Valamikor, 2020 nyarán.

Lansy és én Észak-Jiading-ban voltunk, sofőrt akartunk szerezni magunknak. A probléma az volt, hogy egyikünk sem ismerte azt az alkalmazást, mely ebben segített volna. Lansy azért nem, mert új volt még Sanghajban, én meg azért nem, mert mindig volt egy haverom, aki intézte a sofőrt.

Egy éppen ott ácsorgó kínai ajánlotta fel, hogy segít a megfelelő helyre hívni a fuvart. Megmutatta, hogy melyik rubrikába kell bemásolni az úticélt, melyik gombot kell megnyomni ahhoz, hogy a sofőr a mi gps-koordinátáinkat vegye kiindulópontnak. Egy zöld gomb, egy megerősítés, és már úton is volt a fuvar.

Lansy érdeklődően nézte az alkalmazást, mely két kék, egymástól különböző helyen fekvő pontot jelölt, az egyiket rajzszöggel. A kínai megszólalt.

- Nem kell mást csinálni, csak várni, ő meg idejön.

- Biztos vagy ebben? Csak mert szerintem mást mutat a térkép.

- Nem, nem lesz baj. Mi megadtuk, hogy a gps koordinátákat vegye figyelembe. Pontosan ide fog jönni, de az is jó, ha pluszban küldünk neki egy üzenetet. Itt van: „Kérem, jöjjön a mi általunk megadott gps koordinátákra.” – azzal elküldte az üzenetet.

Nem győzött meg. A térkép minket egy önálló, villogó kék ponttal jelzett, viszont a kék szöget és a sofőr autóját egy összefüggő kék vonal kötötte össze. A kék szög egy utcányira arrébb volt.

Megint rákérdeztem.

- Ne haragudjon, sosem használtam ezt, de nekem úgy tűnik, hogy a sofőr nem ide jön, hanem erre a másik helyre. Tőlünk délre, a kereszteződésnél balra.

- Nem... nem. Pontosan ide fog jönni. Csak várni kell.

Ki vagyok én, hogy egy kínaiak papoljak egy olyan kínai alkalmazás működéséről, melyet még életemben nem használtam? Ha határozottan azt állítja, hogy odajön...

Figyelmesen követtük a sofőr útját, aki a kék vonal által meghúzott úton haladt. Egyre közelebb jött, már csak kanyar választotta el őt tőlünk.

Majd szépen, úgy ahogy kell, tőlünk délre, a kereszteződésnél balra megállt és várt. Lansy tanácstalanul nézett rám, aztán kikaptam a kezéből a telefont.

- Nézd, mi itt vagyunk, ez a kék pont. A sofőr erre a másik helyszínre jött.

- Hogy micsoda? Az hogy lehet? Vajon hol lehet a sofőr?

- Nem tudná felhívni, hogy jöjjön a metró állomás mellé? Kérem...

Odaadtam a telefont, ő pedig a füléhez tette. Kis idő után visszaadta.

- Nem veszi fel.

Ránéztem a telefonra, a sofőr épp elindult, ezért elkezdtem futni a kereszteződéshez. Egy fehér Roewe sedan-t kell keresni...

Megtaláltam. Éppen a másik irányba akart kanyarodni, amikor a telefonnal a kezemben integettem neki a két menetirányt elválasztó kerítésre mászva. A sofőr meglátott, én meg karikákat húztam a levegőbe, mutatván, hogy merre kerüljön. A sofőr bólogatott.

Visszafutottam Lansyhez, majd követtem a sofőr útját. Végigment az úton, azután csinált egy hurkot. Szuper.

A kínainak illedelmesen megköszöntünk a segítségét, aztán beszálltunk a kocsiba. Forrt az agyam, de megpróbáltam elengedni. A kocsiban vagyunk, a célirányt megadtuk, minden rendben van. Végül odafordultam Lansy-hez.

- Ez meg mi az anyám volt?! Komolyan mondom, nem tudom felfogni! Először is, hogy a faszomba van az ilyen embernek ekkora önbizalma? Kurvára nem volt igaza. Mondjuk jó, rendben, hibázhat az ember. Kérdezzünk rá. Ő, bakker állítja, de akár az életére megesküdött volna, hogy egy tapottat sem kell mozdulni. A KOCSI ODA. FOG. JÖNNI. Másodszor pedig, a történtek után az ilyennek esetleg leesik, hogy hülye? Valami olyasmi hogy:

- Jujj, de fasz voltam. A srác még ki is akart javítani...

Vagy valami?

Lansy csak röhögött.

- Vagy továbbra is hasonló magabiztosággal fog segítséget nyújtani? Ne adj’ Isten tanácsot adni? Pénzügyekben? Párkapcsolatban? Hát egy kummat térképet nem tud értelmezni a saját kibaszott nyelvén!

2020. 12. 31.

Lansy és én Alexék lakókörzetének a kapujánál álltunk. Az őr tudni akarta, mit akarunk, kikhez jöttünk, hová megyünk. Mondtam, hogy a barátaink laknak itt, a 22-es épületben, majd megmutattam neki a pontos a címet, biztos, ami biztos.

- Otthon vannak most? – kérdezte.

- Igen. – próbáltam nem forgatni a szemem. Hozzájuk jöttünk, elvtárs, hol a picsába’ lennének.

Az őr felhívta őket.

- Két ember áll itt. Önökhöz jöttek? Tudják, hol laknak?

Hallottam, ahogy Alex próbált valamit makogni, majd Gulicska vette át a szót.

- Igen, két külföldi. Egy nő és egy férfi. A barátaink, már voltak itt.

Majd az őr beengedett, de ragaszkodott ahhoz, hogy felkísér minket. Mi mondtuk, hogy tudjuk, hova kell menni, de ő biztosra akart menni.

Hát rendben, mondjuk ilyen még nem volt, lehet, hogy újak a szabályok, és kötelessége minket felkísérni.

- Erre. – mondta.

- Tudom, de jól van. – majd mentünk tíz métert, aztán...

- Erre, itt. Majd itt erre. – de végig mellettünk gyalogolt.

Kinyitotta nekünk a főbejáratot, aztán megvártuk a liftet.

- Köszönjük a segítséget! – gondoltam, megköszönöm fáradalmait.

- Nem-nem, jövök én is. – mondta.

Tőlem aztán. Megnyomtam a 23-as gombot, aztán amikor felértünk, megmutattam az ajtót az őrnek.

- Köszönöm szépen, itt vagyunk.

- Megvárom, míg ajtót nyitnak. – mondta.

Tőlem aztán. Kopogtam vagy egy percen keresztül, de senki nem válaszolt. De jó. Alex biztos szarik, Gulicska meg hajat mos.

- Otthon vannak, csak biztos nem hallják. – mosolyogtam.

- Kérem, mutassa meg a címet.

- Tuti, hogy ez az, de rendben. – elővettem a telefont, amiben kínaiul ott állt a cím:

Sanghaj, XY Lakókörzet, 22-es épület, 2301-es ajtó.

- Akkor rossz helyre jöttünk. –mondta. – A 22. Emeletre kell menni.

- Nem, a 22-es az épület száma. A 2301-es ajtónál állunk, nézze. – aztán rámutattam a telefonra, majd Alexék ajtajára. Nagy, aranyozott számok bizonyították az állításom.

- Nem, nézze meg a címet. Itt az áll, hogy 22-es.

- Mert a 22-es az épületnek a száma. – mondtam.

- De mi a 23. emeleten vagyunk.

- Mert 2301-es ajtó érthetően a 23. emeleten van.

- De itt az áll, hogy 22-es.

- IGEN, MERT A 22-ES AZ ÉPÜLETNEK A SZÁMA! 22-ES! AZ ÉPÜLET. AMIBEN VAGYUNK, 22-ES! – majd rámutattam a KÍNAI JELEKRE. – NÉZZE MÁR MEG! ÉN ISMEREM EZT A JELET, MAGA NEM?

- De nem érti, hogy az a 22-es, mi a pedig a 23. emeletre jöttünk?

- MERT A 22-ES AZ ÉPÜLET SZÁMA, ÉRTSE MÁR MEG. ITT VAN MELLETTE AZ AJTÓ SZÁMA, 2301, ÉS MI ITT VAGYUNK AZ AJTÓVAL SZEMBEN, AMIRE AZ VAN ÍRVA, HOGY 2301!

- Le kell mennünk a 22. emeletre.

Ez kész. Ránéztem Lansyre. Ránéztem a telefonra. 22-es épület, 2301-es ajtó. Tényleg én lennék a hülye?

Odamentünk a lifthez, majd az utolsó pillanatban Gulicska kinyitotta az ajtót. Az őr meglepődött.

- Jaaaa?! Hogy ide kellett jönni? Én azt hittem, hogy a 22-es az emelet száma.

Már nyitottam volna a számat, amikor Lansy belökdösött a lakásba. Gulicska megszólalt:

- Kajak szóltál az őrnek, hogy kísérjen fel? Nem emlékeztél, hova kell jönni?

Én azt hittem, felpofozok valakit.

- Nem, bazdmeg, ő akart felkísérni, de nem akarta elhinni, hogy tudom, mit csinálok.

- De miért hívott fel minket?

- Tudja a franc, biztos új a kölök.

Majd előbújt Alex a barlangjából.

- Miért mondtátok neki, hogy hívjon fel minket?

Ezt nem hiszem el.

- Senki a kummat-retkes ég-világon nem szólt senkinek semmit. Ez egy fasz, és úgy is marad, mert nem tud kínaiul, nekem próbálta elmagyarázni az általatok megadott cím alapján, hogy a 22. emeleten laktok.

- De hát... a cím kínaiul van.

- Én is ezt mondtam neki. Nem tud olvasni? Kínaiul?! A KÍNAI?!

A legjobban azt utálom, ha valaki hülye, de magabiztos. Nincs azzal semmi probléma, ha valaki egy igazi gyökér, de alázatosan felvállalja, és amikor a helyzet úgy adja, akkor kijelenti, hogy „ha szeretnétek, szívesen megosztom veletek a véleményem, de jobb, ha tudjátok, hogy alaprajzok nélkül még egy garzonlakásban is eltévednék.”

Na, ezek után, ha úgy döntök, hogy ennek ellenére megfogadom a tanácsát, akkor az már az én felelősségem.

És szó sincs arról, hogy én soha sem mondok hülyeséget. Emlékszem a legtöbbre, és néha rémálmok formájában kísértenek.

De legalább, könyörgöm, belátom, ha gyökér vagyok! És ennek alapján megváltoztatom a véleményem, vagy visszaveszek a pofámból. Vagy legalább bocsánatot kérek, akármilyen szarul esik is! Megtörtént már, és nem csak egyszer. Nem lehetne néha visszavenni eggyel, és esetleg feltenni a kérdést:

- Te várjál már. Elképzelhető-e, hogy amit mondok, az egy hatalmas baromság?

Elképzelhető? Akkor vegyünk már vissza a magabiztosságunkból!

Vagy ezek szerint biztos vagy benne, hogy amit állítasz, az a helyes? Igen? És mit fogsz tenni, ha netalán-tán még sincs igazad?

Bocsánatot fogsz kérni? Nagyon helyes. Be fogod-e látni, hogy egy oltári nagy gyökér voltál? Szuper! Tanultál valamit. Az emberek pedig tisztelni fognak, mert képes vagy méltóságteljesen elfogadni, hogy te is csak tudatlan ember vagy, és tévedhetsz.

De ezeknek az embereknek eszébe nem fog jutni kételkedni magukban. Azt’ ilyen faszokkal van teli a világ. Ráadásul egyesek még hatalommal is rendelkeznek ilyen kognitív képességek mellett. Ilyen emberek közt élünk, könyörgöm. Ilyen emberek közt legyen bárkiben is annyi remény, hogy jobb lehet? Hogy valakiben legyen annyi motiváció, hogy tegyen valamit ezért a világért? Ilyen embereknek akarjuk jobbá tenné az életét?

„Atomot nekik. Atomot a bestiáknak.”

Na persze, azóta lenyugodtam, nem gondolom úgy, hogy meg kellene nyomnunk az önmegsemmisítő gombot, de...

Ez nagyon felbaszta az agyam.