Hogy mit kerestem egy olyan városban, aminek a nevét senki sem tudja kiejteni elsőre, és senki sem tudja, hol van pontosan? Amúgy még én sem tudom, hol van, pedig már kétszer jártam ott.

Mint az korábban emlitettem, Anna lelépett egy másik városba, mert jobb a fizetés, kevesebbet kell dolgozni, és a város is szebb. Ez volna az. Az a suli ráadásul ahova ment, nyitott egy új iskolát, és nagyon szeretne külföldi tanárokat találni. Anna volt olyan kedves, hogy beajánlotta Alexet és engem, és elhivtak minket, hogy hétfőn és kedden - amikor Liyangban szabadnaposak vagyunk -  náluk dolgozzunk. Hétfőn és kedd este Annánál alszunk, szerda reggel pedig az első busszal vissza Liyangba. A szerződésünk szerint nem tehetnénk ilyet, dehát amiről nem tudunk, nem fáj, nem igaz? Nem beszélve arról, hogy annak ellenére, hogy 3 órára van tőlünk, simán megéri azért a pénzért, amit a faszverésért kapunk.

Mivel ezen a héten Alex Shanghaiba ment, hogy felvegye Szergejt, egyedül mentem Zhangjiagangba. A probléma ezzel csak az, hogy nem vagyok akkora puszipajtása Annának, mint Alex. Hogy miről fogunk beszélgetni egész nap...

Na, de mégis milyen a város? Milyen a másik suli?

Nos, kezdjük azzal, amit először látok.

A város. Nagy nehezen kideritettem, hogy itt valamennyivel több mint 1 millióan élnek. Amúgy utólag kiderült az is, hogy Liyangban nem élnek 800 ezren, csak 500 ezren. Tehát ez a város kétszer akkora, és tele van parkokkal, melyek sokszor egybefüggenek. A lakótelepek épületei is pofásabbak, csak a pálmafák miatt nem érzed magad Európában.  Ráadásul még a nap is sütött...  valahogy minden szebb és jobb.

Anna lakása másfélszer kisebb mint a liyangi, kicsi a konyha és nincs meleg viz. A miénknél csak azért tünt szebbnek, mert Anna nem főz, igy a csetres is kevesebb.

Ebéd után Annával úgy döntöttünk, hogy elnézünk egy-két parkba, ha már itt vagyok. Az asztali beszélgetés nem volt annyira kinos, mint amennyire számitottam, mégpedig azért, mert volt miről beszélnem, hiszen az idejutás nem ment annyira békésen.

Vajon lesz-e olyan utam Kinán belül, amikor nem szopok...

Valószinű, nem.

A két hónap alatt sikerült jól megismerni a kinai kultúrát. Alapvető segitőkészség, vendégszeretet, kurrva jó kaja, fűtetlen épületek, köpködés, orr- és fültúrás, hosszú körmök, cigiszagú wc-k, böfögés, konstans dudálás és utcánhugyozás pikáns egyvelege csiklandozza az errefelé járkáló europid érzékszerveket. Nos, hogy kora reggel nem kellett fűtött ülésekre számitanom a buszon, azt gondolom, nem kell elmondanom. Kabátban, összefont karokkal telepedsz a herefagyasztó bőrülésekre, majd azon röhögsz, hogy látod a leheleted. Persze 10 percen belül fölmelegitem az orbitális-nagy picsámmal a széket, azonban a 3 órás buszút alatt nem jut eszembe levetni a kabátot.

Na, ezek a dolgot várhatóak. Ha ez igy történik, nincs okod panaszra Kinában. De a fentebb emlitettek egyidejűleg megjelenő szanaszét szopatós kombójára rohadtul nem számitottam.

Kezdjük a buszsofőrrel. Dudálás és dudálás között is van különbség. Vannak azok a kis gyengéd, tényleg tájékoztató jellegű dudálások,  amikor csak éppen megnyomod azt a szart, de abban a pillanatban már engeded is el. Egy átlagos kinai sofőr percenként legalább egyet dudál.

- Tü.

Viszont vannak olyan sofőrök, akik csak akkor nyomják  dudát, amikor jár a motor. Bárcsak kivülről láthatnám, hogy haladunk az autóúton, kamionok, autók, csettegők és mi ezzel a

- Tűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűű, JÖVÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖK, ÉN VAGYOK A BUUUUUSZ TŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰ.

És ezt 3 órán keresztül, és bazmeg nem túlzok, nem ferditek, szó szerint végigdudálja a kurva utat.

-Tűűűűűűűűű...tütütütü...........tü..........tűűűűűű......tűűűűűűtűűűűűűű....TŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰ.

Kiváncsi voltam, hogy mégis mi az, amiért dudálni kell, és hadd védjem egy kicsit a buszsofőrt. Ha van rá esély, hogy index nélkül kivág a százzal haladó busz elé egy kamion, te is inkább megnyomnád a dudát. Márpedig nemhogy esély van rá, hanem 40 százalékos valószinűséggel meg is történik. Arról nem beszélve, hogy előfordul, hogy alsóbbrendű utakról meglep egy buzi csettegő. Tehát ha valakit előzöl, dudálsz. Ha kereszteződésen hajtasz keresztül, hiába van elsőbbséged és nem látsz senkit, akkor is dudálsz a csettegők miatt. Sokszor megtörténik, hogy jobbról kell előzni a busznak a személyautót. Akkor is érthető a dudálás. 

Az ázsiai sofőrök olyan bénák, hogy kezdem azt hinni, Pearl Harbour egy közlekedési baleset volt.

Az első 20 percig még nagyjából birod, dehát csak elunod magad és aludnál. Ha jól berúgnál előtte, még talán menne is. Sajnos nem ez volt az egyetlen dolog, ami zavarta a kis civilizált aurámat.

Felszállt egy anyuka a gyerekével. Volt valami félreértés köztük, mert nem a felébredtem-adjál-kaját sirás volt ez, hanem a most-durci-van-és-bömbölök mint valami féreg. Noha szegényt kölköt és anyját nem hibáztathatom a puszta létezésért, attól még kurvára zavaró volt.

A rendszeres olvasók persze sejtik, hogy még nem kell levennem a szopóálarcot, hsizen ezzel még nincs vége.

Mögém ült egy fószer, aki - kinai lévén - természetesen taknyot krákogott fel a rothadó tüdejéből, amihez Alexnek köszönhetően hozzászoktam. Ő is minden reggel kiköpi a tüdejét. Ezzel talán nem is lenne baj, ha nem hallanám, hogy landol a produktum az üres szatyorba.

- Khuuuuuu....... FLU - csz...

Testem minden porcikáját kirázta hideg, a gyerek üvölt, a buszsofőr dudál.

A mellettem lévő sorban ülő férfinek csörgött a telefonja. Felvette, és hangosan - gondolom az előbb emlitett faktorok miatt - diskurált a vonal túlsó végén lévő valakivel, de észrevettem, hogy valami nem stimmel ebben a beszédben.

Hát dadog, bazmeg. Egy kinai dadog.

Tudjátok, hogy milyen nyugodt természet vagyok. A légynek se ártanék. Mondjuk de, mert utálom a legyeket. De nem bántanék senkit. Na jó, az indiaiakat igen... De nem ölnék meg senkit. 

Kit akarok becsapni?

Iimmáádook öölni.

Szóval olyan tárgyak után kutattam, amivel ki lehet elégiteni az emberirtás utáni vágyamat. Kettő ilyen dolog volt nálam, a kulcsom és a mobiltöltő zsinórja. Melyikkel kezdjem? A köpködővel? Mindeki jól járna. Én is, a szatyor is, de még a köpködő is. Hát ha meghal, nem kell többé kinainak lennie! Szerencsére ezen gondolkozva elnyomott az álom. Utólag mindig kettős érzésem vannak ezekről az utakról. Vajon csak is miattam történnek ezek a dolgok? Legalább tudtam valamit mesélni Annának. Legalább ti otthon jót röhögtök. Remélem.

Szóval Annával elsétálgattunk ide-oda. Főleg parkokban üldögéltünk, de nem mondom, hogy jókat beszélgettünk, ami többek között annak is köszönhető, hogy Anna nem tudja jól kifejezni magát angolul. És rájöttem, hogy nem azért nem értem, mit mond, mert kevés vagyok hozzá, hanem inkább azért, mert ő nem beszéli normálisan a nyelvet. Amin tekertem a fejemet az a "How it" volt a "How is it" helyett. Alapvetően megbocsátható lenne egy ilyen nyelvbotlás, a probléma az volt, hogy nem nyelvbotlás volt.

- How it?
- Pardon me?
- HOW. IT.
- Do you mean how is it?
- Oh, yes, sorry.

De azért megtudtunk egymásról ezt-azt. Egy nagyobb hallgatás után például Anna ezt kérdezte tőlem:

- A magyarok mikor ünneplik a karácsonyt?
- December 24-25.
- Tehát akkor mint nagyjából mindenki más.
- Mert mikor van az orosz karácsony?
- Nem tudom, a mi családunk nem ünnepli.
- Á. Oké. ... Zsidó vagy?
- Dehogyis. Tatár.

Tatár. Tehát Anna muszlim. Ráadásul nem is Anna a neve, hanem Gulá, ami a Güzelből jön. Tehát Anna innentől kezdve Gulá. Kérdezgetett, hogy ti otthon mit mondtatok, amikor kitaláltam, hogy kijövök. Mit mondott Anyám, mit mondtak a barátaim. Elmondtam, hogy Anyu attól is tart, hogy valamilyen kinaiba szerelmes leszek, és a végén haza sem megyek többet. Milyen rossz is az, ha a gyereked szerelmes, nem igaz? Szerintem Anyu sem gondolta teljesen komolyan ezt a mondatot. Erre Gulá:

- Nekem sajnos nincs sok választásom. A családom muszlim-tatár férjet akar nekem. Amikor a nővérem hozzáment egy oroszhoz, a szüleim nem beszéltek hozzá fél évig.

Olyan fura ez az egész. Amikor azt mondják nekem, hogy muszlim, sosem egy ilyen hófehér bőrű nő jut eszembe.

Mindegy. Óra előtt még elmentünk kajálni a Burger Kingbe, és miközben vártuk a kaját, egy nagyon sajátos, leginkább csak Andrej Tarjenkovra jellemző szituációba keveredtem. Hárman áltunk a sorban. Gulá, én és mögöttem valaki. Gondoltam hátranézek, ki az. Egy szemüveges, kicsit kövér kinai fószer állt mögöttünk, és amint meglátott, meg is szólalt:

- Hú, de jóképű vagy.
- Oh, köszönöm.
- Meleg vagyok. Haha!

És nem az a vicces, hogy ez megtörtént, hanem az, hogy hanyadjára, könyörgöm!!! Nem sokan környékeztek meg engem igy totál ismeretlenül életem során, mert körülbelül összesen 6-an. Ebből 2 darab nő és 4 darab férfi!!!

Eljött amúgy az idő, le kellett zavarnom a két órát.  A gyerekek nagyon jól viselkednek, és annak ellenére, hogy zsir-új voltam a számukra, egyik sem kezdett el sirni, egyik sem félt. A termek fűtöttek. Ez azért is nagyon fontos, mert éppen a liyangi irodában ülve kabátban és sálban irom ezeket a sorokat. És fázik a kezem. A tanárasszisztensek szexibbek. Már csak azért is, mert kötelező náluk a szoknya és a harisnya/cicanadrág kombó, ami a gyengém. Ha aláirom náluk a szerződést, minimum másfélszeres fizetésemelést kapok a liyangi sulihoz képest. 

Az óra után kifizettek és mehettem vissza Gulá lakására. Megbeszéltük, hogy találkozunk az egyik bárban az itteni orosz barátaival. Az volt a terv, hogy bevárjuk otthon a nővérét és a férjét, majd együtt taxiba szállunk.

Zséna egy igazi orosz benga 110 kilós kolosszus. Akkora mint én, sötétbarna haja és szeme van. Enyhén kopaszodik. Ha meg kellene ölnöm úgy, hogy pisztolyt adnak a kezembe, lehet, hogy inkább elfutnék. A kemény külső azonban kedves belsőt takar, de nagyon odafigyeltem, hogy ne adjak okot arra, hogy felbosszantsam. Például azzal, hogy a feleségét bámulom.

Irkem. Irkem... magas, szőke hajú orosz szépség. Ajka telt, bőre fehér, szeme kéken világitó. Tökéletesen arányos test. Kedves hang, kedves természet. Elmondhatom, hogy

Irkem a legszebb nő, akivel valaha találkoztam. Nem mellesleg fejbekólintott azzal a szexi orosz akcentusával.

Kész.

Egy kis traccsparti után kiderült, hogy Zséna nem tanár, már csak azért sem, mert nem tud sokat angolul. Kinai cégekkel üzletel immáron 6 éve. Irkem pedig ugyanannál a sulinál dolgozik, mint Gulá. Összeszedtük magunkat, és elmentünk a Hug Bar nevű helyre. Egy ilyen tipikus kinai negyed közepén van.

Tudom, hogy hülyén hangzik Kinában a kinai negyed, de szerintem tudjátok, mire gondolok. Vörös épületek, narancssárgás fényekkel, lámpásokkal, szalagokkal. Nagyon hangulatos volt. Bementünk, és pofánvert a Liyang és Zhangjiagang közti különbség. Eleve kezdjük ott, hogy a pub fele europid volt, a kiszolgáló személyzet pedig tud angolul. Külföldi zászlók teritik be a falat, és nyugati zene ment a lejátszón. Hah, kellett már. Itt további két europiddal ismerkedtem meg.

- Artúr.
- Júlia.
- Andor. Oroszok vagytok?
- Ukránok.

Fasza. Biztos kurvára örült neki, hogy leoroszoztam. Képzeljünk el egy németet, aki az akcentusunk hallatán azt kérdezi, hogy

- Te román vagy?

Noha az akcentus miatt simán hihetem azt, hogy oroszok, de attól még az osztrákok sem németek! És amúgy különleges érzékem van ahhoz, hogy azt higyjem az ukránokra, hogy oroszok. Dehát ki emlékszik már arra, Duplabé és Szabina?*

* A Nereusba egy csapat balett-táncos érkezett. Akkor még nem ismertem Alexet, és nagyon arra hajtottam, hogy legyen egy orosz ismerősöm. Mivel mindenki arról témázott, hogy igy beszélgetett az orosz vendégekkel, meg úgy cigiztek együtt a bejárat előtt, úgy döntöttem, hogy veszek egy doboz cigit, és addig állok kinn, mig össze nem barátkozom eggyel. 2 nap alatt elszivtam egy doboz cigit, még orosz mondatokat is megtanultam a nagyobb siker érdekében, de nem futottam össze oroszokkal. Csak a hétvégére maradtak, összepakoltak és elmentek. Duplabé a bejárat előtt nézte végig, ahogy elhagyja busz az udvart. Ekkor vette észre a rendszámán, hogy ukránok.*

Júlia egy kicsit alacsonyabb, kreolos bőre, barna szeme és rövid, barna haja van.

Artúr nagyjából akkora mint Júlia, fehér bőrű, hosszú, szőkés-barna haját fejpánttal vezeti. Ők ketten egy pár.

Ez a társaság nagyjából végig oroszul beszélt, de Irkem volt olyan tündér, hogy forditotta, ami tudott. Nagyon jól éreztem magam. Jó zene, jó társaság, még a sör is jó volt, basszus. Egyszer megjegyezték, hogy biztos szarul érzem magam, hogy nem értek semmit, csak néhány szót és kifejezést. Elmondtam, hogy ne zavartassák magukat, szeretem hallgatni az orosz nyelvet. Ekkor mondta el Gulá, hogy olvasni is tudok oroszul. Ekkor Irkem mutatott egy orosz nyelvű facebook posztot, amit habár néha megakadva, de elolvastam. Megkérdezték, miket tudok még. A kedvencük az volt, amit nap mint nap használok:

- Ebjedt gátov, ti lényivij kuszok dzérmá! (Kész az ebéd, te lusta szar!)

- At csisztává szerdzá. (Tiszta szivből)

Igy egy kicsit a középpontban lehettem egy darabig. A könnyed parti végén Zséna megjegyezte, hogy bár fiatal vagyok (mert ő mondjuk 39), elég nyitott, kedves csókának tűnök, amire Irkem megjegyezte, hogy ha ő valakit megdicsér, az nagyon nagy szó. Jól van akkor, fasza csávó vagyok, gondoltam.

Eldöntöttem, hogy el fogom hagyni Liyangot. Több fizu, jobb gyerekek, jobb nők, jobb sör... oroszok...egyszerűen minden jobb.

Hazataxiztunk, beállitottam az órám reggel 6-ra, és másnap folytathattam a munkám Liyangban.