Először is elnézést a szar szerkesztés miatt, de wordból húztam át, és nem akartam kijavítani az egészet.

Sokat panaszkodtam arról, hogy random emberek találnak meg az utcán a faszságaikkal. Emberek, akiket nem ismerek.

Emberek... úgy értem, kínaiak.

Pedig otthon H. László és K. Viktor mindig azzal jön nekem, hogy elbaszom a bulit a kurvára undok pofámmal, de hát itt, Sanghajban máshogy mennek a dolgok. Itt valamiért vonzom az embereket.

Ennek az egyik oka természetesen az, hogy fehér vagyok, a sanghajiak meg nem éppen azok.

Az egyik ilyen random ember Lu bácsi volt, aki már persze azóta nem random, mert bemutatkozott, és azóta vagy 15 alkalommal megkörnyékezett. Lu bácsi valami építész, van felesége, meg kölkei.

Szóval én kinn edzenék, időintervallumokhoz kötve, tehát valahogy egy normális ember érezné, hogy nem kellene engem zavarni, mert éppen ütemre, sípolásra ugrok fel-le meg ide-oda.

De persze én nem normális emberről beszélek, Lu bácsi odatolja a pofáját, körülbelül fél méteres távolságra tőlem. Úgy döntök, folytatom az edzést, hátha elbizonytalanodik, de hát amikor ugrok lefele fekvőtámaszba, majdnem megcsókolva a kurva cipellőjét, arra azért én is megállok.

Faszkivan, gondoltam magamban.

Bárgyú mosoly ül Lu bácsi arcán.

• Honnan jössz?
• Magyar vagyok.
• Ööö... magyar... ööö...

Sóhajtok egyet. Senki sem tudja Magyarország angol nevét.

• Sun Já Lí.
• Ah, ah, ah, ah, ah, Sun Já Lí, igaz?
• Igen.
• Hány éves vagy?
• Huszonkilenc.

Nézünk egymásra. A kíváncsiság legkisebb jelét sem mutatom, edzenék. Ő továbbra is ugyanazzal a faszkalap buta mosolyával meg csillogó szemekkel néz. Ismerem az ilyet. Arra vár, hogy kérdezzek valamit, de nekem eszem ágában sincs. Feladta.

• Szerinted én hány éves vagyok? – kérdezi, majd leveszi a szemüvegét.

Nyilván azért kérdezte, mert fiatalabbnak néz ki a koránál, és arra számít, hogy valami jóval kisebb számot mondok. Ki vagyok én, hogy elbasszam a kedvét, szándékosan kevesebbet mondok, mint amit gondolok.

• Negyven.
• Há! Ötven vagyok, de annyinak nézek ki mint te.
• Fiatalabbnak néz ki ötvennél, de egyáltalán nem néz ki harmincnak.

Nézünk egymásra.

• Tudsz kínaiul?
• Nem.
• Mióta élsz itt?
• Két éve.
• És nem tudsz kínaiul?
• Nincs rá szükségem.

Azt nem akartam mondani, hogy pont az ilyen emberek miatt nem akarok megtanulni kínaiul, mert akkor nem tudnám levakarni magamról. Így viszont, ha kifogy a szókincsből, vagy félre fog állni, vagy befogja a pofáját, nekem mindkettő jó.

• Egyedülálló vagy?
• Igen.
• Miért?
• Nem fogom elmagyarázni.
• De hát nem érzed magad egyedül?
• Nem.

Kigúvadt szemekkel mered rám, de a mosoly megmarad.

• Hogy-hogy?
• Elszórakozok én egyedül, plusz vannak barátaim, meg ott van a lakótársam.
• Aaah, a barátod. Az a srác is magyar?
• Nem srác. Lány, és ukrán.
• Aaaaah, de hát azt mondtad, egyedülálló vagy.
• Igen.
• Nem értem. Van egy lakótársad, aki lány.
• Igen, együtt élünk.
• Tehát a feleséged.
• A barátom.
• A szeretőd.
• A barátom.
• A barátnőd.
• Nem. A barátom, lakótársam, már mondtam.
• Aaaaaah, már értem.

Már érti. Jól van akkor.

• Tetszenek a kínai nők?
• Már hiányzott ez a kérdés. Tetszenek.
• Igen, a kínai nők tökéletesek.
• Jjjjja, azok. – sóhajtok egyet, és eszembe jut Lei. Tökéletes a faszom. Még csak nem is normális, nemhogy tökéletes!
• Szeretik a magas, jóképű és gazdag embereket. Te magas és jóképű vagy. De vajon gazdag vagy-e.
• Pft, milyen kérdés ez. Nincsenek pénzügyi problémáim, mondjuk úgy.
• Tehát akkor szeretnél egy kínai barátnőt?
• Nem.
• De hát azt mondtad, tetszenek a kínai nők.
• Igen, de isten mentsen egy kínai nőtől.
• Miért?

Basszameg, miért is álltam szóba vele?

• Mert a kínai lányok nem tudnak angolul, én meg nem tudok kínaiul.
• Há, ezért kéne megtanulni neked kínaiul.
• Vagy mondjuk hagyni az egészet a francba.

Nézünk egymásra, fészkelődni kezdtem, de ő csak bámult. Nem esett le neki.

• Ha nincs más, akkor én edzenék. – mondtam.
• Látom, izmos vagy – majd megfogta a bicepszem.
• Ö... asszem... – meglepett a kijelentés, pláne a fogdosás.
• ... és robosztus.
• Öö...ja...

Nézünk egymásra. Nem értettem, vajon tetszem neki, vagy totál gyökér? Ő csak mosolyog.

• Akkor én edzenék. – majd odasétáltam az időzítőhöz.
• Jó, edzél csak, én meg majd nézem, meg addig gyakorlom az éneklést.

Jackpot, bazmeg, még énekelni is fog? Ráztam a fejem, és belekezdtem a edzésbe, ő meg az éneklésbe. Négyütemű fekvőtámasz, guggolás,

• Oooooooh Baaaooooobééééééééj, WooOooooOooOOO ááá-Áááá-ááááj nyiiiiiIIIIIIIIIIII...

box, fekvőtámasz, aztán megint négyütemű, lebegő ülés, na mindjárt meghalok...

• Szerinted jól éneklek?
• H-h-hogy mi? – kérdeztem lihegve, összeszorított fogakkal.
• Szerinted jól éneklek? Tetszik a hangom?
• .. ffffff....jó a hangod...ffff.
• Csak jó? Nem pedig nagyszerű? Csak jó?
• ... fffff .... ffff... hát... gyakoroljál... még...fff... nem rossz.

Elszontyolodott, aztán visszament gyakorolni, hál’ Istennek. Végeztem az első körrel, majd gyorsan visszatért. Óriási.

• Mit gondolsz, te extrovertált vagy introvertált vagy?
• Alapvetően introvertált.
• Tehát nem szeretsz idegenekkel beszélgetni.
• Mondjuk úgy, hogy nem kezdeményeznék beszélgetést.
• Miért nem?
• Mert úgy gondolom, megzavarnám az illetőt a jelenlétemmel.

Mosolygott és bámult. Nem vette az adást.

• Érthető. Én szeretek odamenni külföldiekhez beszélgetni.
• Nem mondja...
• De, szeretem nagyon, mert gyakorolhatom az angolt.
• Annyira tipikus. Ezek szerint azért beszélgetünk, hogy jobb legyen az angoltudása? Nagyszerű.
• Tőlem dolgozhatunk a kínaidon, csakhogy ne legyen egyoldalú.
• Nem kell, köszönöm.

Majd átváltott kínaira.

• Nyíháó. Nyí dzsí szuéj lá?
• Arsö Dzsjó. De hagyjuk ezt inkább, ha lehet.
• Nyí sö ná guo ren?

De szerencsére megszólalt az időzítő, és elkezdtem ugrálni, mire ő egy kicsit félreállt, aztán elkezdett nyekeregni. Ezúttal nem pofázott bele a közepébe, de a gyakorlatok végén megint odajött, én pedig, miközben tátogott, nyújtani kezdtem.

• Hány nyelven tudsz?
• Mondjuk úgy, hogy három. Magyar, angol meg német nagyon jól megy, de valamennyi megy kínaiul és oroszul.
• Tehát akkor öt nyelven?
• Most mondom, hogy nevezzük háromnak.
• De hát ötöt soroltál fel.
• Mert a kínai tudásom ahhoz elég, hogy azt kapjam, amit kérek az étteremben, annyit fizessek, amennyit mondanak, oda vigyen a taxi, ahova mondom, a tea ne zöld legyen, hanem fekete, és akkor jöjjön a futár, amikor én mondom, hogy a kávé meleg legyen és ne hideg, hogy a leves csípős legyen, ne normálos, hogy leves helyett cukrot tegyenek a kávémba, hogy ne adjanak pluszba papírzacskót a gyümölcsökhöz. Az orosz tudásom pedig habár sokkal szerteágazóbb, nagyon ritkán szólalok meg oroszul, és a legegyszerűbb válaszadások is megerőltetőek.
• Levest a kávéba?
• Táng, cukor. Tāng, leves. Más a hangsúly.
• Aaaaah, ah, ah, ah. Hát igen a kínai a legnehezebb a nyelv a világon.
• Nem az. A nyelvtan ősember szintjén van. Én venni te sör. Milyen mondat ez.
• De három év után akkor miért nem beszélsz kínaiul.
• Mert nem akarok megtanulni kínaiul.

Elhallgatott. Most már csak arrébb áll, ugye?

• Én is tudok németül. Hat hónapot éltem ott. Hallo, wie geht es Ihnen?

Ezt nem hiszem el, bazmeg.

• Gut.
• Wie alt bist du?
• Harmadjára kérdezi meg, hogy hány éves vagyok.
• Woher kommen Sie?
• Ezt is harmadjára kérdezi meg.
• Igazából ennyit tudok.
• Akkor nem tud németül. Ezt a három mondatot hat évesen megtanultuk az első órán. Én is mondhatnám, „csak ennyit sikerült megtanulni németül?” Miért nem akart megtanulni németül?
• Mert sok időbe telik megtanulni egy nyelvet.
• Ja, értem, a kínai nyelvet nem?
• De, de. – majd elmosolyodott.

Nézünk egymásra durván tíz másodpercig.

• Érdekel a politika?
• Nem.
• Kire szavaztál volna, Trumpra vagy Bidenre.
• Mittudomén, Bidenre.
• Igen, Trump elég hülye. Rengeteg ember meghalt ott a vírus miatt. Te fertőzött vagy?
• Nem.
• Honnan tudod?
• Mondjam, hogy igen, vagy mit szeretne? Maga fertőzött?
• Nem.
• Honnan tudja?
• Ja, értem, aha, aha. – bólogatott és mosolygott.

Ő vajon élvezi ezt a beszélgetést?

• Tudod, az apám most nagyon dühös lenne, ha megtudná, hogy beszélgetünk.
• Miért?
• Mert külföldi vagy, kockázatos veled beszélni, mert elkaphatom a vírust.
• Fasza. Hát akkor csak el kell hallgatnia az apja előtt.
• Nem, hát mindent elmondok neki.
• Micsoda ötlet!

Nézünk egymásra egy fél percig.

• Hogy hívnak?
• Andy.
• Tony?
• Andy.
• Andy?
• IGEN, ANDY.
• Aaaah, oké, oké.

Bámul, én meg leültem, hogy nyújtsam a lábaim. Gondolom, illett volna megkérdezni, hogy hívják.

• Lu vagyok, az etikett az diktálná, hogy Lu bácsinak nevezz, de megelégszem a Lu-val.
• Oké.

Nézünk egymásra. Majd mivel nem szólal meg, a lábaim felé dőlök.

• Szerinted jó az angolom?
• Jó.
• A kiejtésem?
• Az annyira nem. Néha nem értek bizonyos szavakat. De a lényeg átjön.
• Szoktál múzeumba járni?
• Nem.
• Színházba?
• Nem.
• Ki szoktál mozdulni egyáltalán?
• Nem.
• Nem vagy magányos?
• Nem.
• A lakótársad miatt?
• Nem. Mondtam, hogy vannak barátaim.
• Szokott főzni a lány?
• Én szoktam főzni rá.
• Nem szokott főzni? De takarít?
• Együtt szoktunk takarítani.

Én nyújtok, ez meg bámul, mintha nem értené, miből vagyok. Eltelt pár perc, mire megszólalt.

• Én szoktam múzeumba és színházba járni. Nagyon szeretem a zenés előadásokat. Opera, operette, hasonlók. Szeretem a kultúrát. Szeretem tornáztatni az agyam. Ha látok egy külföldit, meg szoktam szólítani, hogy többet tudjak a világról.

Szerencsétlen emberek. Kurvára örülhetnek neked a múzuemban. "Hé, jöttem angolt gyakorolni."

• A feleségem egy klubban énekelt, onnan ismerem. Nagyon tehetséges énekes a feleségem. Nagyon megtetszett, sokat udvaroltam neki, mire adott nekem egy esélyt. Gyönyörű nő.
• Aha.
• Kitartó típus vagy?
• Attól függ, miben.
• Udvarolnál, harcolnál egy nő kegyeiért, akkor is, ha elsőre nemet mond?
• Ha nekem egy nő azt mondja, hogy nem, akkor nem. Kalap, kabát.
• Szerintem a nők szeretik kéretni magukat.
• Akad olyan.
• Szerintem simán találnál nőt magadnak.
• Köszönöm.
• Milyen nőkre buksz?

Ez kész.

• Az eddigi összes barátnőm különbözött az összes többitől. Nincs kifejezetten egyfajta személyiségtípus, amire bukom, de legyen humora, és legyen jó indulatú. Az sem árt, ha szép.

Mosolyog, bámul. Nézi a mozdulataim. De nem szól semmit. Nincs az ilyennek jobb dolga?

• Láttam, boxoltál a levegőben.
• Aha.
• Szoktál boxolni?
• Levegőben.
• Én is tudok ám ezt-azt.
• Nagyon jó.
• Ismered a táj csít?
• Igen.
• Sokáig csináltam.
• Oké.
• Megmutassam?
• Nem kell.

Erre arrébb állt és megmutatta.

• Há! Há! Hijj, há!

Össze-vissza forog, meg üti a levegőt.

• Na, milyen?
• Nagyon jó.
• Tudom, egész jól megy.

Továbbra is a végtagjaimat nézi. Lassan végzek a nyújtással, ami a végét jelenti ennek a mizériának. Eltelik egy perc, majd megszólal.

• Te eddig nem kérdeztél semmit.

Közben feltápászkodtam.

• Eddig nem kérdeztél semmit sem tőlem.

Pakolni kezdtem, vizespalack, törölköző be a táskába...

• Hé! Eddig nem kérdeztél semmit sem. Hát nem érdekel semmi velem kapcsolatban?
• Mennem kell, Lu. Viszlát.
• Errefelé laksz?
• Igen, viszlát Lu.
• Viszlát, jót beszélgettünk.

A helyet, ahol rám talált, hónapokig kerültem.

Az esetről beszámoltam sokaknak, mire azt mondták, hogy túl kedves vagyok az emberekhez, az a bajom.

Szóval az egyik nap, munka előtt bementem a közeli McDonald’s-ba, hogy kortyolgassak valamit, miközben olvasok. A szemem sarkából látom, hogy valaki egészen közel, a jobboldalamon áll. Kicsit megijedtem, mert Rejtő Jenőt olvastam, és attól féltem, hogy az egyik szülő lehetett a suliból. Ciki, ha meglátja, hogy a könyvet valami egészen más nyelven írták. Oldalra nézek, egy szemüveges faszi bámul.

• Hello. - mondta.
• Öö...hello.

Nem mondta, hogy hello ANDY, amiből arra következtettem, hogy nem ismer még, tehát nem az egyik diákom apukája. De a könyvet amúgy is el akartam rakni, mert találkoztam már itt diákommal, vagy szülővel.

• Há, mit olvas? – kérdezte, mielőtt beletehettem volna a könyvem a táskába.
• Hát... ezt, de úgysem fogja érteni.

Majd megpróbált belőle felolvasni, miközben én meg ültem ott, mint egy kivert fasz. Beszarás. Egy kínai hipster-csöves Rejtő Jenőt próbál olvasni magyar tudás nélkül egy jiadingi McDonald's-ban. Abszurd.

• Jól olvastam?
• Nem.
• Milyen nyelv ez?
• Ma...
• Hadd tippeljek...ööö... cseh.
• Nem.
• Lengyel.
• Nem.
• Szlovák.
• Nem.
• Akkor fogalmam sincs.
• Magyar.
• Hogy mi?

Nagyot sóhajtok.

• Sun Já Lí.
• Aaaaaaaah, Sun Já Lí, igaz?
• Az.

Majd leült mellém. Persze, nyugodtan, úgysem szerettem volna olvasni.

• Honnan tud magyarul?

Hazudnom kellett.

• Édesanyám magyar, ezért. De amúgy félig brit vagyok félig magyar.
• Áááá, egy félvér.
• Igen.
• Melyik városból jött?
• Glastonbury-ban nőttem fel.
• Nem ismerem. Miről híres?
• A zenefesztiválról.
• Mi a neve a fesztiválnak?
• Ö...hát... Glastonbury... Fesztivál...
• Nem valami kreatív név.
• Nem én találtam ki.
• Glastonbury hol van? Sohasem hallottam róla.
• Bristoltól 40 kilométerre délnyugatra.
• Nem ismerem Bristolt.
• Nem hagyott ki sokat.
• Hol tanult?
• Bristolban.
• Miután végzett Bristolban, mit csinált?
• Tanítottam.
• Hol?
• Bristolban.
• Mit csinál itt?
• Tanítok.
• Errefelé?
• Igen.

Csend egy fél percig.

• London csodás hely, nagyon szerettem ott lenni. Jobban tetszik a nyugat, mint Kína. Szabadabb. Ott azt mondhattam, amit akartam.
• Igen.
• Melyik a kedvenc helye Londonban?

Soha sem voltam még Londonban.

• Ö... a... londoni... hadimúzeum.
• Érdekes... nem voltam még ott.
• De nem is szeretem annyira Londont.
• Miért?
• Zajos.
• És Sanghaj nem?

HAGYJÁL BÉKÉN, TAKARODJ MÁR INNEN A PICSÁBA A KÉRDÉSEIDDEL!!!

• Mármint... más az élet. – mondtam.
• Amúgy jó a kiejtésem?

Megint az a kurva kiejtés. Gondolom, ez is bazmeg csak gyakorolni jött ide.

• Megértem, mit mond. De erős kínai akcentusa van.
• Értem. Hát előre is elnézést, ha valamit rosszul mondok.
• Nem probléma.
• Nem probléma? – mondta úgy, ahogy én mondtam.
• Ne aggódjon, nem probléma.
• Ne aggódjon, nem probléma. Most, hogy így hallgatom...
• Igen?
• Nem hangzik úgy, mintha brit lenne.
• Ez nagyon érdekes, ilyet még nem hallottam. – mondtam, meglepettséget színlelve.
• Hát, csak ahogy mondja a szavakat, úgy hangzik, mintha amerikai lenne!
• Hogy elment az idő! Ne haragudjon, órára kell mennem. Viszlát.
• Viszlát.

Verejtékezve rohantam ki az étteremből. Én csak kávézni és olvasni akartam!

A többieknek elmeséltem, vagy hát elpanaszoltam, hogy mik történnek velem mostanában, azt mondták, hogy sokkal mogorvább arcot kéne vágnom alapból, és akkor nem zavarna meg senki sem.

Egy full-csatak-másnapos szombaton a metrón ültem, reggel 7 óra körül. Annyira ramaty állapotban voltam, hogy a szemem nyitvatartása fájdalmat okozott, ezért félholtan, becsukott szemmel próbáltam túlélni az utat.

Éreztem, hogy a melletem ülő mocorog, mintha keresne valamit a zsebeiben, közben mondogatott valamit angolul.

• Németország... fuh... Németország... Németország.

Álmodnék, vagy mi a franc?

• Németország. Németország.

Kinyitottam a szemem.

• Oh, helló, nem te vagy véletlen a külföldi projektvezető, akivel ma kell találkoznom? Tudod, nem jártam még erre, és sohasem láttam az illetőt, szóval úgy gondoltam, te vagy a projektvezető.
• Hogy... mi....
• Nem te dolgozol az (xyz) cégnél, te vezeted a projektet nem? Még nem láttam a külföldi projektvezetőt.
• Úgy nézek ki, mint egy projektvezető? Nem, nem én vagyok.
• Ja, értem.

Majd visszaaludtam. MELYIK RÉSZEM VOLT SZIMPI? A SÖRSZAGOM? AZ, HOGY NEM TUDOK EGYENESEN ÜLNI, VAGY ÚGY EGYÁLTALÁN ÉLETBEN MARADNI?!

De ez még hagyján! Felnőtt emberként így hívta fel magára a figyelmet? Ott nyújtotta a vállát és a derekát, közben mondogatta, hogy Németország, Németország.

Gondolom a projektvezető német. Felnőtt ember, szándékosan mocorog, hogy felébresszen.

Mint én hét évesen, amikor megtanultam, hogy guten Tag, aztán amikor valaki németül beszélt, arrafelé lábatlankodtam, mondogattam, hogy Guten Tag!

HÉT ÉVESEN, NEM HARMINCÖT VAGY MITTUDOMÉN.

Másik alkalom, szintén a metrón. Felszálltam, kerestem magamnak egy helyet, kivettem egy könyvet a táskámból, majd olvasni kezdtem. Pár másodperc múlva odaült mellém valaki, de láttam, hogy az illető nem új felszálló volt, hanem úgy sétált oda hozzám szemközti a ülésektől.

Csak olvasd a könyvet, gondoltam magamban.

Az illető ott ült mellettem, én pedig annyira belemélyültem az olvasásba, hogy megfeledkeztem arról, hogy az a valaki, aki mellém ült, beszélgetni akar velem. Egy pillanatra becsuktam a könyvet.

• Nyíháó.

Hibát követtem el.

• Honnan jött? – kérdezte kínaiul.
• Magyarország.
• Hogy mi?
• Magyarország.
• Soha nem hallottam róla.
• Kicsi ország. Európa.
• Akkor sem tudom.
• Nem számít.

Majd rápörgött, és elkezdett pofázni.

• Nem értem. –mondtam.

Pofázik, pofázik, pofázik.

• Mondom, hogy nem értem.

Kérdez, kérdez, pofázik.

• Nem tudok kínaiul!
• De én meg nem tudok angolul.
• Én meg kínaiul. Szóval miért beszélsz?

Majd át akart váltani angolra, de dadogás lett a vége.

• .. te... ööö... te...
• Viszlát. – azzal leszálltam annak ellenére, hogy három megálló még hátra volt.

Mikor leszálltam, megfordultam, erre ott állt előttem.

• Hova mész?
• Ö... izé... ööö... bevásárolni.
• Elkísérlek.

Ennyi volt, nem bírtam tovább.

• Ne gyere, nem akarom, hogy velem gyere, érted? Ne gyere! Senki sem mondta, hogy ülj mellém a kurva metrón, hogy számomra értelmetlen dolgokról pofázzál! Nem tudok kínaiul, nem érted?! Hagyjál már békén és húzzál már a picsába!

Meglepődve, tátott szájjal állt. Majd leszegte a fejét és elment. Felnőtt ember...

Komolyan basszus, ez kell az embereknek? Rájuk kell üvöltenem, hogy megértsék? Hadd olvassak már azon a kurva metrón, a McDonaldsban, hadd edzek már a parkban, hát a fasz ki van már. És még próbálom jelezni is, hogy hé, figyi már, nagyon szívesen válaszoltam pár kérdésedre, de nem látod, hogy elfoglalt vónák?

Számomra ez egyszerűen felfoghatatlan. Oké, gyere oda, oké, kérdezz ezt-azt, aztán essen már le, ha nem vagyok a beszélgetésben aktív, tehát elképzelhető, hogy nem élvezem a beszélgetést, és akkor szépen elköszönsz vagy valami, de ezzel nem volna baj, könyörgöm! Odajön bazmeg, és elkezd pofázni úgy, hogy egyikünk sem érti a másikat. A hülyéje, azt hiszi egy másnapos alkoholistáról, hogy projektvezető, a tata meg azt hiszi, hogy érdekel, hogy mit mondana az apja, ha meglátna minket beszélgetni, a csöveskinézetű hipster-gyökér meg megmondja nekem, hogy „na-na, tudom ám, hogy nem brit vagy, hanem amerikai!” Telitalálat, büszke lehetsz magadra. Kurva jó munkát végzett, Sherlock.

Meg az, hogy az összes egy csöves kinézetű FÉRFI. Egyikük sem nő, vagy valami, lenne benne valami változatosság, neeeeeem, büdös, igénytelen szarok, odajönnek faszságokról pofázni.

De meg könyörgöm, ha esetleg valami jólszituált ember volna, azzal még szívesen el is beszélgetnék! Egy normális ember, tudod. Aki nem kérdezi meg háromszor három nyelven, hogy honnan jöttem, vagy aki felfogja, hogy Nádjá a barátom, nem a szeretőm, nem a feleségem, nem a barátnőm.

Meg hogy tudok főzni, és ezen nem kell csodálkozni.

Jöjjön oda egy decens úriember, azt' beszélgessünk normális dolgokról, vagy ha látja, hogy elfoglalt vagyok, mondja azt, hogy akkor pápá, később megbeszéljük egy IPA mellett.

De egy normális ember nem szopat, amikor éppen túlélő módban pihenek a metrón!

Komolyan mondom...