Boldogság olyan, mint egy üres konditerem. Minden adott ahhoz, hogy fejlődj, és senki nem pofázik bele abba, mit hogyan csinálj.

Ugye milyen mély?

Szombat reggel alkottam ezt az emberfeletti hasonlatot, amikor megérkeztem a kondiba. Ugyanis - most figyelj - nem volt senki a kondiban, és ez nagyon boldoggá tett. Nincs helózás, nincs bámészkodás. És hó't kuss. Imádom.

Sanghaj kezd kihalni a kínai újév miatt. Ilyenkor a legtöbben arra használják fel az alkalmat, hogy meglátogassák családjukat, legyen az kínai vagy külföldi. A masszázs szalonok, kisebb közértek és egy-két fodrászat is bezárt a környéken. A helyi gyümölcsös lány is megkérdezte, hogy hazamegyek-e, és hát ha nem, miért nem,

Hát nem vár engem az asszony?

HOGY MICSODA? Hagyjad már magadat!

Alexey és Gulicska is hazarepült. Nádja a Fülöp-szigeteken van. Én pedig itt maradtam egyedül. És nem is lehetnék boldogabb. Senki nem hív el inni. Senki nem hív el kockulni. Senki nem mondja, hogy Andor, legalább a vendégek előtt ne! Há.

Persze annyit megteszek, hogy a következő héten főzök egy jó nagy adag becsinált levest és egy csirkepörit krumplival, aztán meghívom az ukránokat. Ugyanis Násztya, Náná, Igor és Wandzsou is itt maradt arra a másfél hétre, amíg a kínaiak ünnepelnek. Istenem, mi a francról írjak, hát nem csinálok semmit sem.

Ja, egy hónappal ezelőtt voltam leszbibárban Nem, nem melegbárban. Leszbibárban. Jajj, ezt szegény Zoli a Hattyú utcából ne olvassa, mert dühös lesz. Ha esetleg nem mondtam volna, Náná és Wandzsou együtt vannak pár éve, EZÉRT tudunk a helyről. Jó, hogy tisztáztam, nem? Pedig azt hittétek, hogy leszbikus vagyok. Amúgy ez a kedves páros olvasott régebben egy cikket valami tudóstól, aki azt állítja, hogy mindenki biszexuális egy bizonyos szinten. Merthogy ez az érték egy széles spektrumon helyezkedik el. Valaki nagyon biszexuális, valaki nagyon meleg, valaki nagyon hetero, valaki kicsit ilyen, kicsit olyan, vagy kicsit ilyen, és nagyon olyan, illetve nagyon ilyen, és kicsit olyan, továbbá nagyon ilyen és nagyon olyan.

Most otthon bólogat a család. Megértettek mindent. Összekötötték a pontokat. Többen sírni kezdenek. Valaki a háttérből felordít. 

-TUDTAM ÉN, HOGY ANDOR NAGYON ILYEN ÉS KICSIT OLYAN!

Csakhogy tisztázzam ezt is: nem. Csak poén volt.

Nem vagyok hetero.

Szóval a leszbibár. Sanghajban abszolút bevett szokás szórakozóhelyeken szar világítást használni, hogy el lehessen bújni a kíváncsi tekintetek elől, miközben kicsit vagy nagyon olyan vagy. Amikor beléptünk, ki volt téve egy tábla, ami azt mondta, hogy ha nem kézenfogva jössz be valakivel, akkor márpedig szingli vagy és rád szabad vadászni. Én erre nagyon megijedtem, ezért nagyon gyorsan megfogtam Alex kezét, ha esetleg rám akarnának támadni azok a szörnyű leszbikusok.

Beültünk a sarokba, hátha mi is kicsit ilyenek vagy olyanok leszünk. A pultosokról ordított a leszbikus mivoltuk, mert hát ha leszbikus vagy, akkor annyira rövid hajad kell, hogy legyen, hogy úgy nézzél ki, mint egy kisfiú. Régen amúgy úgy nézett ki Wandzsou is. Persze nem bántok senkit. Imádom Nánát és Wandzsout a többi kisfiúval együtt.

A táncparkett közepén volt egy rúd is, hogy mindenkinek megadattasson a lehetőség, hogy kurvuljon. Így elsőként én mentem oda rázni a picsámat. A társaságnak tetszett a műsor, ezért pár perc múlva sorbanállás volt a rúdhoz. Amúgy mint mindig, akkor is szláv parti volt. A tizennégy emberből egy kínai, egy magyar, egy szerb, hat ukrán és öt orosz volt. 

A pult felett érdekes díszítés volt. Egy hosszú zsinóron melltartók csüngtek. A pultosok azt mondták, ha akarjuk, mi is beleadhatunk a közösbe. Ezért Nádja, Násztya és Gulicska is felakasztotta a melltartóját. A fiúk valamiért úgy döntöttek, hogy nem élnek a lehetőséggel. Akkortájt még nem igen volt pénzem, úgyhogy nem sikerült berúgni. Az estét egy közeli McDonalds-ban folytattuk.

Haknizós helyek. Két héttel ezelőtt a szláv társaság azt javasolta, hogy menjünk el olyan helyre, ahol élő zene van. Az első ilyen bár a Yuyintang volt. Yuyintangban bárki felléphet, ha gondolja. Csak annyit kell tenni, hogy feliratkozik, hoz valami hangszert, amin remélhetőleg játszani is tud. A találkát este 9-re beszéltük meg, és természetesen rajtam kívül mindenki más háromnegyed 10-re jött. Gyűlölöm az ilyet, mire odaértek megittam négy pohár whiskyt egymagamban, a sötétben. A színpadot vörös fény világította meg. Nem csak a barátaim nem voltak ott, hanem konkrétan senki sem. Nagyon menőnek éreztem magam zakóban, whiskyt szürcselgetve a vörös fényben. 

Épp most öltem meg három embert, mert nem fizették ki a kokó árát, jobb, ha egy kicsit kiengedem a gőzt.

Mint amikor az alsósok teát szürcsölgetnek, hogy úgy nézzenek ki mint Jockey a Dallasból.

Nagyjából húsz percet kapott mindenki. Az első egy fiatal, alacsony kínai lány volt, akihez képest a gitár akkora volt, hogy eltakarta a kislány háromnegyedét. Egyszerű dalokat játszott, tiszta hangon. Nem volt rossz.

A második fellépő egy hasonló korú srác volt, aki szintén gitáron játszott, de a dalokat maga írta. Dalaiban és hangjában több volt a szenvedély, és a gitárt is keményebben pengette.

A harmadik felvonás viszont már egy konkrét banda volt, akik körülbelül 30 percig jammeltek. 

A szlávok ezt megunták és elmentünk a Chair Club-ba, ami szintén haknizós hely. Nem nagyon voltak kínaiak, és főleg feketék alkották a fellépőket. Itt már profibban mentek a dolgok. Körülbelül tíz ember váltogatta egymást. Volt három dobos, három-négy basszusgitáros, voltak jópáran vokálosok és a többi és a többi. A bár telis-tele volt tehetséges emberekkel, ami habár kiváltja a csodálatot, ugyanakkor el is gondolkodtat. 

Ez lehetnék is, de kondiba járok. Ez lehetnék én is, de szeretek stratégiai játékokat játszani a gépemen.

Amikor ezeket a tehetséges előadókat figyelem mindig ez jut eszembe. Lehetnék én ilyen, ha szorgalmas lennék. De most, hogy írom ezeket a sorokat, eszembe jut, mennyi igazán tősgyökeres faszkalappal áldott meg a kézilabdás vonal. A történetek háromnegyede botrányos, ezért nem írnám le. Ott vannak a Pünkösd Kupás, linzi, Cell Kupás szotrik és a többi és a többi. Vagy elég egy szimpla edzésre gondolni. Amikor a Sipi felordított az öltőzőben, hogy

TEJÓÉG,

MEKKORA FASZA VAN!

és mire megfordult, ott volt mögötte a Vazul. Amikor ezekre a pillanatokra gondolok, mindig úgy érzem, hogy érdemes élni. 

Szóval ebben a Chair Club-ban volt minden. Pop slágereket nyomattak főleg. A feketék csinálták a hangulatot a színpadon és azon kívül is. Az itallapon is volt minden. A bármixer vizsgának köszönhetően most már tudom is, hogy mik állnak rajta és hogy milyen ízük van. Jó érzéssel tölt el, hogy Alex és Gulicska mindig tőlem kérnek tanácsot a koktélokkal kapcsolatban. A Chair Club eddig a kedvencem, mert jó élő zene van, és tele van olyan emberekkel mint amilyenek mi is vagyunk. Leszámítva azt, hogy nem játszunk hangszeren, illetve én igen, de nem lépnék fel egy Kis kece lányommal Sanghajban.

Öö, kicsit sajnálom, hogy nem voltam vicces ebben a bejegyzésben, de gondoltam írok valamit. 

JA! 94 KILÓ VAGYOK! Utoljára 2009-ben voltam ennyi!

Tessék. Boldog Kínai Újévet.