Sziasztok!

Rendhagyó bejegyzéssel jövök. Évek óta nagyon furcsa és beteg álmaim vannak. A legdurvábbakról az ebédszünetekben számolok be a kollégáimnak. Már szokás, hogy amikor kikérjük az ebédet, Lansy rögtön megkérdezi, hogy

- Álmodtál valami faszságot az este?

Legtöbbször igen a válasz, a durván öt perces sztorim után meg ugyanaz a reakció.

- Hát...neked pszichológus szakemberre van szükséged. 

Álmaim részleteit egy jegyzetfüzetbe írkálom, mert a legtöbb esetben tisztán emlékszem rájuk. Nem volt tervem ezeket megosztani, de a legutóbbi annyira rossz volt, hogy úgy éreztem, hogy kötelességem megosztani. Innen a bejegyzés neve, remélem élvezni fogjátok.

Az utóbbi egy hónapban kurvára fáradt voltam. Semmihez sem volt kedvem. Még az edzésekhez sem. A munkáról meg annyit, hogy sikerült a minimumot teljesítenem. Nem vagyok rá büszke, de egyszerűen többre nem futotta. Sem az irodában, sem a edzőteremben, sem otthon.

Legutóbbi pénteken az irodában, Lansy, Quinta és Vivian arról tanakodtak, hogy mit csináljanak nyílt napokon és az azokat követő tesztnapokon az osztályaikkal. Nem volt egyszerű a dolguk, mert az egyik csoportjuk segghülye gyerekekből állt, ezért odázni akarták a teszt napot. Csakhogy ha megváltoztatnák az időpontot, akkor már negyedjére tennék, a szülőknek meg már ki volt a faszuk ezzel. A másik osztály nyíltnapja meg ütközött egy másik csoport nyíltnapjával, ezért azt is el kellett odázni. Vagy fél órán keresztül vitatkoztak, hogy kellene megoldaniuk. Szerencsére nekem semmi közöm nem volt ehhez, a probléma az, hogy nem tudtam a feladatomra koncentrálni. Ráadásul heves volt a vita, és a feszültségből csurrant-cseppent az én agyamba is. A péntekünk egy teljesen átlagos napunk, szóval ezenkívül semmi érdekes nem történt. Lezavartam az órákat, majd kicsekkoltam.

Amikor hazafelé gyalogoltam, Pisti üzent nekem, hogy megkéne beszélnünk ezt-azt. Éppen ráért ő is, ezért felhívtam, körülbelül egy órán át beszélgettünk. 

Ezután lefürödtem, majd bebújtam az ágyba. 

Nem tudtam, hogy tudatalattim most teszi fel nekem a szopóálarcot.

Az irodában voltam és a kollégáimmal beszélgettem. Vastag felhőzet borította az eget, meleg, párás idő volt. A főnökünk, Mr. Yan hangját hallottam. A hang erősödéséből ítélve az irodánkba tartott. Köszöntünk, ő pedig félrehívta Viviant, mi pedig tovább beszélgettünk Lansyvel. Arról beszéltünk, hogy a tegnap esti buliban milyen csávóval ismerkedett meg.

Egyszer csak Vivian félbeszakít.

- Andy, Lansy, ne haragudjatok... de... most mondta Mr. Yan, hogy csődbe ment az iskola. Bezárunk.

Lansy lefagyott, én meg felnevettem.

- Na, hagyjál már. Hát ennek nincs semmi értelme. Tegnap arról beszélgetettetek, hogy hova tegyétek a nyíltnapokat. Fél órán keresztül arról pofáztatok, hogy mi legyen. Ha közeli csődhelyzet lett volna, nem kaptunk volna plusz pénzt, merthogy az előző hónapban ünnepnapokon dolgoztunk. Most kaptuk meg a fizut. Ennek nincs semmi értelme. Ha csődbe akarna menni a cég, azon agyalna, hogy lehetne több pénzt menteni.

Vivian fordított Mr. Yannek, bólogatott, bólogatott, aztán válaszolt.

- Mr. Yan azt mondja, hogy a fizetést az ő zsebéből kaptátok. A sulinak semmi sem maradt.

- Na, persze. Az ő zsebéből, mi? - ránéztem Lansyre. - Most szopattok, igaz?

Vivian folytatta.

- Sajnálattal kell közölnöm, hogy mivel nem létezik a cég, a vízumotok is érvénytelen. Egy napotok van összepakolni, és hazarepülni.

- Könyörgöm, ennek semmi értelme nincs. - mondtam. - Megmondom, miért. Azért, mert ez egy álom. Az én álmom. Be is bizonyítom. Három dolgot kell megnézni. Hogy működnek-e az órák, működik-e a lámpa, illetve hogy a kezeim úgy néznek ki, mint a kezeim. Ha ezekből valami nem stimmel, akkor ez egy álom. Megmutatom.

Úgy nézett rám mindenki, mintha megőrültem volna. Odamentem a kapcsolóhoz, és fel-le kapcsolgattam a villanyt.

Működtek.

Ránéztem Vivian karórájára. Félrenéztem, majd megint ránéztem. Ugyanazt az időt mutatta.

Akkor már csak a kezeim maradtak, felemeltem, forgatni kezdtem, majd alaposan megvizsgáltam őket. Semmi eltérés!

- Na neeeeeee. Lansy, dehát ez egy álom!

- Megnéztél mindent, nem igaz? Minden valósnak tűnik, nem?

Majd szétnéztem az irodában. Minden a helyén volt. Odahajoltam Lansy arcához, hogy megvizsgáljam. Nincs deformáció, vibrálás vagy hasonló abnormális tevékenység. 

- Minden rendben van? - kérdezte. - Hidd már el, hogy nem álmodsz. Ez a valóság.

Odamentem Mr. Yanhez. A ritkuló haját eltakaró fekete baseball-sapkát, olcsó szarnak tűnő szürke zakót hordott, továbbra is három fejjel kisebb, és a kinézetét megkoronázza a fura, kifejezéstelen arca. Mint ahogy azt megszoktuk. Nincs abnormalitás.

Kifogytam az ötletekből. El kellett fogadnom, hogy ez a valóság.

Lerogytam a székre, majd a kezembe temettem az arcom. Ennyi volt? A nulláról építettük fel ezt a helyet, itt voltam a kezdeteknél. Ennyi volt? Két és fél évet bírtunk ki? Csak úgy bejön a főnök, hogy kész, csőd? De ez még hagyján...

Hát hogy a francba megyek én haza? Hogy pakolok össze, meg mit? Mivan, ha nincs is járat, és nem tudom elhagyni Kínát a vízum lejárta előtt? Börtönbe kerülök?

A szobámban voltam. A falon az autók fénycsóvái játszottak. Éjszaka van. Kómásan körülnéztem. Akkor most mi van? Ja, igen. Haza kell jutnom. Bezártunk. Na... várjunk csak... de hát pénteken azon vitatkoztak, hogy mi legyen a nyíltnapokon. De Mr. Yan most mondta, hogy bezártunk. ... nem, hát a szobámban vagyok. Miért vagyok a szobámban?

Aztán felkaptam a fejem. Az irodában ültem Lansyvel. Össze voltam zavarodva. Lansy rámnézett.

- Jól vagy? Kicsit mintha elpilledtél volna...

- Milyen nap van? - kérdeztem.

- Szombat. Mr. Yan most mondta, hogy bezárunk.

- De hát ... most voltam a szobámban.

- Biztos csak álmodtad. Hát hogy termettél volna oda? Nyilván úgy, hogy itt ülés közben elaludtál.

-  Azt hiszem igazad van. Most mi lesz veled?

Amikor elvált a férjétől, kellett neki, az anyjának és a lányának egy lakás. Nem volt választása, lakáshitelt vett föl. Azért jött ide. Az nekem végülis semmi, hogy haza kell repülni. De neki? Neki Sanghajjal egyetlen célja volt, mégpedig a pénzszerzés, hogy törlessze a hitelt minél hamarabb. Itt hétszer annyit keres, mint Kazanyban. Elkeseredten ült, nem mondott semmit. Könnybe lábadt a szeme.

Pakolni kezdtem az irodában, majd amikor a legfontosabbakat összegyűjtögettem, leléptem.

Megint a szobámban voltam. Ugyanaz a kép. Éjszaka van, és beszűrödnek az utca fényei. Miért vagyok a szobámban megint? Felébredtem? Ja, nem. Ez egy álom. A valóságban bezárt az iskola. De most álmodom. Viszont ki kell mennem a wc-re. Kimentem, majd visszamentem az ágyba. Vissza kell mennem a másik világba.

Visszaaludtam.

Az irodában voltam, de már semmi sem volt a helyén. Csak Mr. Yan állt ott egyedül. Szomorúan nézte az üres irodát. Semmit nem tud angolul, ezért összekukáztam minden kínai tudásom. Megveregettem a vállát.

- Köszönök mindent. Jól éreztem magam. Remélem dúsgazdag leszel.

- Viszlát, Andy.

Megint a szobámban vagyok. Miért vagyok a szobámban? Most akkor mi is történik? Felemeltem a kezeim, majd forgatni kezdtem őket. Semmi abnormalitás.

Az üres fiókokat nézem. Meg akartam győződni arról, hogy semmi értékeset nem hagyok itt. Senki sincs az irodában. Ennyi volt. Lépteket és egy guruló bőröndöt hallok.

- Szia, Pisti. Anyu hol van?

- Kinn vár a kocsiban. Minden rendben? Mehetünk?

- Csak még valami. 

Azzal fogtam egy nagy fekete zsákot és beraktam a bőröndbe. 

- Mi van benne?

- Erről majd később.

Éjszaka van. Lassan vándorló felhők rajzolódnak ki az égen. Gyönyörű a telihold. Letörlöm a verejtéket a homlokomról, majd a gödör mélyére nézek, amit most ástam.

- Nem fognak rájönni? - kérdezte egy sötét alak a házunk falának támaszkodva.

- Kétlem. Hacsaknem tudsz valamit, amit én nem.

- Nem. Csak hogy olyan nyugodtnak tűnsz... semmi félelem. Semmi megbánás. Semmi kétség.

- Nem tudok vele mit csinálni. Nem tudom megváltoztatni. Ez van.

- De ha rájönnek... ha rájönnek, mit tettél?

- Mint mondtam, nem tudok vele mit kezdeni. Elég akkor idegeskedni, amikor rájönnek.

- És nem fura... eltemetni... Őt?

Lenéztem a gödör mélyére.

- Memento Mori... ne feledd, egyszer mindenki meghal.

A szobámban vagyok. Egy kis ideig néztem a falat, majd felültem. Na, várjál már. Kétlem, hogy bezártunk, semmi értelme nem lenne! Meg hát Pisti nem lehet Sanghajban, főleg nem úgy, hogy Anyu kinn vár a kocsiban. Mégis milyen kocsiban? Minek várnának rám? Ki volt a sötét alak?

KI A FRANCOT TEMETTEM EL?

Csak ekkor jöttem rá, hogy mi történhetett. Amikor a szobában voltam, ébren vagy félálomban voltam, csakhogy annyira élethű volt az álom, hogy nem esett le, hogy felébredtem. Kimentem a mosdóba megmosni az arcom.

Körülnéztem a lakásban, minden rendben volt. Megerősítettem, hogy mindez megint csak egy nagy rakás faszság volt, de a nap további részében nagyon fura érzésem volt. Mert hát annyira élethű volt. Tényleg azt hittem, hogy valós volt!

Egész nap olyan érzésem volt, mintha egy alternatív valóságban lettem volna. Persze, ahogyan ezeket a sorokat írom, tisztában vagyok vele, hogy csak az álmaim elbaszottak. Nem hiszem azt, hogy valami orákulum lennék, vagy mi az isten. 

De akkor is nagyon durva volt átélni, és fogalmam sincs, hogy van-e értelme, érdemes-e megpróbálni megfejteni? Vagy csak a tudatalattim fogta magát, aztán az összes témát belegyúrta egy nagy kummat szargalacsinba...

Vagy van benne üzenet? Keressek fel egy álom-szakértőt?

MIÉRT ÁLMODOK ILYENEKET?!