Lássátok, mennyire fontosak számomra a rajongóim, ezt a posztot kifejezetten a fogyasztói kívánságok alapján írom. Páran jelezték - többek között Madarász főtitkárúr is -, hogy érdekelné őket, hogy mégis, milyen körülmények között élek ebben a hatalmas betondzsungelben. Tehát ha jó lesz a poszt, akkor tessék engem ünnepelni, mert meghallgatom kéréseitek. Ha szar a poszt, magatokat hibáztassátok, főleg a Madarászt, akit azért emeltem ki, hogy bűnbaknak használjam.

Be is mutatom, milyen egy átlagos nap. *ásít*

Felkelek

HOGY MICSODA, EZT NEM HISZEM EL

reggel fél 9-kor, bekapcsolom a légkondit, mert reggelre kurvára hideg szokott lenni a szobában. A telefonon valami pörgős metálzenét hallgatok, és közben arra gondolok, hogy mennyien baszogatnak az itteni baráti körben az elenyésző súlyfeleslegem miatt, mindazok ellenére, hogy talán most nézek ki legjobban az életemben.

9-kor kikelek az ágyból, összeszedem a tesicuccom, és már indulok is. Legszívesebben korábban tenném, de a konditerem csak 10-kor nyit. A metróállomás 12 perc gyalog, és útközben arra kell figyelni, hogy miközben kerülöd az embereket, ne lépj útszéli kutyaszarba. Az emberek néha nagyokat köpnek, az éttermekből néha rohadás, hullaszag és pestis árad. Elhaladok a kedvenc gombócosom mellett, de elnyomom magamban a kéztetést, hogy vegyek. 

Böjtölök, böjtölök, mondom magamban, és Wandzsu szavai járnak a fejemben, amikor meglátott az Adventure Time-os pólómban.

- Hogy neked mekkora hasad van!

Na, majd meglátjuk, kinek van nagy hasa... Persze sohasem leszek olyan mint Wandzsu, tekintve, hogy a lány 43 kilogramm. 

A metróállomás előtt egy viszonylag nagy tér van, ahol idős emberek tradicionális kínai zenére gyakorolják a tájcsít, némelyek fakarddal, némelyek legyezővel, némelyek ezek nélkül. Vannak, akik csak tollasozni jönnek ide. Jó őket látni, és a zene is tetszik. Ha süt a nap, én is ott ugrálókötelezem.

A csomagátvilágítás után fizetek a kapun a kártyával, lemegyek és megvárom a szerelvényt. Előveszem a telefont és kínaiul tanulok. A metrón ilyenkor nincsenek sokan, de ritkán tudok leülni. Páran néha azért rámnéznek, de természetesen nincs olyan csodálat mint Liyangban. 7 megállót kell mennem, ami nagyjából 23 perc. Ez idő alatt nagyjából 3 kínai leckét veszek át. Az utolsó percekben valahogy rákapcsolódom a youtubera és ordítattom az üvöltős metált. Kínában megtanultam szarni az emberekre, ezért keményen rázom a fejem és a lábdobot utánozva járatom a lábfejem. Hülyén nézhet ki, de mindenki nagyívben szarik rá.

A Jiading Xincheng (ejtsd Dzsjáding Sjincsáng) megálló egyenesen abba a plázába vezet, ahol dolgozom, illetve ahol a konditerem is van. Micsoda kényelem. Ha 10 előtt érek oda, bemegyek a mekibe és kérek egy kávét. Már vagyok annyira király, hogy mindezt kinaiul tegyem, de ez már Zhangjiagangban is ment. Mindezek ellenére szoktam problémákba ütközni. Egyszer ugyanis kávé helyett teát kértem, mellé csirkehúsos rizskását, vigyázva az alakomra. Az eladó bepánikolt, amikor először nem értette, mit mondok.

- Jó napot, mit adhatok?

- Jó napot. Kérem, adjon egy pohár citromos teát és egy tál kását. Köszönöm.

- JAJJ, TUD ITT VALAKI ANGOLUL?

- Nem kell. Kínaiul beszélek, nem hallja?

- VAN ITT VALAKI, AKI TUD ANGOLUL?!

"Segítség, elromlott a liszt!"

Átgondoltam a helyzetet, és végül is megértettem, mi volt a baja, de szegénykém akkor is gyökér, mert van egy születési rendellenessége, mégpedig az, hogy kínai. El is magyarázom, miért van így.

A "tea" kínaiul "csá".  Viszont emlékszem, hogy helytelenül a 3. hangsúllyal mondtam, ami azt jelenti, hogy "rossz".

- Jó napot. Kérem, adjon egy pohár citromos rosszat és egy tál kását.

- JAJJ, EZ EGY CITROMOSOT ROSSZAT KÉRT, NEM ÉRTEM. MI AZ HOGY CITROMOS ROSSZ? VAJON EBBEN AZ ÉTTEREMBEN MI LEHET CITROMOS? CITROMOS... ÖÖÖ CITROMOS...ÖÖÖ! TUD ITT VALAKI ANGOLUL?

Szóval valaki odajött, aki tudott angolul, ezért elmondtam kínaiul megint, hogy mit kérek. Elővették az étlapot, és kénytelen voltam rámutatni a teára. Ekkor fellélegzett mindenki.

- Jaaaa, hogy citromos teát kér, nem pedig citromos rosszat? Ki gondolta volna, hogy az egyetlen dolog, ami citromos az étlapon, az a kurva tea? Naháááát...

A lényeg ezzel a sztorival kapcsolatban, hogy meg sem próbálják a logikus gondolkodást, mert nem megy nekik. Gondolom, volt már veled is olyan, hogy elmondtad a haverodnak, hogy kaptál egy levelet NAV-tól, de senki sem értette, miért küldene neked bárki is FALEVELET?!

UGYE?! 

ILYENKOR BEZZEG ÉN IS RENGETEGET MONDOM, hogy bazmeg MINDJÁRT FELVÁGOM AZ EREIMET, de mégis, hogyan lehet a kis patakocskát felvágni?

- Szia, neked mi a foglalkozásod?

- Darukezelő.

- H-H-HHOGY MICSODA? DE...DE MIÉRT?

Húhh. De felbaszta az agyamat.

Tehát a bejegyzés hangvétele ellenére nyugodtságban megiszom a kávét vagy a citromos rosszat. Megvárom a reggel 10-et és befáradok a kondiba. Viszont ott is várnak már engem a fárasztó faszságokkal.

Levetkőzöm, megmérem magam, és elégedetten veszem tudomásul, hogy csak 1 kilóra vagyok az évek óta vágyott 95-től. A tükröknél odajön hozzám egy alacsonyabb szekrény.

- Heló!

- Szia, miújság.

Próbálkozna, bólogat, mert gondolkozik, hogy vajon mit kell ilyenkor mondani, de többre nem képes, ezért átvált kínaira. Elmondja, hogy mennyire fontos volna, hogy lefogyjak, ezért párban edzhetnék vele, különben is nézzem meg őt, ő hogy ki van gyúrva, mint az állat. Erre azt hazudom, hogy nem értek semmit, és kimegyek.

Egy-kettő személyi edző is próbál udvarias lenni, ezért ők is rámköszönnek, míg átsétálok a folyosón. Van közöttük egy nő is, arra viszont én köszönök rá kínaiul. Úgy látszik, mindenki csak nyalni próbál. A fiúk nekem, én pedig a csajnak.

Az, hogy nekem egyetlen csaj sem próbál nyalni, már teljesen megszokott.

Az, hogy viszont a fiúk annál inkább, végképp.

Emelgetek, és odajön hozzám az a pasas, aki szerint fogynom kéne. Nem mond semmit, csak beszélgetőtávolságból néz. Persze nem tudom, hogy mit akar, viszont már abban sem vagyok biztos, hogy akar valamit, ezért nem tudom eldönteni, hogy letegyem-e a súlyt vagy folytassam. Türelmesen megvárta, hogy letegyem. Ránéztem, mire ő mondott valamit kínaiul, majd elment.

Szuper.

Ha olyan kurva fontos, hogy megszakította az edzését, csak azért, hogy mondjon valamit, miért nem használja a fordítót? Egyszerűen nem értem. Valamelyik nap az egyik értékesítő is meglátogatott. Noha ő többet tud angolul, mint az előző, a kettőnk közötti kommunikáció pont ugyanolyan impotens.

- Heló.

- Helló. 

- Ö..hm... Ö. Te... öö... hm... barátod...

- Nem értem. Mondd kínaiul.

- Hol van a barátod? - Nádjára gondolt.

- Otthon. 

Megint kérdezett valamit, de nem értettem. De nem is igazán érdekelt. Amaz makogott, csettingtetett, hogy jobban jöjjenek a szavak, én meg közben álltam ott, mint egy kivert fasz. 

- Te... angol... ööö... tanítás?

- Aha.

- Angolul akarok tanulni. Segíthetek?

- Mármint tudsz segíteni? Így mondjad: tudsz segíteni?

- Tudsz segíteni?

- Nem.

Bocsi, Lei után épeszű ember nem barátkozik random kínaiakkal. Sajnálom, de egyszer le kell szállnom a szopórollerről, akármilyen nehéz is. Edzés után lesétálok az irodába, ahol én csekkolok be elsőnek, mivel az igazgató megbízott egy új feladattal: meg kell tanítanom a kollégáimat is. Az oktatás célja a beszédkészség fejlesztése, az úgynevezett Chinglish jelenség kiküszöbölése. Ilyenkor szoktam előkészíteni az anyagot az órára, berendezni a termet és ilyesmi. Felnőtteket tanítani amúgy sokkal élvezetesebb, mint gyerekeket.

Egyébként én vagyok az egyetlen férfi a csapatban, viszont sokra nem megyek vele, mert egyik kolléganőm sem szép. Annyiban jó viszont, hogy mindenki mosollyal fogad.

Nézd, férfi! 

Pszt, itt jön az ARANYFASZ.

Délután egy órám van, ami vagy demo vagy sima.

Ha nem tudod, mi az a demo, olvasd el az előző bejegyzést.

Demo előtt Wendy, az értékesítő mindig elmondja, hogy hány kölök jön, hány évesek, és hogy tanultak-e már angolt, ami alapján jobban fel tudok készülni. Durván 3 fajta gyerek van: vannak félős, jól nevelt és rossz gyerekek. A félős gyerekek általában passzívak, a jól neveltek nagyjából aktívak és fegyelmezettek, a rosszak is aktívak, de nem azt csinálják, amit kell.

Nem is hoznám ezt szóba, ha nem kerültem volna megint egy szörnyen kellemetlen szituációba. Egyik alkalommal 3 srác jött a demóra: 2 jól nevelt meg 1 igazi faszkalap. Elkezdeném az órát, mire az előbb említett zacskósbot leveszi a cipőjét. Az anyja szólt neki, hogy vegye fel. A srác azt mondta, hogy nem.

- Hát... rendben, akkor folytassuk az ó...

A srác elkezd ordibálni, hogy fázik a lába. Az anyja - az Einstein - szól, hogy akkor fel kell venni a cipőt. Az asszisztensem odalépett hozzá, megfogta a cipőjét, mire a kis pöcs ordibálni kezdett.

- DE NEM AKAROM FELVENNI!

Én ilyenkor nem tudok mit csinálni, arra kell várnom, hogy az anyja megoldja a asszisztens segítségével. Megpróbálkoztak puszta erővel: az anya lefogta a gyereket, az asszisztensem pedig felhúzta a lábára a cipőt. A gyerek vonaglott, de végül csak sikerült .

- Szuper! Sziasztok, a nevem...

A kis paraszt leveszi a cipőjét és a terem közepére dobja. Megint meg kell álljak, és a kellemetlen kínt a két mellette ülő gyerek is érzi. A teremben nyilvánvalóan mindenki arra várt, hogy az anya fogja a gyereket és kivigye a francba. Nos, ő nem érezte még mérhetetlenül kellemetlennek az egészet, ezért szólni kellett neki, hogy illene valamit kezdeni az elbaszott gyerekével. 

A szülő beleegyezett, és elkezdte kiráncigálni a gyereket, miközben az ordibált. Mindenki megkönnyebbülésére sikerült becsukni mögöttük az ajtót. 

- Hú! Rendben, hát akkor vágjunk bele. Bemutatnám a partnerem, Amy-t. Mondjátok Hello Amy! Szuper! Az én nevem pedig A...

A srác berontott és leült a helyére, az anya jött utána. Na, már kezdett a faszom kilenni, de úgy istenesen. Öt perc faszkodás után el is kezdhettem az órát. A demo órán színeket tanulunk, mert sok olyan dolgot lehet csinálni, ami látványos, könnyen megjegyezhető és élvezetes is. Színes lufikat lehet elővarázsolni a mágikus zsákból, egymás ruháján kereshetünk színeket, és a többi és a többi... Na, színes műanyag kalapácsaink is vannak, amivel nagy laminált kártyákat lehet püfölni. Amikor megkérdeztem, ki akar játszani, a két jól nevelt mindig kivárta a sorát, de ez a taknyos azonnal felállt a helyéről. Az egyszerűség kedvéért ilyenkor odaadjuk a kalapácsot. Nos, nem igazán értette a feladatot, és a színeket is kurvára keverte. Amikor mondtam neki, hogy üljön le, tovább püfölte a kártyákat, és nem igazán volt hajlandó visszaadni a kalapácsot.

Az anyja pedig röhögött.

Áhááá. Jóóóóólvan akkor, mindent értek. Gondolom, ha otthon eltör egy vázát, még meg is vígasztalod.

Valahogy azért sikerült lezavarni az órát. Ilyenkor elviszem a gyerekeket egy másik terembe, ahol

...

ahol letesztelem a tudásukat. Az okosabbakkal kezdtem, gondoltam megérdemlik az elsőbbséget, a hülyegyerek meg csak rajzolgasson magában. Amikor végeztünk, odafordultam hozzá. A lapon egy kacskaringós vonal vezetett...hát... mindenhová... hirtelen mesélni kezdett úgy, hogy alig vett levegőt közben, és tovább vezette a vonalat. Amy csak bólogatott. 

- Miről beszél? - kérdeztem.

- Azt mondja, hogy egy részletes térképet rajzol.

- Egy ...mihez? Kincshez?

- Nem. Egy térképet az eltűnt apjához, ahol majd rátalál. Azután elmennek együtt a vidámparkba.

Szótlanul ültem egy darabig.

Vagy úgy. Az apa elhagyja az anyát, az anya azt hazudja a kölöknek, hogy az apja eltűnt, a gyerek erre depis lesz, amit az anya szarul kezel, ezért a gyerekből egy seggfej lesz. Habár ez még nem jelenti azt, hogy minden meg van bocsátva, némi megértéssel teszteltem ezek után. Hacsak nem az anya azt mondta a gyereknek, hogy kisfiam, rohadtul gáz volt, ahogy az órán viselkedtél. Jól beégettél mindenki előtt, kösz a semmit. Eriggyél, rajzolj már egy térképet a tanárnak, és mondjad azt, hogy az apád elhagyott minket. Hátha nem ver halálra félig.

Bár nem vagyok abban biztos, hogy így történt.

Ilyen dolgok szoktak történni. Óra után többnyire mémeket nézek a neten. Az igazgatóasszony, Echo néha fura javaslatokkal áll elő. Sokszor kikéri a véleményünket, és ennek megfelelően az ellenkezőjét csinálja.

De legalább azt is tudjuk, hogy nem a főnökünk, hanem a barátunk akar lenni.

- Mit gondoltok, mi lenne, ha X-et csinálnánk mostantól? - kérdezi Echo.

- Szerintem egy nagy baromság az X. - mondja Nádja. - Andy, te mit gondolsz?

- Egyetértek. X nem jó ötlet, mégpedig azért, mert mindenki rosszul járna vele. Elméletben jól hangzik, de gyakorlatban sajnos nem valósul meg.

- Értem, hát pedig X lesz. - mondja Echo.

Ekkor Nádja hölgy módjára rábasz az asztalra.

- AKKOR MONDD AZT, HOGY EZ LESZ ÉS KÉSZ. MI A FRANCNAK KÉRED KI A VÉLEMÉNYÜNKET, HA TELIBESZAROD?

Csapatunkban Nádja a vaddisznó, én a diplomata vagyok. Echo a balfasz vezér, a többi kínai pedig a birka. Kínában ugyanis alap, hogy a vezetőnek nem pofázunk vissza. De Nádja ezt pont úgy szarja telibe, ahogy Echo a véleményünket.

Munka után Nádjával együtt kicsekkolunk aztán hazamegyünk. Jókat szoktunk röhögni, csípi a humorom, tehát ja, elég szar ízlése van. Hazafele menet szinte mindig beugrunk a sarki gyümölcsöshöz, ahol veszünk 2 kiló valamit, amit nagyjából fél óra alatt fel is zabálunk. Egyszer egy ilyen alkalommal ráhúzott egy szatyrot a fejemre, hogy miért azt nem tudom, de nem igazán zavart, és nem is kérdeztem rá. Szó nélkül levettem, és tovább ettük a mandarint. Az egyik túl magos volt, és meg akartam szabadulni tőlük. Ekkor kértem meg őt, hogy tartsa a kezét, és ő kérdés nélkül odatartotta. Én persze beleköptem a magot a kezébe. Rámnézett és csak annyit kérdezett, hogy

- Amúgy nekünk mi a fasz bajunk van?

Aztán elkezdtünk röhögni. Jól megvagyunk.

Hétvégén (ami nálunk a hétfő és a kedd) inni szoktunk. Mivel ez Sanghaj és nem Kecskemét, el lehet menni bulizni is. Ami furcsa az egészben, hogy a központban több fehér embert látunk szórakozni mint kínait. Benn nagy a nyüzsi, sokat kell kerülgetni az embereket.  Kocsma kocsma, étterem étterem hátán. Gondolom azt sem kell mondani, hogy elég széles a választék... Sanghajban.

Sok helyen a minőségi sör majdnem annyiba kerül, mint egy koktél, ráadásul a sörtől még csak be sem lehet rúgni, szóval sokat koktélozunk. A kedvencem a zombie, mert ugyanannyiba kerül mint a többi koktél, csak van benne 3 fajta rum, és elég keményen betesz.

Megint hihetetlen dolgot fogok mondani: vannak érdekes személyiségek a baráti körünkben. Az egyik ilyen a brit Mark volt, aki elmesélte, hogyan kínozták meg Szudánban a rendőrök, amikor a családjával éppen akkor jártak arra, amikor kitört valami polgárháború. A rendőrök azt hitték, kémek, ezért bevitték őket. Szegény Mark annyira félt, hogy szószerint ott helyben összeszarta magát, amire amazok belátták, hogy nem kéne egy 17 éves gyereket kínozni. Elmondott egy kevésbé rémisztő sztorit is, viszont az csupán gusztustalan. Bangkokban járt, és meg akarta tapasztalni, hogy

az olvasók háromnegyede már tudja, mi lesz ebből...

hogy mégis milyenek azok a pöcsös lányok. Méghozzá annyira kíváncsi volt, hogy le is szopott egyet. Aztán ott van a Wandzsu, a 43 kilós kínai lány, akinek el kellett költözni otthonról, ugyanis a szülei kitagadták, mert leszbikus. A szerb Nenád és Max, az ukránok, Igor, Náná, Násztjá, Nádja, Olga, Arthur, és a jól ismert oroszok, Gulá és Alex. Magyarokkal még mindig nem találkoztam, és lehet hogy itt lenne az ideje, hogy kitörjek ebből a szláv körből. 

Január 22-én lesz a Magyar Újévi Koncert valamelyik templomban. Hátha találok magamnak valami ivócimborát.

Amúgy minden jól megy eddig, a vízumom is rendben van. Mindjárt itt van a kövi fizunap is.

A bulikat egy másik posztban részletezem, mert kurvára lefárasztottam magam.

Képeket is akartam posztolni, de a suliban hagytam a telefon kábeljét, szóval azokat csak utólag töltöm fel.

Maradok alázatos szolgátok,

Andrej Tarjenkov,

nyugalmazott vezérsólyom

Ja, és ne feledjétek el a Madarászt hibáztatni!