Most, hogy már Délkelet-Ázsiában is újév lett, úgy gondoltam itt az ideje blogolni.

#újévújén

De hát ha valamit ígérek, azt igyekszem betartani. Íme hát, itt van 2020 első bejegyzése.

Magyarországra repülni hosszú hónapok után mindig érdekes érzéseket szül bennem.

Milyen érzés lesz újra hazatérni? 

Aztán, amikor leszállok a repülőről, a misztikum elillan, mert nem dobom el az agyam. De kifejezetten jól esik, hogy otthon a közértben köszönésre köszönéssel, és nem bajusz alatt morgással válaszolnak az emberek. Habár ez nagyvárosi tulajdonság, és nem Kína specifikus. Melegség tölt el, hogy reptéren németül, angolul és magyarul beszélnek, nem pedig egy olyan nyelven, amiről csupán halvány lila gőzöm van. Noha ez nem a kínaiak hibája. Kikérni a landolás után az első sörömet pedig egészen mennyei volt. Borsodi Mester, olvastam el, majd elégedett mosollyal az arcomon szisszentettem meg, és kortyoltam bele egy hatalmasat.

Áááhhhhhh... :)

A mi kenyerünkben van anyag, mert péknél sült, nem valami félreeső laboratóriumban, ahol csak Tom és Jerry filmekből láthattak valami ahhoz hasonlót, továbbá nem cukrozott, és nem utolsó sorban a mi kenyerünknek KENYÉR és/vagy laza struktúrájú bútorlap íze van, nem pedig olyan, mintha valaki a levegőt felszeletelte és becsomagolta volna, hogy pofátlan módon 480 forintért árulja.

Nálunk van olyan, hogy fűszerezett parizer, elérhető áron van a sajt és a vaj, és mindezeket bele lehet helyezni egy friss zsemlébe. Itt viszont nem is lehet kapni zsemlét, ráadásul Tom és Jerry-ben sem láthattak olyat.

Nálunk van sár és pocsolya, mert nem lehet egyetlen utat sem úgy kialakítani, hogy a csatornanyílás legyen az út legmélyebb pontja. Attól, hogy ugrálni, szökdécselni kellett annak érdekében, hogy ne legyek térdig saras, vizes, sóderes, teljesen elszoktam. Sanghajban azért nem leszel saras, mert minden betonból van, és azért nem leszel vizes, mert a felhőkből kénsav esik.

De bármi is történjen, egy dolog mindig kárpótol, amikor Magyarországon vagyok. Jöhet jégeső, zivatar, vagy akár egy Soros György fejű T-Rex is. Nem, nem a családomra vagy a barátaimra gondoltam. És képzeld nem, nem is a zamatos pálinkára.

HANEM ARRA A KURRRRVA TÚRÓRUDIRA.

HÁT KI VOLT AZ A ZSENI, AKI EZT KITALÁLTA? Nikola Tesla teljesítménye is eltörpül emellett. Mert csak annyit tudunk, hogy a szovjetektől jött. Köszönjük, kedves Karl, Friedrich, Vlagyimir Iljics és Joszif! Ezért már megérte 30 millió embert lemészárolni a kommunizmus nevében!

Édesanyám ennek megfelelően vett hetente tíz darabot, amit körülbelül három nap alatt felzabáltam. A többi négy nap koplalás volt. Túrórudi megvonás.

Kész katasztrófa.

Nade. Csakhogy ne sértődjön meg a pálinka, azért ezennel szóváteszem, hogy nagyon is hiányzott. És büszkeséggel tölt el, hogy mi Magyarok, képesek vagyunk ilyen finom párlatot főzni. Komolyan mondom. Mi nem kukoricázunk, rizsezünk, vagy krumplizunk. Nem kell füstölnünk a párlatot, hogy íze legyen. Mi GYÜMÖLCSBŐL csináljuk a dolgokat, amihez sok napfény és jó termőföld kell. Lehet nem szeretni a pálinkát, de minden esetben tiszteletet érdemel.

Amúgy a bejegyzés írása közben is pálinkázom. A székely pajtásaink adták, amikor Erdélyben voltunk. Isten áldja őket. Őszintén mondom.

Na most, hogy mindenkinek feltüzeltem a lelkében mélyen rejtőző, levegőbe részegen csettintgető, pödört bajszú szittya magyart, igyatok egyet és egyúttal váltsunk témát.

Félve vettem meg a jegyeket vissza Sanghajba, de nem volt túl sok választásom. Mivel arra nem számítottam, hogy a vírus ekkora méreteket ölt, és hogy inkább hagyni kéne a munkahelyem a picsába, sajnos valódi értékkel bíró tárgyak maradtak kinn a sanghaji albérletben. A főnököm is jóformán megzsarolt. Addig nem akart fizetni januárért, amíg vissza nem megyek. Ráadásul az albérletért is épp fizetni kellett. Azzal fenyegettek, hogy ha nem fizetek, kidobnak mindent az utcára a járvány ellenére.

Hogy ez a fenyegetés mennyire volt valós, nem tudhattam. Nem akartam senkinek sem a türelmét próbára tenni. Ilyenkor az sem segít, hogy nem beszélünk egy nyelven a főbérlővel. Nem igazán lehet géppel lefordított mondatokkal az ember lelkére hatni. 

A kinti ismerőseim azt mondták, hogy a járvány miatt karantén lesz a jussom, ha megérkezem a szállásomra, szóval először jelentsem be visszatérésemet a rendőrségnél.

Ráadásul pánikol az egész világ, vagy legalábbis ezt halljuk a tv-ben. Anyám is számtalanszor tudtomra adta, hogy mit kell annak érdekében tenni, hogy elkerüljük a vírust. 

- Mossál gyakran kezet, egyed a D és C vitaminokat. Vettem szájmaszkot, azt is tessék használni.  Egyetek Nádjával sok gyömülcsöt és zöldséget. Igyál sok meleg teát. Vettem kesztyűt, azt akkor használd, amikor nyilvános helyen vagy. Viszel kamilla teát? Vigyél kamilla teát. Gyömbér kell? Gondolom van kinn gyömbér. Meg igyál pálinkát. Itt van egy kis tubus kézfertőtlenítő az útra, a nagyobb meg otthonra. Tegyél be immodiumot és algopirint. Viszel széntablettát? Azért nem árt, ha van. Jajj, igen a fokhagyma! Egyél sok fokhagymát. A fokhagyma vírusölő. 

Jól van. Felfogtam, köszönöm. Oké, oké. Pálinkát kell inni. Oké.

Azt mondták, hogy a boltok nagy része is zárva van. Remete életem lesz, étteremből rendelt kajával. Azt sem tudtam, hogy mikor és milyen keretek között fogok újra munkába állni. Kifizetik vajon a februárt? Túl fogja élni ezt a kiesést az a kis cég, ahol dolgozom? Túl sok volt a kérdés. A főnököm pedig hallgatott, mint a sír. Valami nincsen rendjén. Ilyen kilátásokkal nehéz volt nem fanyar szájízzel összepakolni a bőröndöm.

Féltem, hogy hibát követek el.

Ha eggyel bunkóbb lennék, simán otthagynám a munkáltatót a szarban. De hát... a kölköket szívesen tanítom.

Ferihegyre Anyu és Zsuzsi vitt fel. Miközben a széltől gyorsan vándorló felhőket néztem, olyan érzés fogott el, amit leírni csak nehezen tudok...Bizonytalansággyal megfűszerezett veszélyérzet talán? Miért megyek vissza? Mi lesz ott egyáltalán? Kötelességemnek éreztem, hogy visszamenjek, de nem akartam visszamenni. Milyen káosz lesz majd a határon? Nem tudtam, mire számítsak.

Meg hát Kínában túrórudi sincs.

Egy ideig nem is szóltam. Nem tudtam mit mondani.

Amikor elköszöntem, Anyám erősebben ölelt, mint azelőtt. Mindenki érezte, hogy más most a helyzet. Még én is elmondtam egy imát, mielőtt becsekkoltam. A reptéren nem voltunk sokan. Csak szállingóztak az emberek.

Betekertem a bőröndömet, hihetetlen körülményességgel. Mikor lehajoltam a bőröndhöz, nem tudtam, hogy kilátszódott-e a seggem, annyit viszont éreztem, hogy hideg a derekam. Hiába vagyok na'on szexi, azért csak nem kellene kockáztatni. Ezért minden körnél megálltam és felhúztam a nadrágom. Aztán lehajoltam, megint mentem egy kört, megint megigazítottam a nadrágom, és így tovább, és így tovább.

Hallottam, hogy miről beszélget a mellettem álló társaság.

- ... mert amikor Szentpéterváron voltunk, kibaszott hideg volt...

(közben tekertem a bőröndöm)

- ...és amikor el kezdtünk inni az oroszokkal...

(felhúztam a nadrágom)

- ...mert hogy ezek aztán kibaszott jól bírják az alkoholt...

Hát ezt még én sem állhattam ki röhögés nélkül. A sanghaji oroszok közül bármelyiket röhögve leiszom még másnaposan is, az ilyen Alex-féle satnya selejtekről nem is beszélve. Pedig nem tartom magam Hivatásos Alkoholtartálynak. A csávónak összekeverek két koktélt és már üvöltözik is az asszonnyal. Emlékszem, még Zhangjiagangban, amikor jól le akart itatni a Magyarországon csak női italnak csúfolt Jägermeisterrel. Az volt a szabály, hogy tíz percenként le kell húznunk egy adagnyit. A csóka ötven perc alatt kiterült.

De le a kalappal, aznap este még egy dugásra volt ereje Gulicskával.

Csak ráztam a fejem, tovább köröztem a bőrönd körül, miközben hallgattam a sztorit.

- ... meg nem azt mondom, hogy könnyű, de aki ebben ismerős, az meg tudja különböztetni az ázsiai népeket.

(felhúztam a nadrágom, majd felvont szemöldökkel bólogattam)

- Szerintem nem lehet. Azok a népek annyira hasonlóak. Egyforma az összes. De szerinted egy ázsiai meg tudna különböztetni egy átlagos olaszt egy átlagos franciától? 

Úúú, de szívesen felvilágosítanám őket, de mégis, mi közöm van az ő beszélgetésükhöz? 

- ... ugyan már. Hát aki ott él? Tuti, hogy látja a különbségeket.

Nagyon viszketett a pofám. Voltak ázsiaiak rendesen a hallban. Nem volt nehéz gyorsan összevetni a különböző csoportokat...

- ...max bőrszínből. De szerintem ez nekünk lehetetlen.

Hatalmas belső csatát vívtam magammal. Semmiféleképpen sem akartam egy olyan okostojás lenni, aki belepofázik mások beszélgetésébe, csakhogy megmutassa, hogy a dolgokat jobban tudja. A másfelől pedig... csak meg akartam osztani az ismereteim! Abból ők is gyarapodhatnak, nem? 

- Ne haragudjatok, akarva-akaratlanul meghallottam, hogy miről beszélgettetek. Ha tőlünk jobbra megnézitek azt a csoport ázsiait, akkor láthatjátok, hogy mindenkin farmer van, még a gyerekeken is. A cipőjük passzol a farmerhoz, és mindehhez passzol a kabátjuk. Ők biztos, hogy nem kínaiak. De ha vesztek egy pillantást a sorban előttünk lévő családra... igen, ott, akik szakadt kartondobozokat tologatnak. Az apán, az anyán és a gyereken is melegítő gatya van. A gyereken színes, Marvel felirat helyett Mavler feliratú Iron Man-es pulcsi. Aztán még ráadásul világítós cipőben van, és hangosan nézi a videókat. Eszük ágában sincs füllhallgatót használni. Az anyja egy sötét sikátorban lévő túrkálóból suvasztott, fényes bőrhatású, undorítóan szar kabátot hord.  Ezzel nem volna gond, csakhogy volt olyan ízlésficamos, hogy felvette a melegítőgatyához, ennek ellenére reggel vette arra a fáradtságot, hogy a szemét halványpirossal kifesse. Biztosak lehetünk abban, hogy kínaiak. Habár tényleg nehéz volna megkülönböztetni egy dél-koreait egy japántól, a vietnámit a thaitól, a kínait meg tudod különböztetni mindegyiktől. Persze kivételek akadhatnak. Ne haragudjatok, csak ennyit akartam.

Valami ilyesmit szerettem volna mondani, de nem mertem megszólítani őket. Pedig doktori végzettségem van a kínaiak szapulásából.

Miután sikeresen becsekkoltam és átvizsgáltattam magam, az első üzletben egy-egy üveg pálinkát és bort vettem,

de csak azért mert anyám is megmondta, hogy a vírussal szemben csak és kizárólag pálinkával lehet védekezni.

Vettem volna többet is, viszont Kínában csak másfél literig vámmentes a 11% alkoholtartalmat meghaladó alkoholos italok alkoholos bevitele. Az egyik eladó segített a megfelelő bor és pálinka kiválasztásában. Jól jártam, hogy rám talált, mert kaptam kóstolót a borokból. Pálinkákból a málnásat ajánlotta, mert akciós volt, azt viszont később említette, hogy az csak 3 decis. Mondtam neki, hogy nem akkora mennyiséget szeretnék kivinni, amit az első kinn töltött reggelen 10 perc alatt megiszok. Ennek megfelelően vettem egy fél literest, hogy legalább 20 percig kitartson. Gyorsan végeztem, nem volt nagy dilemmázás.

A dolgok kifizetése viszont viszonylag kínosan ment.

- Jó napot kívánok! - mondtam.

- Hello! - válaszolta a kasszás néni. - How would you like to pay? (Hogy szeretnél fizetni?)

De... én hallottam őt az előttem lévőkkel magyarul beszélni... miért nem magyarul beszél? Vagy nem hallotta? Vagy én hittem azt, hogy magyarul beszél? Most... akkor válaszoljak magyarul azt jelezve, hogy MAGYARÚ' BESZÉJJÉ', ME' NEM ÉRTEM ÁM. Vagy bakker lehet külföldiként dolgozik a reptéren?

- öhm... cash. (készpénz) - mondtam zavartan.

- Are you going to have a transfer? (Lesz átszállása?) - mondta egy izmos magyar akcentussal.

- ... Yes...- ez...ez kész, bazmeg. Ezek után már kurva gáz lett volna magyarul megszólalni.

- You have to change this water bottle. It's leaking. (Ki kell cserélnie a vizes palackot. Folyik belőle a víz.)

- Should I just go for it right now? (Most rögtön menjek érte?)

- Yes, please.

Azzal elrohantam egy másik vizes palackért.

- Here you are. (Tessék) - mondtam határozottan, ne hogy kiderüljön, hogy magyar vagyok.

- Okay, just a moment. Here's your receipt, and have a good flight! (Egy pillanat. Itt a blokk, jó utat!)

- Thank you very much. Goodbye! - aztán a fejemet rázva elmentem. Képes voltam levezényelni egy angol beszélgetést egy magyar nővel Magyarországon...

A reptéren jóformán senki sem hordott amúgy maszkot. Örültem, hogy nem ment feleslegesen a pánikolás. Felszálltunk a repülőre, és úgy éreztem, pikk-pakk ott voltunk Moszkvában. Teljesen hozzászoktam már ezekhez a két órás utakhoz. 2017-ben 14-szer repültem ilyen távot Kínában.

Igen... Ennyire jó vagyok...

Viszont...amikor leszálltam Moszkvában, a tarkómon érezhettem a kínai jelenlét rothadó, undorítóan büdös és lucskos lehelletét. Hangos turházás, fejhallható nélküli, szar, kiabálós-sikoltozós kínai szappanopera nézés, ízlésficam és melegítőgatyák kiszopatós négyesfogatja rúgta herén az európai jóízlést. Nem mintha csodálkoznom kellene ezen. Nem mintha nem szoktam volna hozzá 5 perc alatt. Nem mintha nem ezzel kellene szembesülnöm nap mint nap.

De ha az jut eszembe, hogy ezek 40 év múlva a világ urai lesznek, dalolva futnék neki egy rozsdás ipari láncfűrésznek. 

Moszkvában az emberek többségén volt maszk. 

Amikor pedig megnyitották a kapukat a sanghaji járathoz, láthattam, hogy a sorban állók 99 százaléka maszkot hordott. Erős késztetést éreztem én is, hogy felvegyem... de valamiért undorodtam az ötlettől. Úgy éreztem, hogy én is csak beállok a sorba pánikot kelteni. Persze tudtam, hogy a probléma valós. De akkor sem éreztem szükségét az egésznek.

Ezt olvasva anyám elájul. 

Te felelőtlen! Ezért vettem TIZENÖTEZER maszkot?!

A vicces az egészben, hogy mindenféle maszkot láttam. A legolcsóbb átlátszó szartól kezdve a vadászgép pilóta lélegeztető maszkig minden volt az embereken. Nem viccelek, volt egy család, melynek tagjai ilyeneket húztak az arcukra.

Ezek bazmeg nem bízták a véletlenre!

kssss. kssss. Mayday, mayday, we are going down! kssssssssssssssssssssss...

Még a légiutas kísérők is maszkot hordtak! Meztelennek éreztem magam. Arra számítottam, hogy nekem is majd kiosztanak egyet, nehogy már én miattam haljon ki az egész társaság a repülőn.

Ha viszont arra gondolnátok, hogy áldozatok nagyrésze kínai lett volna, ti is megveregetnétek a vállam. Hősként maradok fenn az emberiség történelmében.

Nem sikerült kényelmes pozíciót felvennem az alváshoz, ezért mindig kávét kértem,

Já budu kofe, pázsáluszta. Szpászibá bolsoje. (mert ennyire jó vagyok)

hogy legalább ne szenvedjek. Jóformán egész úton olvastam, de pár óránként felálltam nyújtózkodni. Kellemes meglepetés volt, hogy fél órával hamarabb érkeztünk meg mint a tervezett. A "határon" laborruhában, maszkban és szemüvegben vártak minket az emberkék. Lázat mértek, és papírokat osztogattak, hogy töltsük ki. Amikor odaadtuk a papírokat az ellenőröknek, nem sok időt foglalkoztak a részletekkel, könnyen beengedtek a következő szintre, ahol már csak a szokásos protokoll játszódott. Ujjlenyomat, fotó, egy-két kérdés, pecsételés, és lehet is menni a picsába. Sokkal gázabbra számítottam. 

Mivel immáron Kínában voltam, ahol ez az egész herce-hurca kialakult, már én is felvettem a maszkot. 

De bazmeg, hogy én ezt hogy utálom.

Felvettem azt a szart, ami miatt fentebb kellett tolnom a szemüvegem, de kurvára nem volt kényelmes, meg zavart, hogy nem a megszokott helyen van a keret, ezért próbáltam rányomni a maszk orrnyereg részére a szemüveget, amitől körülbelül két másodperc alatt bepárásodott. Az arcom megmozdulásával viszont azonnal fentebb csúszott a szemüveg, és most már nem csak párás lett, hanem a homlokom még be is zsírozta. 

Legszívesebben betiltanám a szemüvegeseket. Annyira életképtelenek, hogy konkrétan még azért is fizetnek, hogy lássanak.

Az sem segített, hogy borostám volt, mert a vastag maszk becsípte a szőrt, amikor ásítottam. Az a gumi pedig, ami a pofámon tartotta a maszkot, szorította a fülem. De szerencsére kis idővel még penetráns büdös is lett a maszk belseje.

Azt hittem, hogy fogom az egészet és letépem a picsába, és ott rögtön felgyújtom az összes maszkot reptéren, vírus és biztonságiak ide vagy oda.

A reptér egyébként holt üres volt. Pangott az egész. A mágneses vasútra konkrétan négyen szálltunk fel, a megszokott 40-50 helyett. Amikor átszálltam a Longyang road-on a 2-es metróra (ami a város legforgalmasabb vonala), döbbenten láttam, hogy körülbelül húszan várakoztunk a 250 méter hosszú megállóban. És hogy még le is tudtam ülni... A 2esen?! Máskor ilyen időben az emberek hobbiszinten tapossák össze egymást.

- Szia, Hao Ting vagyok. Mi a hobbid?

- A 2-es metrón 12 milis géppuskával irtom az embereket. 

Aztán átszálltam a 11-es metróra. Ránéztem a megállókat jelző grafikára. Longde, Caoyang, Fengqiao, Zhenru, West Shanghai Railway Station... Lassan megérkezünk... Beszarás. 21 óra leforgása alatt háztól házig jutottam. Előbb még Kecskeméten voltam, májkrémes kenyeret ettem paprikával. Egyet pislogtam, most meg már a nyugati vonatállomáson vagyok. Érdekes érzés fogott el. Annyira természetesnek veszem, hogy Sanghajban lófrálok. Ismerem ezt a helyet, nem kell térképeket, utcatáblákat, metróútvonalakat lesnem.

Az otthonommá vált. 

Felértem a felszínre. A környék csendes volt. Nem jártak autók, túl sok járókelőt sem lehetett látni, a levegő pedig egészen friss volt. Most, hogy a vírus miatt bezártak a gyárak is, nem jártak az autók sem, kitisztult a város.

Most már egyértelmű, hogy Greta Thunberg van a vírus elterjedése mögött.

Az is kurva vicces amúgy, hogy most, hogy mindenki parázik a fertőzéstől, mindenki tartja a fél méteres távolságot a sorbanálláskor. Nem baszogatnak hátulról, hogy menj előrébb 2 centivel. Nem lépnek a  sarkadba sem. Egy jól nevelt európai ilyenkor elégedetten csettint hangosat a nyelvével, majd hátradől a fotelben és belekortyol a Cabernet Sauvignonba.

Megérkeztem a kapuhoz. Nem tudtam, mire számítsak. Az őröknek megmutattam a lakcímem, akik megkérdezték, honnan jöttem.
- Sjóng já lí. - mondtam.

- Tehát akkor nem Olaszországból jött?

- Nem, Magyarországról jöttem.

Gyorsan megmérték a lázamat. Majd karattyoltak valamit, amiből semmit nem értettem. Legyezgettek egy QR-kódos papírt, amit beszkenneltem. Minden kínaiul volt a honlapon, szóval nagyon örültem neki, hogy semmit sem értek belőle, és hogy pont ezért kitölteni sem fogom tudni.

Ekkor, mint mennyből az angyal, rájuk támadt egy asszony, aki annyit mondott:

- Te jó Isten, neki nem ezt kell kitöltenie! Hát ő külföldről jött!

És mit ád az Isten, tudott angolul. Adott egy fehér cetlit, amit segített kitölteni. A világon mindent is meg kellett adnom azon a papíron. Hol dolgozom, mit dolgozom, kinek dolgozom, kivel élek együtt, útlevélszám bla bla bla. Amikor kitöltöttem, mondták, hogy fáradjak be.

- És akkor 14 nap karantén? Se ki, se be? - kérdeztem a nőt.

- Hogy mi?! Dehogy van karantén. Legyen magánál ez a kártya.

- Akkor megyek ki, amikor akarok?

- Persze, csak legyen magánál a kártya.

Örömömben táncra perdültem volna.

- KÖSZÖNÖM, HOGY SEGÍTETT! TOVÁBBI SZÉP NAPOT! - mondtam hálálkodva, egy 180 fokos mosollyal a számon.

Úgy éreztem, hogy enyém az egész lakókörzet. Megjöttem, hazajöttem, a másik otthonomba. Benyitottam a lakásba...és elámultam. 

Még ki is takarítatták a lakást! Minden patyolat tiszta volt!

Annyira izgatott voltam. Ledobtam mindenemet, bekapcsoltam a laptopomat, elindítottam egy zenés mixet és kevertem magamnak Long Island Ice Tea koktélt, mint egy igazi úr. 

A boltok nyitva vannak, habár mindenki tartja a tisztes távolságot. Az biztos, hogy másmilyen a hangulat. Nincs szószerinti karantén. Annyi azért mégis van, hogy nem jöhetnek át emberek hozzánk. De nincsen pánikolás. Mondjuk még pluszban annyi a bibi, hogy tanítás még mindig nincs. Online kurzusokat fogunk indítunk szombaton, amihez nincs sok kedvem. Fogalmam sincs, hogy kell online órákat tartani. De hát erre van az embernek felettese. Majd ők mindent elmagyaráznak.

Nadya is megérkezett az utazásából. Az elmúlt 2 hónap alatt volt Sri Lankán, Malajziában, Szingapúrban, Thaiföldön. De azt mondta, hogy elég volt, és ő is örül, hogy hazajött. Mondta, hogy nagyon hiányoztam neki, majd hosszasan öleltük egymást.

Akiknek ettől a mondattól MÉG MINDIG beindul a nyálelválasztása, azoknak mondanám, hogy tessék végre továbblépni. A mi kapcsolatunk teljesen plátói.

RÁD IS ÉRTEM, HORVÁTH LÁSZLÓ!

Felbontottunk egy üveg pálinkát és beszélgettünk. Neki is pont az járt az eszében, mint nekem. Egy szempillantás alatt másik földrészen lehetünk. Fel sem tudja fogni, hogy egy pár órával azelőtt még a meleg, tengerrel körülvett Thaiföldön volt.

Nagyon ízlett neki a pálinka, szóval beírhatunk egy piros pontot a Magyaroknak. Meg neki is, hogy ukrán létére nem egy hitvány csicskagyász.

Amikor ezeket a sorokat írom, már péntek van, március hatodika, a szülinapom.

Meg Basky úré, meg Pekáry Andreáé. Isten éltessen titeket is.

A félkarantén miatt sajnos nem csinálhatok koktélpartit, de legalább Nadya itt van nekem, hogy palacsintát süssön, ha tortát nem is. Éppen most hozott be nekem 3-at. De csak azért mert az első hármat mindig elbassza, szóval ezek most jó olajosok lettek. 

Sok boldogságot kívánt nekem. Hogy találjam meg az olyan embereket, akik gondoskodnak rólam, és akikről gondoskodhatok. Akiket szeretek és akik szeretnek engem. Akiket boldoggá teszek és akik boldoggá tesznek engem.

HORVÁTH LÁSZLÓ KUSSOLJ

Majd fogta magát és berakta a palacsinta dalt, amit akkor is vágok kívülről, ha talajrészegen feljbevernek egy trágyázásra használt szívlapáttal. Minden rendben van. Még a madarak is elkezdtek csicseregni. Hamarosan itt a tavasz. Nem kell vacogva kikelni az ágyból. 

Minden rendben van. A lehetőségekhez mérten próbálok jót bulizni, vagy nem tudom, ha mán itten szülinapom van mán. Valami kocsma csak nyitva van. Vagy csinálok MAGAMNAK koktélokat.

Na mindegy, teljesen jól érzem magam! Minden jót!

Maradok alázatos szolgátok,

Andrej Tarjenkov, 

az Egyesített Tartályflotta admirálisa