Manapság nem egyszerű az élet. Az egyre nagyobb mennyiségben mutatkozó komplex feladatoknak, a nyári hőséggel megáldott napközis tábornak, az üvöltöző, síró élőlényeknek (ha tetszik, gyerekeknek), és úgy alapvetően a kínaiak reggeli kötelező, mélyről felkrákogott turházásának, a járművek folyamatos dudálásának meg annak a kurva éjféli kukáskocsi csattogásának az egyvelege kezdik ki a fogaskerekeket az ember fejében. Viszonzásképpen, karbantartási szempontból, csakhogy tegyen valamit az agya egészségének megőrzése érdekében, a kis közértben egy magas, szemüveges, (most már) lófarkas egyén matat az italoshűtőben, hideg sör után kutatva. Megfog egyet határozottan, becsukja a hűtőt, de elgondolkodik egy pillanatra. Kirántja az ajtót, gyorsan kivesz még egyet, aztán a csípőjével belöki az ajtót, majd... megáll. Ránéz a két dobozra. Maga elé bámul, matekozik. Végül meghozza a döntést. Ezúttal mondjuk már nehezebb kinyitni az ajtót, de ez nem tántorítja el.

Küldetése van.

Az ott olcsó, az nem finom, ez meg itt amerikai, de hát a búza ott belül van, és csak ad már a minőségre, na! Azért kijön a harmadik is! Úgy gondolja, ennyi elég lesz. Odaballag a pulthoz, fizet, elveszi a blokkot, majd azonnal rászisszent. Az első doboznak esélye sem volt. Lágy ívben landol a bejárat melletti kukában. A bolti eladó felnevet, még egyet-kettőt tapsol is.

- Nehéz nap volt? – kérdezi.

- Csak az átlagos. – mondta az idegen.

Amint a nehéz, fülledt, konyhakéssel deszkán vágható levegő az utcán pofánveri, rászisszent a másodikra. Ez már nem csúszott olyan gyorsan, de a zebráig az is lement.

A lakónegyed kapujánál viszont gondolkozni kezd. Szép a sör, jót tesz a léleknek, csak attól még fájni fog a lapockája holnap.

Na, jólvan, átváltok E/1-be, mert ez így rohadt fárasztó. Tehát nem egyszerű az élet, az előző pénteken például összeszarta

összeszarta... miket fecsegek...

összeFOSTA magát egy gyerek az órán. A játék után felállt, és hangosan bejelentette, hogy

- Tanár úr! Kijött minden!

És hát látom, hogy pisa nincs, bárcsak az lett volna, ellenben úgy feszíti a picsáját, hogy beszippantotta a nadrágot a két farpofa. Hát... nem viccelt...tényleg beszart.

(Tijött a tata)

A két kínai tanár, aki jelen volt, be akart hányni a bűztől, mondták, hogy ők ezt a típusú feladatot nem hajlandóak végrehajtani. Ezért megsajnáltam őket, bevállaltam. Én töröltem ki a szaros picsáját, és én dobtam ki a a kukoricával, emésztetlen kenyérdarabokkal és szójatejjel szennyezett alsóneműt. A törlés után a hat éves gyerek még ki kérte magának, hogy meg mertem válni az alsógatyájától.

- Hát én fostam össze? - kérdeztem, majd szóltam neki, hogy várja meg a cserenadrágot.

A kolléganőm szólt, hogy nem szokás kidobni, zacskóba szokták tenni, és oda szokták adni a szülőnek, mert az alsógatya is pénzbe kerül. Erre mondtam, hogy bazmeg, egy; te az előbb be akartál hányni, kettő; ha baja van a szülőnek, jöjjön ide, kifizetem a mocskos (szaros) 5 juanját. De hogy, hogy nem, a szülő nem érezte úgy, hogy problémát okoz egy végbélszakadás által megviselt alsógatya nélkülözése.

Lényeg a lényeg, ki akartam engedni a gőzt. Be szerettem volna menni egy masszázs szalonba, csak a szokásosért.

Nem, nem azért. Most nem.

Negyven juanért negyven perc hát- és talpmasszázs, teljesen jó ár-érték arányt képvisel ezen a környéken. A probléma az, hogy mivel a szolgáltatás jó és elfogadható áron van, az esetek nagyrészében tömve van a hely. Ez így volt akkor is, szóval úgy gondoltam átváltoka egy másik helyre, csak mert kurvára meg akartam masszíroztatni a hátan és a talpaim.

Namármost, ezzel a szalonnal szemben volt egy másik, úgy ránézésre is igen fos állapotban, de gondoltam, hátha ugyanaz a minőség, csak esetleg, netalán-tán még olcsóbb is. Tudod... mivel eléggé le van robbanva...lejjebb mén a szolgáltatás ára, merthogy senki nem megy oda?  Valami ilyesmire gondoltam. Mire odaértem, elfogyott a harmadik doboz sör is.

Az üzletbe belépve tátott szájjal néztek az emberek. Egy zavarodott nyíháó-t bedobtam a közösbe, aztán mutogattam a talpmasszázs opcióra.  Negyven juan – negyven perc helyett, ötven juan – ötven perc volt a listán.

Egy olyan ötvenes éveiben járó asszony mutatta a fotelt, leültem, kihozta a meleg vizet, beletettem a lábam, aztán elkezdte nyomkodni a hátam, mint ahogy az protokoll az ilyen helyeken.

Szerencsére nem voltak beszédes kedvükben, mert nem akartam senkit sem meghallgatni, megérteni, pláne nem még megpróbálni visszamakogni. Az ötven perc végül lejárt, de úgy éreztem, hogy szívesen fizetnék, csakhogy tovább nyomkodják a hátam vagy a talpam, ezért a nagy gondolkodásban fel sem álltam a fotelból.

A néni rámnézett.

- Esetleg hátmasszázst?

Majd mutogat hátra, a függöny mögé. Átballagok. Két öregember feküdt arccal lefelé egy masszázs ágyon, én meg követtem a példájukat. A néni körülbelül húsz percen keresztül nyomogatta a hátamat, majd mondta, hogy forduljak meg. Hát megfordultam. A karjaim kezdte masszírozni, de szép lassan, fokozatosan áttért a mellkasomra.

Na, ilyen sem volt eddig, gondoltam magamban, de nem volt ellenemre, jól esett az ápolás. Aztán áttért a lábaimra, egészen fenn, közel a medence csontomnál, ujjait szélesen széttárva kezdett el masszírozni.

Na, ilyen közel sem jártak eddig az ágyékomhoz a masszőrök, gondoltam magam, de nem volt ellenemre, jól esett az ápolás, de valami nem stimmelt. Ahogy izgett-mozgott, gyanút fogtam.

Ú, bazmeg, hát nem kérdeztem meg az árát. Mi van, ha átbasznak? Megvan még a telefonom? Gyorsan rálestem a táskámra, a telefon még ott volt. Körbe-körbe nézelődtem, aztán összeakadt a tekintetünk.

- Hé! - kiált az asszony.

- Mi az? – kérdem.

Majd hirtelen, de gyengéden rámarkol a dologra. Erre én összerándultam, de már jött is a kérdés.

- Akarja vagy nem akarja? – majd az asszony a csuklóját fel-le húzogatja a levegőben. - Cupp-cupp?

- Jéééééézusom, nem, nem akarom. – majd zavaromban kiengedtem a levegőt.

A néni elkezd röhögni, amire a „szomszédok” is nevetni kezdenek. Aztán végül én is felnevettem. Négy év alatt először történt ilyen.

A nyomkodás után összepakoltam, és a 100 perces masszásért fizettem 100 juant (4000 forintot). Nem basztak át, de tulajdonképpen nem is lett volna sok értelme. „hátha még a jövőben rábólint a cupp-cuppra”, vagy nem tudom.

Mondjuk azt kurvára nem értem, miért kellett ráverni a pöcsömre, szerintem megértettem volna a csuklórángatásból is, pláne a cuppogással együtt, de hát mindegy, ez legalább nem akart lecsukatni. Pár dolog azonban zavar. Mondjuk fogalmam sincs, hogy zajlik egy ilyen. Tehát azt mondod, oké, csináljuk. Aztán? Ott feküdt két öregember mellettem. Gondolom, akkor van egy másik szoba, tehát akkor bemész, és akkor... gondolom, van ott egy ágy... és akkor letolod a gatyádat és ráfekszel az ágyra, a specialista meg bejön, aztán elvégzi, amit el kell végeznie?

Időhatáros, vagy addig megy, amíg el nem durransz?

Na meg, mennyibe kerül egy ilyen, mert hogy ahányszor elmesélem, annyiszor dobják a fejemhez ezt a kérdést. Meg ilyeneket:

„Na de bakker, miért nem mondtál igent? Adjak kölcsön? Ha fiatalabb lett volna, igent mondtál volna? Ha nem verted volna ki háromszor aznap, akkor igent mondtál volna? Jaj, ha igent mondtál volna, lehet olyat vert volna oda, hogy megvakulsz.”

De hát otthon csak a zsepiért kell fizetni, a végeredmény meg ugyanaz.