szaunát kellett 7 órára 60 fokra felmelegítenem és „berendeznem”, ami körülbelül 2 órába telik, és folyamatos odafigyelést igényel. Mindkettő szaunában tüzet gyújtottam, de láttam, hogy jött két vendég. Szóltam nekik, hogy várjanak egy picit, mert egyáltalán nincs időm velük foglalkozni.
A két szauna közt pattogtam a tüzifával. Amikor úgy láttam, hogy rendesen ég mindkettő, visszamentem a vendégekhez és becsekkoltattam őket a megszokott módon. Mire visszaértem, az egyik szauna tüze kialudt.
Na, elmentek ti most már a mocskos büdös kurva anyátokba!
Berohantam a recepcióra és elővettem a tűzgyújtó kockákat és a kézi lángszórót. Elvileg elég lenne egy-kettő azokból a kockákból, de én bedobtam a doboz tartalmának a felét, és maxra nyitottam a lángszórót. Meghúztam a ravaszt és káromkodtam és káromkodtam és káromkodtam...
IIIIGEEEEEEEN?! NEM GYULLADSZ BE, MI? HÁT EZT NEKED, HOGY ROHADJÁL MEG OTT, AHOL VAGY, MIT HOZZAK MÉG, BENZINES KANNÁT?! FELGYÚJTOM AZ EGÉSZ SZAUNÁT, HA KELL!
A kályha nagy hanggal lánggolt. Úgy láttam, elég volt. Elég... Meggyújtottam a gyertyákat, hoztam be illóolajakat. Gyűjtöttem még fát és kisöprögettem. Visszamentem a másik szaunához.
HÁT DE BAZMEG, HOGY A FASZOMBA ALUDT EZ IS KI?!
*Hiba...\
*Rendszer túlterhelve...\
*471-es vészhelyzeti protokoll kezdeményezése...\
Bebasztam az összes gyújtókockát a kályhába, még illóolajat is szórtam rá. Utólag nem tudom, minek, de az agyam már nem reagált úgy a dolgokra, ahogy az helyénvaló. Maxra a lángszórót, és telibe az egészet.
VELEM TI NEM BASZTOK KI
A francba már ezzel a
Kibaszott.
Kurva.
Nappal.
Csupán fél óra volt arra, hogy felmelegedjenek, de tudtam, hogy esély sincs rá. Csak akkor, ha a vendégek nem pontosak, és késnek mondjuk... negyed órát. Továbbra is ide-oda mászkáltam a két szauna között, ütöttem a fákat befelé, hogy minél több legyen benn. Csörgött a telefon. Chloe volt az.
- A 18:30-as transzfert te csinálod?
Ki akartam dobni a telefont az ablakon.
- Hogy a micsodát?! – kérdeztem elkeseredve.
- Van egy 18:30-as transzfer az irodából a táborba.
- DE AZT NEM AZ IRODA VÉGZI?!
- Nem, a te neved van alatta.
- De baszki, az irodától jön! Menjek be ezért? – aztán rájöttem, hogy nem Chloe-val kell kiabálnom, lágyabb hangot vettem. – Figyelj... bocs, de két szaunát kell bemelegítenem, nem hagyhatom itt, Shirley meg vacsorát főz...
- Oh, forr foksz szék... - sóhajtozott.
Eltelt 10 másodperc, újra megszólalt.
- Egyszerűen nem vagyunk elegen! Nem tudsz valakit megkérni?
- Könyörgöm, senki sincs a táborban rajtunk kívül!
- Forr foksz... szééék... Megpróbálom valamelyik túravezetőt elérni.
- Ha nem tudsz senkit sem keríteni, akkor elmegyek, de csak 8 óra után tudok innen elszakadni... Várniuk kell, de legalább elmegy értük valaki... Majd hívj vissza jó? És akkor kitalálunk valamit.
Vissza a szaunákhoz, fákat tömködni befele. Chloe visszahívott, Matous épp ráért, ő majd elhozza őket. Abban reménykedtem, hogy nem lesz több vendég, nem lesz több telefonozás, nem lesz több vészhelyzet, csak hadd végezzek ezzel az egésszel.
Hatalmas robajra lettem figyelmes, ezért kinéztem a szaunák közül.
Gunnar beindította a monstrum Volvo markolót. Narancssárga fényekkel, lassan araszolt ki a táborból. Ezek szerint a Klaudia pickupja sem volt elég? Ekkora lenne ott már a gáz? Hát hány kocsi csúszott be utánunk az árokba?
Teljesen mindegy. Oldják meg ők, ennél többet már nem tudok nyújtani. Én csak ütögettem befelé a fákat. Ennél többet már tényleg nem tudok tenni.
A Jóságos Isten meghallgatott, a vendégek pont negyed órát késtek, és addigra felment 55 fokra a szaunák hőmérséklete. Ekkorka kis különbséget már az elhibázott brüsszeli szankciókra is rá lehet fogni.
Könyörgöm, már csak azt az öt csomag reggelit kell összekészíteni és VÉGE. Legyen már vége!
Quadra fel, elrobogtam az ebédlőhöz. Dobozok, zacskók, szendvicsek, italok, gyümölcsök, joghurtok elő. Csak be kell pakolgatni, aztán elvinni őket, és kész. Mindjárt kész.
Matous hívott, hogy megérkezett a vendégekkel. Neki a szolgálatot megköszöntem, a vendégeket meg becsekkoltam. Vissza az ebédlőhöz, majd szétosztogattam a reggeliket a viskókhoz.
Leparkoltam a quadot, és ennyi volt. Még fel kellett sétálni a kabinhoz... Alig bírtam emelni a lábam, teljesen kész voltam. Amikor beléptem, Shirley hatalmas mosollyal mutatott az asztalra.
- A csajszi csak az egyik lazacot tudta megenni. Elhoztam neked a maradékot. Ráadásul takarítás közben találtam két doboz IPA-t. Mindkettő a tiéd.
Mint egy zsák szar, lehuppantam a fotelba, és egy húzásra leküldtem az első IPA-t. Fogtam egy villát, és lecsíptem egy nagy falatot a lazacból. Csak akkor szólaltam meg, amikor már lenyeltem.
- Úúúúristen, Shirley. Köszönöm szépen! Egész nap nem ettem...
- Mikor lett volna rá időd?! Fucking hell... Nem embernek való ez a meló. Te csak egyél és igyál. Van még pár lager sör a hűtőben.
Mindent felfaltam és az összes sört megittam, ami volt. Nem volt kérdés. Csak ültem, és néztem a plafont. Semmi gondolatom nem volt. A tizenöt és fél óra munka egyetlen szünet és kaja nélkül... teljesen kinyírt.
Visszagondolva, habár a munka nehéz és sok, ez még mindig nem olyan szar, mint amilyen szar igazán lehetne. Hát az összes kollégám aranyos, rendes, segítőkész szorgos ember. Mi lenne akkor, ha még csak nem is kedvelnénk egymást? Ha még valaki be is tartana a hátam mögött? Ha Chloe mondjuk egy bunkó, passzív-aggresszív picsa lenne? Ha Shirley felzabálta volna az összes lazacot, hogy ne kelljen adni nekem? Ha Gunnar még mindemellett le is baszott volna minket a furgonok miatt? Ha lenne bónusz megvonás?
Csak néztem a plafont, és örültem, hogy nem olyan szar, mint amilyen szar igazán lehetne. Hogy aranyos, rendes, segítőkész szorgos emberek vesznek körül, akikre számíthatok. Az egy más kérdés, hogy mindenkiből előjön néha a balfasz. Nyilván egyszerűbb lett volna, ha Aurelie nem húzza be véletlen a kéziféket, de behúzta, ha nem az utolsó pillanatban kellene egy gyerek motorszánt keresnem, de nyilván elfelejtődött, ha Amanda tudná, hanyadikán kell vacsorát törölni, de hát még fiatal, meg ha Chloe-val szemben nem jött volna egy Mercedes, de épp akkor jött, ha a fekete Volkswagen furgon négykerék-meghajtásos lenne, de nem az.
Ez van. Szopunk, de büszkén. Így zárult a legutóbbi hetem, de túléltem, mert túl lehetett élni.
♪Fizetésnap köszönts be, hadd öltözzem fel ünneplőbe♪
Boldog téli napfordulót, kedves mindenki. Innentől már több fényünk lesz.
Maradok alázatos szolgátok,
Andreas Tarjenkasson,
Hasztalan Autómentő
