Sanghaji életvitelem annyira egysíkú, hogy többhetes gondolkodás kellett ahhoz, hogy előrukkoljak egy témával, noha a metrón ülve mindig elámulok azon, hogy nagyvárosi lettem és a harmincemeletesek között suhanok el nap mint nap, vagy csak a puszta tényen, hogy képes voltam visszajönni az oroszlán barlangjába.

Mekkora faszság. Az oroszlán nem is barlangban lakik. Ki találta ki ezt a kifejezést?

Azt hittem, hogy Lei túltette magát rajtam, de az előző héten üzent nekem, hogy úgy érzi, hamarosan Kínába költözöm, hogy újra együtt lehessek vele. Teszi mindezt annak ellenére, hogy mindig elküldöm a büdös picsába. Néha felveszi videóra ahogy zongorázik, néha küldözget képet magáról, és próbálja kimondatni velem, hogy még mindig szeretem. Mindezek mellett nem túl változatos az életem. Felkelek, metró, kondi, munka, metró, alvás. Hétfőn és kedden meg ivás. Ezzel amúgy semmi bajom, örülök, hogy így van. Legutóbb amikor azt kívántam, hogy legyen izgalmasabb az életem, majdnem a zhangjiagangi börtönben kötöttem ki. Szóval minden teljes, egész és tökéletes. A szlávokkal nagyon jól kijövök, nagyon lelkes és befogadó a csapat. A legutóbbi hétvégén éppen azt beszéltük meg, hogy mit akarunk csinálni a szabadnapunkon. Sanghajban természetesen sokféle dolgot csinálhat az ember, mégis, a feldobott lehetőségek közül az összes az ivásról szólt. Nekem persze voltak más ötleteim is.

- Mondjuk... arra gondoltam, mi volna, ha nem innánk?

És mindannyian kiröhögtek. Bevallom, jogosan.

A mostani alkalommal a kínaiak bevágódási szándékának különböző kifejeződéseiről lesz szó.

Alsós koromban, amikor meghallottam a turistákat németül beszélni, erős késztetés éreztem, hogy a tudtukra adjam, hogy há! én is tudok ám ezt-azt. Az esetek 99%-ban ez nem fejeződött ki tettekben, mert meglehetősen félős voltam - szerencsére - ahhoz, hogy random idegen embereket zaklassak. A fennmaradó 1%-ban pedig kimotyogtam egy gyenge guten Tag-ot, de olyan halkan mondtam, hogy senki sem hallotta. Mindenki folytatta tovább a dolgát, magyarul olyan, mintha meg sem történt volna.

- Hallo Helmut, wie geht's?

Gondolom, úgy mint én, a legtöbb ember idővel azért kinövi, hogy megvillogtassa mások előtt mihaszna nyelvtudását.

"Ö... Széchenyi Stadt... ööö Vierzigtausend... öö..." - 2009

"De a breakfast reggelit jelent." - 2016 

"Kukurúza!" - 2017 

Tehát a kínaiak. Néha előfordul, hogyha meglátnak, angol kifejezésekkel tűzdelik meg a mondataikat, még akkor is, ha máshoz beszélnek. Például így:

- Ping-pong, csing-ling, I'm happy.

- Oh no! / Yes. /  Ting-ling mong-mong Let's go.

Nem tudom, mire számítanak ilyenkor, de azon gondolkozom, hogy kellene reagálnom erre.

- Nézd, itt egy fehér ember,

- Hohó! Próbáljunk angolul beszélni, hátha...

HÁTHA MI?! Mit akarsz tőlem? Szóljak neked oda, hogy háhá, de ügyes vagy?!

Hasonló történik, amikor elmegyek a kondiba. Van egy 40 év körüli, széleshátú csóka, aki hihetetlen súlyokkal dolgozik, és le a kalappal előtte, hogy kétszer akkora háta van mint nekem. A mellette lévő gépet kezdtem el használni, miközben ő 100 kilóval evezett. Felnézett az erőlködéséből, de tovább nyomta egy darabig. Amikor kihúzta az utolsót, felordított.

- YES! Húúúú... Yes!

... de...

de miért... veregessem meg a vállát, hogy tudja angolul, hogy hogy van az, hogy igen? 

Pihent egy kicsit, aztán hozzálátott az evezéshez. Az utolsónál megint jött a jesszezés. Amikor meghallottam, csak néztem magam elé, kerülve bármilyen lehetséges szemkontaktust. Én ezt... nyolc éves koromban csináltam...

Ugyanazon a napon a fekvenyomó padon, egy nagyon kemény srác vagánykodott a kifinomult angol tudásával. Persze csak akkor, ha épp arra jártam. Minden egyes alkalommal, amikor kinyomta a súlyt, kínszenvedésében annyit mondott, hogy

- Fuck! 

De mivel az idő haladtával egyre nehezebb kinyomni, az f hang egyre hosszabb lett.

- Fuck! Fffuck! Ffffffuck! Fffffffuuck!  Ffffffffffffffffffffffffffuuuck!

MIRE VÁGYSZ? Arra számítasz, hogy odamegyek és közlöm veled, hogy a barátod akarok lenni? 

- Fffffuuck!

- Elnézést nagyfiú, lehetek a szarod?

Volt egy olyan, amikor az állomáson a mozgólépcsőn felfele haladva megelőzött egy fószer. Nagyon rohant, habár percenként jönnek a metrók. Amikor épp egy hajszálnyival lekéste, kétségbeesetten rám nézett, és a haját túrta.

- FUCK! FUUUUUUUUCK! ARGH! FUCK!

Nem értettem a drámát. Egyrészt azért, mert annyira keveset kell várni a következőre, hogy nincs értelme az üléseknek a váróban. Másrészt pedig miért kell idegen nyelven HANGOSAN káromkodni? Káromkodjon kínaiul, leszarom, ha éppen rossz napja van, mert megesik. Nehéz lehet nap mint nap azzal a tudattal ébredni, hogy még mindig sárga a bőröd.

De hogy miért kell neki a tudtomra adni, hogy tud egy szót angolul... És még csak nem is egy éppen egy angolórától felvilágosult gyerekről van szó, aki éppen felizgult arra, hogy meglátott egy fehér embert. Milyen jó is lenne, ha Budapesten meglátnék egy kínai turista csoportot és odamennék, hogy

- ÚRISTEN, EGY KUTYASZAAAAAAR!

Jaaaaaaajjj, még a végén elfelejtem... az a csodálatos kínai nyelv... elmondanám, hogy az öreg mekis néni az egyik korábbi bejegyzésből már nem pánikol, amikor meglát. Ha nem ért valamit, visszakérdez, ha valamit rosszul mondok, kijavít. Viszont citromos tea helyett kávét kértem. Cukor nélkül. Habár tudjuk, hogy a mekiben nem teszik bele a cukrot a kávéba, hanem adnak két cukros tasakot, hogy tedd magadnak bele, én nem akartam sem kidobni, sem hazavinni a tasakot. Olyan sok van már otthon.

Persze miután megittam a kávét, simán visszavihettem volna a két tasakot a pulthoz, és akkor nem lett volna gond, de mint mindig, utólag kurva okos az ember. Szóval egy nagy pohár kávét szerettem volna.

- Jó napot, egy pohár kávét szeretnék.

- Egy pohár kávé... oké. Nagy vagy kis pohár?

- Kis pohár. Itt fogyasztom. És nem kérek cukrot. 

- Micsoda? Dehát reggel nincs is.

- Cukor? Nincs cukor reggel? Cukor? CU-KOR.

- Cukor? JAAAAAAA, HOGY CUKROT NEM KÉR. Jó-jó, rendben, nem kér cukrot.

Örültem, hogy ez alkalommal nem kellett az egész konyhának leállnia egy félreértés miatt. Vártam egy kicsit és átvettem a kávémat a két tasak cukorral.

Már tudjátok, mi lehetett a probléma. Első hangsúllyal mondva, hogy táng - cukrot jelent. Negyedik hangsúllyal mondva, hogy tāng - levest jelent. Megértettem, hogy miért nem lehetett elsőre felfogni. Ugyanis

A KÁVÉHOZ REGGELENTE AZ EMBER RENDSZERINT LEVEST KÉR. ŐSI TÖRVÉNY

Egyébként minden egyes alkalommal, amikor már azt hiszem, hogy haladok a nyelvvel, ilyen faszságok történnek és teljesen elbassza a kedvem. Nem beszélve arról, hogy a írni-olvasni még nem is tudok. A nyelvtan kurva könnyű, a beszéd is az, leszámítva a hasonló félreértéseket. 

De hát a jelek... még a kínaiak is 10 évig tanulják az iskolában. Szóval sokszor eszembe jut, hogy hagyni kéne a picsába, és akkor inkább oroszul kéne tanulni helyette. De mégis melyik a fontosabb? Húsz év múlva nem Oroszország lesz a világ ura, hanem Kína. És mi lesz velünk, ha levest kérünk véletlen a kávénkba? Vagy citromos rosszat...

Na, hát mindegy. Csak annyit akartam mondani, hogy felbassza az agyam a kínai tanulás. Szép napot.

Boldogság olyan, mint egy üres konditerem. Minden adott ahhoz, hogy fejlődj, és senki nem pofázik bele abba, mit hogyan csinálj.

Ugye milyen mély?

Szombat reggel alkottam ezt az emberfeletti hasonlatot, amikor megérkeztem a kondiba. Ugyanis - most figyelj - nem volt senki a kondiban, és ez nagyon boldoggá tett. Nincs helózás, nincs bámészkodás. És hó't kuss. Imádom.

Sanghaj kezd kihalni a kínai újév miatt. Ilyenkor a legtöbben arra használják fel az alkalmat, hogy meglátogassák családjukat, legyen az kínai vagy külföldi. A masszázs szalonok, kisebb közértek és egy-két fodrászat is bezárt a környéken. A helyi gyümölcsös lány is megkérdezte, hogy hazamegyek-e, és hát ha nem, miért nem,

Hát nem vár engem az asszony?

HOGY MICSODA? Hagyjad már magadat!

Alexey és Gulicska is hazarepült. Nádja a Fülöp-szigeteken van. Én pedig itt maradtam egyedül. És nem is lehetnék boldogabb. Senki nem hív el inni. Senki nem hív el kockulni. Senki nem mondja, hogy Andor, legalább a vendégek előtt ne! Há.

Persze annyit megteszek, hogy a következő héten főzök egy jó nagy adag becsinált levest és egy csirkepörit krumplival, aztán meghívom az ukránokat. Ugyanis Násztya, Náná, Igor és Wandzsou is itt maradt arra a másfél hétre, amíg a kínaiak ünnepelnek. Istenem, mi a francról írjak, hát nem csinálok semmit sem.

Ja, egy hónappal ezelőtt voltam leszbibárban Nem, nem melegbárban. Leszbibárban. Jajj, ezt szegény Zoli a Hattyú utcából ne olvassa, mert dühös lesz. Ha esetleg nem mondtam volna, Náná és Wandzsou együtt vannak pár éve, EZÉRT tudunk a helyről. Jó, hogy tisztáztam, nem? Pedig azt hittétek, hogy leszbikus vagyok. Amúgy ez a kedves páros olvasott régebben egy cikket valami tudóstól, aki azt állítja, hogy mindenki biszexuális egy bizonyos szinten. Merthogy ez az érték egy széles spektrumon helyezkedik el. Valaki nagyon biszexuális, valaki nagyon meleg, valaki nagyon hetero, valaki kicsit ilyen, kicsit olyan, vagy kicsit ilyen, és nagyon olyan, illetve nagyon ilyen, és kicsit olyan, továbbá nagyon ilyen és nagyon olyan.

Most otthon bólogat a család. Megértettek mindent. Összekötötték a pontokat. Többen sírni kezdenek. Valaki a háttérből felordít. 

-TUDTAM ÉN, HOGY ANDOR NAGYON ILYEN ÉS KICSIT OLYAN!

Csakhogy tisztázzam ezt is: nem. Csak poén volt.

Nem vagyok hetero.

Szóval a leszbibár. Sanghajban abszolút bevett szokás szórakozóhelyeken szar világítást használni, hogy el lehessen bújni a kíváncsi tekintetek elől, miközben kicsit vagy nagyon olyan vagy. Amikor beléptünk, ki volt téve egy tábla, ami azt mondta, hogy ha nem kézenfogva jössz be valakivel, akkor márpedig szingli vagy és rád szabad vadászni. Én erre nagyon megijedtem, ezért nagyon gyorsan megfogtam Alex kezét, ha esetleg rám akarnának támadni azok a szörnyű leszbikusok.

Beültünk a sarokba, hátha mi is kicsit ilyenek vagy olyanok leszünk. A pultosokról ordított a leszbikus mivoltuk, mert hát ha leszbikus vagy, akkor annyira rövid hajad kell, hogy legyen, hogy úgy nézzél ki, mint egy kisfiú. Régen amúgy úgy nézett ki Wandzsou is. Persze nem bántok senkit. Imádom Nánát és Wandzsout a többi kisfiúval együtt.

A táncparkett közepén volt egy rúd is, hogy mindenkinek megadattasson a lehetőség, hogy kurvuljon. Így elsőként én mentem oda rázni a picsámat. A társaságnak tetszett a műsor, ezért pár perc múlva sorbanállás volt a rúdhoz. Amúgy mint mindig, akkor is szláv parti volt. A tizennégy emberből egy kínai, egy magyar, egy szerb, hat ukrán és öt orosz volt. 

A pult felett érdekes díszítés volt. Egy hosszú zsinóron melltartók csüngtek. A pultosok azt mondták, ha akarjuk, mi is beleadhatunk a közösbe. Ezért Nádja, Násztya és Gulicska is felakasztotta a melltartóját. A fiúk valamiért úgy döntöttek, hogy nem élnek a lehetőséggel. Akkortájt még nem igen volt pénzem, úgyhogy nem sikerült berúgni. Az estét egy közeli McDonalds-ban folytattuk.

Haknizós helyek. Két héttel ezelőtt a szláv társaság azt javasolta, hogy menjünk el olyan helyre, ahol élő zene van. Az első ilyen bár a Yuyintang volt. Yuyintangban bárki felléphet, ha gondolja. Csak annyit kell tenni, hogy feliratkozik, hoz valami hangszert, amin remélhetőleg játszani is tud. A találkát este 9-re beszéltük meg, és természetesen rajtam kívül mindenki más háromnegyed 10-re jött. Gyűlölöm az ilyet, mire odaértek megittam négy pohár whiskyt egymagamban, a sötétben. A színpadot vörös fény világította meg. Nem csak a barátaim nem voltak ott, hanem konkrétan senki sem. Nagyon menőnek éreztem magam zakóban, whiskyt szürcselgetve a vörös fényben. 

Épp most öltem meg három embert, mert nem fizették ki a kokó árát, jobb, ha egy kicsit kiengedem a gőzt.

Mint amikor az alsósok teát szürcsölgetnek, hogy úgy nézzenek ki mint Jockey a Dallasból.

Nagyjából húsz percet kapott mindenki. Az első egy fiatal, alacsony kínai lány volt, akihez képest a gitár akkora volt, hogy eltakarta a kislány háromnegyedét. Egyszerű dalokat játszott, tiszta hangon. Nem volt rossz.

A második fellépő egy hasonló korú srác volt, aki szintén gitáron játszott, de a dalokat maga írta. Dalaiban és hangjában több volt a szenvedély, és a gitárt is keményebben pengette.

A harmadik felvonás viszont már egy konkrét banda volt, akik körülbelül 30 percig jammeltek. 

A szlávok ezt megunták és elmentünk a Chair Club-ba, ami szintén haknizós hely. Nem nagyon voltak kínaiak, és főleg feketék alkották a fellépőket. Itt már profibban mentek a dolgok. Körülbelül tíz ember váltogatta egymást. Volt három dobos, három-négy basszusgitáros, voltak jópáran vokálosok és a többi és a többi. A bár telis-tele volt tehetséges emberekkel, ami habár kiváltja a csodálatot, ugyanakkor el is gondolkodtat. 

Ez lehetnék is, de kondiba járok. Ez lehetnék én is, de szeretek stratégiai játékokat játszani a gépemen.

Amikor ezeket a tehetséges előadókat figyelem mindig ez jut eszembe. Lehetnék én ilyen, ha szorgalmas lennék. De most, hogy írom ezeket a sorokat, eszembe jut, mennyi igazán tősgyökeres faszkalappal áldott meg a kézilabdás vonal. A történetek háromnegyede botrányos, ezért nem írnám le. Ott vannak a Pünkösd Kupás, linzi, Cell Kupás szotrik és a többi és a többi. Vagy elég egy szimpla edzésre gondolni. Amikor a Sipi felordított az öltőzőben, hogy

TEJÓÉG,

MEKKORA FASZA VAN!

és mire megfordult, ott volt mögötte a Vazul. Amikor ezekre a pillanatokra gondolok, mindig úgy érzem, hogy érdemes élni. 

Szóval ebben a Chair Club-ban volt minden. Pop slágereket nyomattak főleg. A feketék csinálták a hangulatot a színpadon és azon kívül is. Az itallapon is volt minden. A bármixer vizsgának köszönhetően most már tudom is, hogy mik állnak rajta és hogy milyen ízük van. Jó érzéssel tölt el, hogy Alex és Gulicska mindig tőlem kérnek tanácsot a koktélokkal kapcsolatban. A Chair Club eddig a kedvencem, mert jó élő zene van, és tele van olyan emberekkel mint amilyenek mi is vagyunk. Leszámítva azt, hogy nem játszunk hangszeren, illetve én igen, de nem lépnék fel egy Kis kece lányommal Sanghajban.

Öö, kicsit sajnálom, hogy nem voltam vicces ebben a bejegyzésben, de gondoltam írok valamit. 

JA! 94 KILÓ VAGYOK! Utoljára 2009-ben voltam ennyi!

Tessék. Boldog Kínai Újévet.

Lássátok, mennyire fontosak számomra a rajongóim, ezt a posztot kifejezetten a fogyasztói kívánságok alapján írom. Páran jelezték - többek között Madarász főtitkárúr is -, hogy érdekelné őket, hogy mégis, milyen körülmények között élek ebben a hatalmas betondzsungelben. Tehát ha jó lesz a poszt, akkor tessék engem ünnepelni, mert meghallgatom kéréseitek. Ha szar a poszt, magatokat hibáztassátok, főleg a Madarászt, akit azért emeltem ki, hogy bűnbaknak használjam.

Be is mutatom, milyen egy átlagos nap. *ásít*

Felkelek

HOGY MICSODA, EZT NEM HISZEM EL

reggel fél 9-kor, bekapcsolom a légkondit, mert reggelre kurvára hideg szokott lenni a szobában. A telefonon valami pörgős metálzenét hallgatok, és közben arra gondolok, hogy mennyien baszogatnak az itteni baráti körben az elenyésző súlyfeleslegem miatt, mindazok ellenére, hogy talán most nézek ki legjobban az életemben.

9-kor kikelek az ágyból, összeszedem a tesicuccom, és már indulok is. Legszívesebben korábban tenném, de a konditerem csak 10-kor nyit. A metróállomás 12 perc gyalog, és útközben arra kell figyelni, hogy miközben kerülöd az embereket, ne lépj útszéli kutyaszarba. Az emberek néha nagyokat köpnek, az éttermekből néha rohadás, hullaszag és pestis árad. Elhaladok a kedvenc gombócosom mellett, de elnyomom magamban a kéztetést, hogy vegyek. 

Böjtölök, böjtölök, mondom magamban, és Wandzsu szavai járnak a fejemben, amikor meglátott az Adventure Time-os pólómban.

- Hogy neked mekkora hasad van!

Na, majd meglátjuk, kinek van nagy hasa... Persze sohasem leszek olyan mint Wandzsu, tekintve, hogy a lány 43 kilogramm. 

A metróállomás előtt egy viszonylag nagy tér van, ahol idős emberek tradicionális kínai zenére gyakorolják a tájcsít, némelyek fakarddal, némelyek legyezővel, némelyek ezek nélkül. Vannak, akik csak tollasozni jönnek ide. Jó őket látni, és a zene is tetszik. Ha süt a nap, én is ott ugrálókötelezem.

A csomagátvilágítás után fizetek a kapun a kártyával, lemegyek és megvárom a szerelvényt. Előveszem a telefont és kínaiul tanulok. A metrón ilyenkor nincsenek sokan, de ritkán tudok leülni. Páran néha azért rámnéznek, de természetesen nincs olyan csodálat mint Liyangban. 7 megállót kell mennem, ami nagyjából 23 perc. Ez idő alatt nagyjából 3 kínai leckét veszek át. Az utolsó percekben valahogy rákapcsolódom a youtubera és ordítattom az üvöltős metált. Kínában megtanultam szarni az emberekre, ezért keményen rázom a fejem és a lábdobot utánozva járatom a lábfejem. Hülyén nézhet ki, de mindenki nagyívben szarik rá.

A Jiading Xincheng (ejtsd Dzsjáding Sjincsáng) megálló egyenesen abba a plázába vezet, ahol dolgozom, illetve ahol a konditerem is van. Micsoda kényelem. Ha 10 előtt érek oda, bemegyek a mekibe és kérek egy kávét. Már vagyok annyira király, hogy mindezt kinaiul tegyem, de ez már Zhangjiagangban is ment. Mindezek ellenére szoktam problémákba ütközni. Egyszer ugyanis kávé helyett teát kértem, mellé csirkehúsos rizskását, vigyázva az alakomra. Az eladó bepánikolt, amikor először nem értette, mit mondok.

- Jó napot, mit adhatok?

- Jó napot. Kérem, adjon egy pohár citromos teát és egy tál kását. Köszönöm.

- JAJJ, TUD ITT VALAKI ANGOLUL?

- Nem kell. Kínaiul beszélek, nem hallja?

- VAN ITT VALAKI, AKI TUD ANGOLUL?!

"Segítség, elromlott a liszt!"

Átgondoltam a helyzetet, és végül is megértettem, mi volt a baja, de szegénykém akkor is gyökér, mert van egy születési rendellenessége, mégpedig az, hogy kínai. El is magyarázom, miért van így.

A "tea" kínaiul "csá".  Viszont emlékszem, hogy helytelenül a 3. hangsúllyal mondtam, ami azt jelenti, hogy "rossz".

- Jó napot. Kérem, adjon egy pohár citromos rosszat és egy tál kását.

- JAJJ, EZ EGY CITROMOSOT ROSSZAT KÉRT, NEM ÉRTEM. MI AZ HOGY CITROMOS ROSSZ? VAJON EBBEN AZ ÉTTEREMBEN MI LEHET CITROMOS? CITROMOS... ÖÖÖ CITROMOS...ÖÖÖ! TUD ITT VALAKI ANGOLUL?

Szóval valaki odajött, aki tudott angolul, ezért elmondtam kínaiul megint, hogy mit kérek. Elővették az étlapot, és kénytelen voltam rámutatni a teára. Ekkor fellélegzett mindenki.

- Jaaaa, hogy citromos teát kér, nem pedig citromos rosszat? Ki gondolta volna, hogy az egyetlen dolog, ami citromos az étlapon, az a kurva tea? Naháááát...

A lényeg ezzel a sztorival kapcsolatban, hogy meg sem próbálják a logikus gondolkodást, mert nem megy nekik. Gondolom, volt már veled is olyan, hogy elmondtad a haverodnak, hogy kaptál egy levelet NAV-tól, de senki sem értette, miért küldene neked bárki is FALEVELET?!

UGYE?! 

ILYENKOR BEZZEG ÉN IS RENGETEGET MONDOM, hogy bazmeg MINDJÁRT FELVÁGOM AZ EREIMET, de mégis, hogyan lehet a kis patakocskát felvágni?

- Szia, neked mi a foglalkozásod?

- Darukezelő.

- H-H-HHOGY MICSODA? DE...DE MIÉRT?

Húhh. De felbaszta az agyamat.

Tehát a bejegyzés hangvétele ellenére nyugodtságban megiszom a kávét vagy a citromos rosszat. Megvárom a reggel 10-et és befáradok a kondiba. Viszont ott is várnak már engem a fárasztó faszságokkal.

Levetkőzöm, megmérem magam, és elégedetten veszem tudomásul, hogy csak 1 kilóra vagyok az évek óta vágyott 95-től. A tükröknél odajön hozzám egy alacsonyabb szekrény.

- Heló!

- Szia, miújság.

Próbálkozna, bólogat, mert gondolkozik, hogy vajon mit kell ilyenkor mondani, de többre nem képes, ezért átvált kínaira. Elmondja, hogy mennyire fontos volna, hogy lefogyjak, ezért párban edzhetnék vele, különben is nézzem meg őt, ő hogy ki van gyúrva, mint az állat. Erre azt hazudom, hogy nem értek semmit, és kimegyek.

Egy-kettő személyi edző is próbál udvarias lenni, ezért ők is rámköszönnek, míg átsétálok a folyosón. Van közöttük egy nő is, arra viszont én köszönök rá kínaiul. Úgy látszik, mindenki csak nyalni próbál. A fiúk nekem, én pedig a csajnak.

Az, hogy nekem egyetlen csaj sem próbál nyalni, már teljesen megszokott.

Az, hogy viszont a fiúk annál inkább, végképp.

Emelgetek, és odajön hozzám az a pasas, aki szerint fogynom kéne. Nem mond semmit, csak beszélgetőtávolságból néz. Persze nem tudom, hogy mit akar, viszont már abban sem vagyok biztos, hogy akar valamit, ezért nem tudom eldönteni, hogy letegyem-e a súlyt vagy folytassam. Türelmesen megvárta, hogy letegyem. Ránéztem, mire ő mondott valamit kínaiul, majd elment.

Szuper.

Ha olyan kurva fontos, hogy megszakította az edzését, csak azért, hogy mondjon valamit, miért nem használja a fordítót? Egyszerűen nem értem. Valamelyik nap az egyik értékesítő is meglátogatott. Noha ő többet tud angolul, mint az előző, a kettőnk közötti kommunikáció pont ugyanolyan impotens.

- Heló.

- Helló. 

- Ö..hm... Ö. Te... öö... hm... barátod...

- Nem értem. Mondd kínaiul.

- Hol van a barátod? - Nádjára gondolt.

- Otthon. 

Megint kérdezett valamit, de nem értettem. De nem is igazán érdekelt. Amaz makogott, csettingtetett, hogy jobban jöjjenek a szavak, én meg közben álltam ott, mint egy kivert fasz. 

- Te... angol... ööö... tanítás?

- Aha.

- Angolul akarok tanulni. Segíthetek?

- Mármint tudsz segíteni? Így mondjad: tudsz segíteni?

- Tudsz segíteni?

- Nem.

Bocsi, Lei után épeszű ember nem barátkozik random kínaiakkal. Sajnálom, de egyszer le kell szállnom a szopórollerről, akármilyen nehéz is. Edzés után lesétálok az irodába, ahol én csekkolok be elsőnek, mivel az igazgató megbízott egy új feladattal: meg kell tanítanom a kollégáimat is. Az oktatás célja a beszédkészség fejlesztése, az úgynevezett Chinglish jelenség kiküszöbölése. Ilyenkor szoktam előkészíteni az anyagot az órára, berendezni a termet és ilyesmi. Felnőtteket tanítani amúgy sokkal élvezetesebb, mint gyerekeket.

Egyébként én vagyok az egyetlen férfi a csapatban, viszont sokra nem megyek vele, mert egyik kolléganőm sem szép. Annyiban jó viszont, hogy mindenki mosollyal fogad.

Nézd, férfi! 

Pszt, itt jön az ARANYFASZ.

Délután egy órám van, ami vagy demo vagy sima.

Ha nem tudod, mi az a demo, olvasd el az előző bejegyzést.

Demo előtt Wendy, az értékesítő mindig elmondja, hogy hány kölök jön, hány évesek, és hogy tanultak-e már angolt, ami alapján jobban fel tudok készülni. Durván 3 fajta gyerek van: vannak félős, jól nevelt és rossz gyerekek. A félős gyerekek általában passzívak, a jól neveltek nagyjából aktívak és fegyelmezettek, a rosszak is aktívak, de nem azt csinálják, amit kell.

Nem is hoznám ezt szóba, ha nem kerültem volna megint egy szörnyen kellemetlen szituációba. Egyik alkalommal 3 srác jött a demóra: 2 jól nevelt meg 1 igazi faszkalap. Elkezdeném az órát, mire az előbb említett zacskósbot leveszi a cipőjét. Az anyja szólt neki, hogy vegye fel. A srác azt mondta, hogy nem.

- Hát... rendben, akkor folytassuk az ó...

A srác elkezd ordibálni, hogy fázik a lába. Az anyja - az Einstein - szól, hogy akkor fel kell venni a cipőt. Az asszisztensem odalépett hozzá, megfogta a cipőjét, mire a kis pöcs ordibálni kezdett.

- DE NEM AKAROM FELVENNI!

Én ilyenkor nem tudok mit csinálni, arra kell várnom, hogy az anyja megoldja a asszisztens segítségével. Megpróbálkoztak puszta erővel: az anya lefogta a gyereket, az asszisztensem pedig felhúzta a lábára a cipőt. A gyerek vonaglott, de végül csak sikerült .

- Szuper! Sziasztok, a nevem...

A kis paraszt leveszi a cipőjét és a terem közepére dobja. Megint meg kell álljak, és a kellemetlen kínt a két mellette ülő gyerek is érzi. A teremben nyilvánvalóan mindenki arra várt, hogy az anya fogja a gyereket és kivigye a francba. Nos, ő nem érezte még mérhetetlenül kellemetlennek az egészet, ezért szólni kellett neki, hogy illene valamit kezdeni az elbaszott gyerekével. 

A szülő beleegyezett, és elkezdte kiráncigálni a gyereket, miközben az ordibált. Mindenki megkönnyebbülésére sikerült becsukni mögöttük az ajtót. 

- Hú! Rendben, hát akkor vágjunk bele. Bemutatnám a partnerem, Amy-t. Mondjátok Hello Amy! Szuper! Az én nevem pedig A...

A srác berontott és leült a helyére, az anya jött utána. Na, már kezdett a faszom kilenni, de úgy istenesen. Öt perc faszkodás után el is kezdhettem az órát. A demo órán színeket tanulunk, mert sok olyan dolgot lehet csinálni, ami látványos, könnyen megjegyezhető és élvezetes is. Színes lufikat lehet elővarázsolni a mágikus zsákból, egymás ruháján kereshetünk színeket, és a többi és a többi... Na, színes műanyag kalapácsaink is vannak, amivel nagy laminált kártyákat lehet püfölni. Amikor megkérdeztem, ki akar játszani, a két jól nevelt mindig kivárta a sorát, de ez a taknyos azonnal felállt a helyéről. Az egyszerűség kedvéért ilyenkor odaadjuk a kalapácsot. Nos, nem igazán értette a feladatot, és a színeket is kurvára keverte. Amikor mondtam neki, hogy üljön le, tovább püfölte a kártyákat, és nem igazán volt hajlandó visszaadni a kalapácsot.

Az anyja pedig röhögött.

Áhááá. Jóóóóólvan akkor, mindent értek. Gondolom, ha otthon eltör egy vázát, még meg is vígasztalod.

Valahogy azért sikerült lezavarni az órát. Ilyenkor elviszem a gyerekeket egy másik terembe, ahol

...

ahol letesztelem a tudásukat. Az okosabbakkal kezdtem, gondoltam megérdemlik az elsőbbséget, a hülyegyerek meg csak rajzolgasson magában. Amikor végeztünk, odafordultam hozzá. A lapon egy kacskaringós vonal vezetett...hát... mindenhová... hirtelen mesélni kezdett úgy, hogy alig vett levegőt közben, és tovább vezette a vonalat. Amy csak bólogatott. 

- Miről beszél? - kérdeztem.

- Azt mondja, hogy egy részletes térképet rajzol.

- Egy ...mihez? Kincshez?

- Nem. Egy térképet az eltűnt apjához, ahol majd rátalál. Azután elmennek együtt a vidámparkba.

Szótlanul ültem egy darabig.

Vagy úgy. Az apa elhagyja az anyát, az anya azt hazudja a kölöknek, hogy az apja eltűnt, a gyerek erre depis lesz, amit az anya szarul kezel, ezért a gyerekből egy seggfej lesz. Habár ez még nem jelenti azt, hogy minden meg van bocsátva, némi megértéssel teszteltem ezek után. Hacsak nem az anya azt mondta a gyereknek, hogy kisfiam, rohadtul gáz volt, ahogy az órán viselkedtél. Jól beégettél mindenki előtt, kösz a semmit. Eriggyél, rajzolj már egy térképet a tanárnak, és mondjad azt, hogy az apád elhagyott minket. Hátha nem ver halálra félig.

Bár nem vagyok abban biztos, hogy így történt.

Ilyen dolgok szoktak történni. Óra után többnyire mémeket nézek a neten. Az igazgatóasszony, Echo néha fura javaslatokkal áll elő. Sokszor kikéri a véleményünket, és ennek megfelelően az ellenkezőjét csinálja.

De legalább azt is tudjuk, hogy nem a főnökünk, hanem a barátunk akar lenni.

- Mit gondoltok, mi lenne, ha X-et csinálnánk mostantól? - kérdezi Echo.

- Szerintem egy nagy baromság az X. - mondja Nádja. - Andy, te mit gondolsz?

- Egyetértek. X nem jó ötlet, mégpedig azért, mert mindenki rosszul járna vele. Elméletben jól hangzik, de gyakorlatban sajnos nem valósul meg.

- Értem, hát pedig X lesz. - mondja Echo.

Ekkor Nádja hölgy módjára rábasz az asztalra.

- AKKOR MONDD AZT, HOGY EZ LESZ ÉS KÉSZ. MI A FRANCNAK KÉRED KI A VÉLEMÉNYÜNKET, HA TELIBESZAROD?

Csapatunkban Nádja a vaddisznó, én a diplomata vagyok. Echo a balfasz vezér, a többi kínai pedig a birka. Kínában ugyanis alap, hogy a vezetőnek nem pofázunk vissza. De Nádja ezt pont úgy szarja telibe, ahogy Echo a véleményünket.

Munka után Nádjával együtt kicsekkolunk aztán hazamegyünk. Jókat szoktunk röhögni, csípi a humorom, tehát ja, elég szar ízlése van. Hazafele menet szinte mindig beugrunk a sarki gyümölcsöshöz, ahol veszünk 2 kiló valamit, amit nagyjából fél óra alatt fel is zabálunk. Egyszer egy ilyen alkalommal ráhúzott egy szatyrot a fejemre, hogy miért azt nem tudom, de nem igazán zavart, és nem is kérdeztem rá. Szó nélkül levettem, és tovább ettük a mandarint. Az egyik túl magos volt, és meg akartam szabadulni tőlük. Ekkor kértem meg őt, hogy tartsa a kezét, és ő kérdés nélkül odatartotta. Én persze beleköptem a magot a kezébe. Rámnézett és csak annyit kérdezett, hogy

- Amúgy nekünk mi a fasz bajunk van?

Aztán elkezdtünk röhögni. Jól megvagyunk.

Hétvégén (ami nálunk a hétfő és a kedd) inni szoktunk. Mivel ez Sanghaj és nem Kecskemét, el lehet menni bulizni is. Ami furcsa az egészben, hogy a központban több fehér embert látunk szórakozni mint kínait. Benn nagy a nyüzsi, sokat kell kerülgetni az embereket.  Kocsma kocsma, étterem étterem hátán. Gondolom azt sem kell mondani, hogy elég széles a választék... Sanghajban.

Sok helyen a minőségi sör majdnem annyiba kerül, mint egy koktél, ráadásul a sörtől még csak be sem lehet rúgni, szóval sokat koktélozunk. A kedvencem a zombie, mert ugyanannyiba kerül mint a többi koktél, csak van benne 3 fajta rum, és elég keményen betesz.

Megint hihetetlen dolgot fogok mondani: vannak érdekes személyiségek a baráti körünkben. Az egyik ilyen a brit Mark volt, aki elmesélte, hogyan kínozták meg Szudánban a rendőrök, amikor a családjával éppen akkor jártak arra, amikor kitört valami polgárháború. A rendőrök azt hitték, kémek, ezért bevitték őket. Szegény Mark annyira félt, hogy szószerint ott helyben összeszarta magát, amire amazok belátták, hogy nem kéne egy 17 éves gyereket kínozni. Elmondott egy kevésbé rémisztő sztorit is, viszont az csupán gusztustalan. Bangkokban járt, és meg akarta tapasztalni, hogy

az olvasók háromnegyede már tudja, mi lesz ebből...

hogy mégis milyenek azok a pöcsös lányok. Méghozzá annyira kíváncsi volt, hogy le is szopott egyet. Aztán ott van a Wandzsu, a 43 kilós kínai lány, akinek el kellett költözni otthonról, ugyanis a szülei kitagadták, mert leszbikus. A szerb Nenád és Max, az ukránok, Igor, Náná, Násztjá, Nádja, Olga, Arthur, és a jól ismert oroszok, Gulá és Alex. Magyarokkal még mindig nem találkoztam, és lehet hogy itt lenne az ideje, hogy kitörjek ebből a szláv körből. 

Január 22-én lesz a Magyar Újévi Koncert valamelyik templomban. Hátha találok magamnak valami ivócimborát.

Amúgy minden jól megy eddig, a vízumom is rendben van. Mindjárt itt van a kövi fizunap is.

A bulikat egy másik posztban részletezem, mert kurvára lefárasztottam magam.

Képeket is akartam posztolni, de a suliban hagytam a telefon kábeljét, szóval azokat csak utólag töltöm fel.

Maradok alázatos szolgátok,

Andrej Tarjenkov,

nyugalmazott vezérsólyom

Ja, és ne feledjétek el a Madarászt hibáztatni!

Sziasztok!

Tudom. Ti is nekem.

Már többen szóvá merték tenni, hogy "el lettem tűnve", és hogy néha "vakkanthatnék" magamról. Mivel utálok egyenként beszámolni a dolgokról, ecce homo, íme, a második kínai felvonás első bejegyzése.

  Mint ahogy azt páran tudjátok, Nádjával lakom együtt egy pofás kis albérletben. Van konyha meg meleg víz, tehát minden. Még egy kurvázda is van a közelben, szóval igazán nincs okom panaszra. Főzünk egymásra, takarítunk, bevásárolunk. Tényleg úgy élünk, mint egy jól összeszokott házaspár, mert persze szex az nincsen.

   A tanítás a megszokott módon zajlik, a kollégák szeretnek, a gyerekek úgyszintén, a főnököm hülye, de legalább kedves. Íme egy történet, mely bizonyítja mindezt.

   Az első hetekben Echo, mert ez a neve, sokat kritizált azzal kapcsolatban, ahogy a bemutató órát tartom a program iránt érdeklődő szülőknek. Ez az úgynevezett DEMO óra. A demo órára elhozzák a szülők a gyerekeket, én pedig megtanítom őket valamire. Ezek alapján a szülő eldönti, hogy beiratja a gyerekét hozzánk vagy sem. Nos, Echo nem sokat ért hozzá, de van egy nagyon jó érve, ami úgy hangzik, hogy

"Én, mint szülő, úgy gondolom, hogy..." Van egy 4 éves gyereke, aki hozzánk jár, tehát innentől kezdve Echo tanár is, meg fogyasztó is. Értem én, csak attól még hülye hozzá. De ő a főnököm, tőle kapom a fizetésem, szóval be szoktam tartani a tanácsait.

Tehát az történik ilyenkor, hogy a demo óra után bejön az irodába, és elmondja nekem, hogy jól csinálok mindent, DE ez, meg ez. Én, mint egy teljes mértékben együttműködő személyiség, javarészt bólogattam, illetve a homlokomat ráncoltam, ha valamit nem értettem. 

MERT NEM TUD JÓL ANGOLUL. Hm, nem tudok angolul, mit csináljak? MEGVAN, NYITOK EGY ANGOL NYELVISKOLÁT.

Tehát ez történt az első két hétben. Demo vége, Echo bejön, kritizál. Én fapofával bólogatok, mert nyilván nem ugrok ki a bőrömből örömömben, hogy kritizálnak. De teljesen érthető, hát jót akar, nem igaz?

Na, a harmadik héten ez az egész valahogy máshogy alakult. Demo órának vége, Echo kötelező jelleggel bejön az irodába.

- Andy, nagyon jó volt a demo...

- De? - teljesen felesleges volt az első rész. Mindenki tudta az irodában, hogy mi fog történni.

- De több időt kéne szánnod a gyerekekre egyenként.

- Hm. Az előző héten az volt a baj, hogy lassan halad az óra. Ha több időt szánok az egyénre, a többi elkezd ásítozni az óra közepére. Te magad láttad, hogy előfordul, és nagyon kellemetlen. Remélem érted, hogy valahogy meg kell találnom az egyensúlyt a kettő között.

   Számomra már egy jó ideje egyértelmű, hogy az izgalmas, pattogós óra sokkal többet ér hosszútávon, mint az egyenkénti szájbarágás. Nem is értettem, miért kell ezen vitatkozni. Addigra Nádja is bejött az irodába, így most az egész tanári kar hallhatta az építő jellegű diskurzust.

- Értem, de én mint szülő, úgy vélem, hogy nagyon fontos, hogy lássák, hogy te minden egyes gyerekre sok időt fordítasz és türelmes vagy.

- De az sem árt, ha a gyerek élvezi az órát.

- De fontos, hogy türelmesebb legyél.

Úgy tűnt, hogy nem lesz konszenzus kettőnk között. 

- Oké. - mondtam. - Ha ezt akarod, türelmesebb leszek.

Mivel meghallgattam a kritikát, és végül, habár nehezen, de megfogadtam Echo tanácsát, nagyon örülhetünk, hiszen a főnök elérte, amit akart. Most akkor minden rendben, ugye? Igen. Éppen ezért

ECHO ELKEZDETT SÍRNI. A főnököm. A beosztottjai előtt.

Nem akartam elveszteni a hidegvérem, ezért továbbra is fapofával néztem Echora. Mi-mi-mi a faszt kell ilyenkor csinálni? Ezt anno nem tanultam üzleti kommunikációból. Körülnéztem, ekkor vettem észre, hogy Nádja kikerekedett szemekkel néz rám. Tanácstalanságomat kifejezve, vállat vontam, amire ő is megvonta a vállát.

Ízig-vérig szakértői brigáddal van dolgom. Mi a fasz történt?

Szerencsére Nádjával egy rúgóra jár az agyunk. Ő odalépett hozzánk, megfogta Echo vállát, és diplomatikusan megkérdezte, hogy

- Echo, mi a franc? Nincs semmi baj, Echo, csak mondd el, mi a franc bajod van.

Echo pityergett meg csuklott.

- H-h-h... H-hát... hát az, h-h-h-hogy teljesen ki vagyok idegileg, hogy Andyt kell kritizálnom. B-b-b-b-biztos dühös rám.

- Echo, dehát nem mondtam semmi rosszat. - gondoltam, hogy tisztázom.

- Igen, hát Andy csak csöndben ült. Volt ellenvetése, szóvá tette, ennyi.

- Különben is te vagy a főnököm, jogod van kritizálni. - mondtam.

- É-é-é-én nem akarok a f-f-f-főnökötök l-lenni! Én a barátotok akarok lenni!

Ajj, hát egyem meg a vezetésre teljesen alkalmatlan szívedet. Lám-lám, Kínában is a legbalfaszabb kerül a csoport élére.

Nádja megölelte, én pedig megveregettem a vállát. Munka után megbeszéltük Nádjával, hogy valószínű, hogy menstruál, ezért a férje megkérte egy cidára, de Echonak nem volt kedve, ezért a férje jól lekúrta. Aznap reggel biztos feldúltan jött az irodába, nekem meg undok módon még volt pofám ellenérvekkel szolgálni. 

Hát látjátok a menedzserek élete nem habostorta.

"A kurva nénikédet, ez neked habostorta?!"

Következő alkalommal úgy tartottam meg az órát, ahogy Echo akarta. Nyugodtan, türelemmel fordultam minden gyerekhez. És addig nem mozdultam, míg nem kaptam valamilyen választ az egyik nem éppen együttműködő gyerektől. Tehát most már minden sínen van, a szülők teljesen elámultak azon, hogy mennyire türelmes vagyok.

Aznap a tíz gyerekből egy sem iratkozott fel, ami a tanári karrierem alatt nyújtott teljesítményem LEGALJA. Demo után Echo bejött az irodába, és ennek megfelelően

MEGDÍCSÉRT,

és megjegyezte, hogy az ő véleménye szerint ez volt az eddigi legjobb demom.

Zárásképpen, Echoval mindent összevetve nincs bajom, mert sokkal jobb, hogy hülye, de aranyos, minthogy hülye is legyen, meg egy bunkó paraszt is. Legalább tudom, hogy az érzelmeire kell hatnom, ha el akarok érni valamit.

Másik sztori.

  Hajnali órákban a pudongi reptéren üldögéltem egy konnektor mellett: a telefonom lemerülőben volt. Aludni nem akartam, mert egyszer így lopták el mellőlem a telefont, ezért zenét hallgattam és bámultam magam elé. Mondjuk rohadtul zavart, hogy a szemben lévő falon volt egy digitális óra. Mert ugye közismert, hogy akkor telik legjobban az idő, ha az órát bámuljuk. Gimiben is így működött.

   Próbáltam nem foglalkozni vele, de nem igazán ment, ezért az egész testemmel balra fordultam. Ekkor vettem észre egy lányt. Pulóvert és rövidnadrágot viselt, ami egészen meglepett engem, mert én farmerben és kabátban próbáltam melegen tartani azt a rothadó hulladékot, amit testemnek nevezek. Fején sapka, hátán pedig nagy túratáska volt, és aggódó arcot vágott. Mintha keresett volna valamit. Mint ahogy mindenki ezen a világon.

Nagyon mélyen szántó gondolatok.

   Észrevett, majd odajött hozzám. 

- Ne haragudj, nincs teljesen véletlen facebook a telefonodon?

   Akcentusábol ítélve minden kétséget kizáróan amerikai.

- De van. Adj egy percet.

- Hála Istennek! Csak a szüleimnek akarok írni, hogy minden rendben.

   Kínában a facebook bekapcsolása minimum néhány percet vesz igénybe. Mivel tiltva van, úgynevezett vpn-t kell használni hozzá, ami nem mindig kapcsolódik a hálózatra. Ráadásul van olyan, hogy kapcsolódik, mégsem működik, és olyan is, hogy amikor már működik, kegyetlen módon ledob a faszba. Olyan, mint a Neptun tárgyfelvételi időszakban.

A pár perces kínszenvedés arra késztette a lányt, hogy beszéljen.

   Elmesélte, hogy milyen rossz helyzetbe került utazása során. Egy sráccal járták be Délkelet-Ázsiát, de az valamiért bepöccent és kihajította a lány összes holmiját az ablakból, pluszba törölte a repülőjegyét Kuala Lumpurba. A pénze egy részét pedig nem is találta meg az erdőben. A lány állítása szerint még csak nem is jártak. Mindezek alapján el tudom képzelni a szituációt, hogy a srác jól meg akarta volna baszni a lányt, de az nemet mondott. Mindenesetre kurva jófej srácnak tűnik az illető. Nem tudom, mi kéne ahhoz, hogy ilyet csináljak. 

Kit akarok becsapni, egy kilöttyintett sör elég volna hozzá.

- Istenem, olyan hülyeség az egész. - mondta. - Tényleg nem lehet tudni, kiben bízhat az ember.

Hú, nekem mondod, öreg? - gondoltam magamban. A vpn időközben rácsatlakozott a hálózatra, ezért odaadtam neki a telefonom.

- Köszönöm. Gondolom, nem kell mondanom, hogy megmentetted az életem.

- Azért ne túlozz! - mondtam mosolyogva.

- Nem túlzok. Te vagy körülbelül a huszadik ember, akit megszólítok. Kérdeztem pedig mindenfélét. Már kezdtem elveszíteni a reményt. 

- Elhiszem. Vpn nélkül Kínában...

"Kérdeztem pedig mindenfélét." El tudtam képzelni a szenvedését. Odamenni kínaiakhoz csak azért, hogy ne értsenek semmit, az egy dolog. De szegénykém annyira el volt keseredve, hogy odament végül az indiaiakhoz is? Akkor inkább ne tudjanak rólam a szüleim. Elnéztem őt, ahogy továbbra is pötyögött a telefonomon. Akkor tűnt fel, mennyire jól össze van rakva a lány. Hosszú, hullámos, szőkésbarna haja volt. Szép arca, kék szeme. Hosszú, izmos lábai. 

- Mihez kezdesz most? - kérdeztem.

- Los Angelesbe repülök, a szüleim megvették nekem a jegyet. A probléma az, hogy csak este indul a gép, szóval itt kell töltenem az egész napot. De amúgy minden rendben. - rám mosolygott, majd ránézett a telefonomra és várt. Majd ismét felnézett.

- Mi az? - kérdezte. - Jajj, feltartalak, igaz?

- Nem, dehogyis. Csak órák múlva indulnak a metrók. Azon gondolkodtam, hogy van-e mit enned?

- Hát... nincs, de ne aggódj, mert…

- Nem aggódom - vágtam a szavába -, kemény lánynak tűnsz. De szívesen adok egy szendvicset. Nem rég ettem és pénzem is van. - azzal kicipzároztam a táskám és odaadtam neki.

Egy pillanatig habozott.

"Nézd, egy egész darab hús."

- Köszönöm! Egy angyal vagy.

Ez majdnem beindította a könnytermelésem. Éreztem, ahogy bizsereg a szemem. Meghatódva néztem magam elé. Visszaadta a telefonom, majd feltápászkodott.

- Még egyszer köszönöm. És vigyázz magadra.

Azzal elment, én meg csak bámulni tudtam. Miért állt fel olyan hirtelen?

Mármint nem nekem.

HANEM NEKI.

Azon gondolkodtam, hogy érdemes lenne-e marasztalni. Mert ha belegondolsz, nem sok: visszarepül Amerikába, én pedig Sanghajban élek. Pedig milyen belevaló. És szép!  Végül a fal végén elkanyarodott. Ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy nem jelentkezett ki a facebookból. Ott volt minden adat a kezemben.

Deanne Vander Meer. Nyilván holland név, de ennek ellenére biztos, hogy a lány amerikai. Tehát holland felmenők, akik kiköltöztek Amerikába? Mi a fasz, papa-mama zsidó volt, aztán el kellett menekülni Hollandiából?

(Aki teheti, hallgassa a Dream State együttest olvasás közben. Legjobb számai: In this hell, New Waves, White Lies.)

Közeleg az idő. Újra elutazom. De nem fogom elkövetni azokat a hibákat, amiket legutóbb. Engem nem fog szopatni senki sem. Senki. Én vagyok a kibaszott King Kong. 

Talán túl sok kávét ittam meg nagyon rövid idő alatt, de az is lehet, hogy az ingatlanos hajnali fél 10-es csöngetése hozta ki belőlem a Szentimentálist.

Most, hogy nézem a billentyűzetet, azon gondolkozva, hogy kezdjek neki a filozofálásnak, rájövök, hogy a csillag úgy néz ki, mint egy jól ápolt ánusz. (  *  )

Még mielőtt bárki is megijed a bejegyzés hangvételétől, megjegyezném, hogy nem velem történt baj, és nem is gondolkozom azon, hogy öngyilkos legyek.

Azok többsége, akik olvassák a blogomat, tudja, hogy alapvetően pozitív személyiség vagyok. Aki könnyedén veszi az akadályokat, alkalmazkodó, együttműködő. 

Humoros?

Megértő.

Aki képes abba az álomba ringatni magát, hogy az élet úgy viszonyul majd hozzá, ahogy ő viszonyul az élethez. Hogy ha az emberekkel jól bánunk, akkor ők is jól bánnak velünk. Ha jó a lelkünk, megkapjuk már a mostani életben azt, amit érdemlünk. Ha adsz, akkor kapsz. Ha kérsz, kapsz. Ha bízol, kapsz.

Egy közeli barátom szörnyű helyzetbe került. 

Mert hitt.

Bízott.

Jót akart.

Adott.

A "jóságos univerzum", "Isten", vagy "Mindenható" megajándékozta cserébe egy olyan helyzettel, amiből alig van kiút. Szegényt megvezették.

Mert odaadó volt.

Az az álom, amibe ő és én beleringattuk magunkat, nem létezik ezen a világon. Mi vagyunk Voltaire Candide-ja. Ha nem figyelsz, átvernek, ha adsz, elvesznek, és nem adnak semmit sem vissza.

Az életnek megvannak a maga gyönyörű pillanatai, ezt nem tagadhatom, de a sötétben ott leselkedik a gonosz, aki az olyan empata birkákat mint mi, kegyetlen módon levadássza. 

Éppen ezért legyetek éberek! Ne hagyjátok magatokat! Legyetek kemények, mint a hideg vízben edzett acél. Tartsátok meg jókedveteket, a jó embereket húzzátok közelebb, de aki rosszat akar, takarítsátok el a francba. Nincs létjogosultságuk a közeletekben.

Ne keressétek a bajt, de ne legyetek ártalmatlanok. Legyetek veszélyes emberek, akik a békét választják. Sugározzatok erőt, fényt és bátorságot. Állj bosszút magán a létezésen, mutasd, hogy jobb vagy.

Keményebb.

Elszántabb.

Kitartóbb.

Veled nem fog kibaszni senki. Főleg nem hagyod egy seggfejnek, hogy elbassza az életed. Győzedelmeskedni fogsz.

Legyetek éberek. Én is az leszek.

"Ebben a csatában kemények leszünk... mint a tankjaink"