Vaasáááárnaaaaaap! Munkából hazaérve azonnal hozzáláttunk a készülődéshez. Lezuhanyoztunk (mármint nem közösen), felvettük a megfelelő ruhát, fogtunk egy taxit, ami elvitt minket a billiárd szalonhoz. 

Egy rövid kitérő:
A taxizásról - mint élményről - még nem beszéltem. Emberi időben - talán reggel 6-tól hajnali 2-ig  - elég kiállnod valamelyik út szélére, ahova legrosszabb esetben 5 perc múlva megérkezik egy taxi. Nyilván beszállsz, elmondod, hova akarsz menni, és már robogtok is. Mivel kinaiul köszönünk és mondjuk el az instrukciót, az esetek többségében beszélgetni próbálnak velünk, aminek nyilvánvalóan enyhe kudarc lesz a vége. Alex azt a kérdést még ki tudja szürni, hogy honnan jöttünk, de onnantól kezdve kánonban makogjuk, hogy

- Cin pu don... (nem értem)
- Bü csi dáo...(nem tudom)

Amúgy a sofőrök többnyire nagyon kedvesek, mosolyognak, jókat nevetgélnek az ilyenfajta lankadt, impotens beszélgetésen. Az óra 6 yuantól (kb 240 forint) ketyeg, ami az esetek többségében úgy is marad. Az egyik este a 10 perces taxizásomért, mialatt megtettünk 5-6 kilométert,  11 yuant (440 forintot) fizettem. Horribilis összegek. És még ezen is tudnánk spórolni, ha Alex nem lenne egy lusta geci, és mondjuk elsétálnánk bizonyos dolgokhoz. Minden reggel azon vitatkozunk, hogy hogyan menjünk dolgozni. Taxival? Busszal? Gyalog? Abban az esetben tartom a taxit hasznosnak, amikor megadnak neked egy kinai cimet, amiről nyilvánvalóan fogalmad sincs, hol a faszban van, viszont meg tudod mutatni a cimet a sofőrnek, aki készségesen elvisz a megadott helyre.

Tehát a billiárd szalon. Megvettük a bájdzsüt - rizsbor, eddig pálinkának mondtam a szine, ize és az 52%-os alkoholtartalma miatt - , a dzsindzsüt - 35%-os konyakos whiskey-szerüség - és a kólát, majd bementünk. A nemzetközi csapat egy új tagját ismertem meg.

Kazido az egyik shanghai-i egyetem professzora. Természetesen angolt oktat. Barátságos mosoly ült ki az arcán, amikor nyújtottam a kezem. Valamilyen oknál fogva Markkal a faszméretekről beszélgettek, miközben Brettel és Alexszal billiárdoztunk. Kazido próbált kitérni Mark egyenes, személyes kérdései elől, ami az ártatlanságáról tett tanúbizonyságot. De ezt az elején láttuk... Kazido amúgy egy kikúrt, üszkös kanadai NIGGER. A fószer pár centivel magasabb mint én, tenyerével pedig le tudna csapni 10 sárgát. A sportokról beszélve kiderült, hogy kézilabdázott, ami egy kis idő múlva óhatatlanul rám terelte a figyelmet, ugyanis akaratom ellenére (haha :Đ), TÖK VÉLETLEN kiderült, hogy voltam válogatott. Tudod, amikor felteszik a kérdést... "és? jól ment a kézilabda?", te pedig először belököd a billiárdgolyót a helyére, felegyenesedsz, továbbra is az asztalt nézve rövidet szippantasz az orrodon, és flegmán odaköpöd, hogy

Yeah... I was in the national team.

Persze mivel fasza gyerek vagyok, vágtam a fapofát, mintha semmiség volna, de a 20 perces beszélgetés alatt körülbelül 10 centit nőtt a kis hörcsög-faszom.

Ergo most pontosan 11 centi.

Alex a közös nyári tábori élményekről mesélt Kazidonak, majd arról is beszámolt neki, hogy mennyire furcsa volt egy évvel korábban zsidó táborban dolgozni. Ahol csak a gojok végeznek fizikai munkát, és egész nyáron nem eszel disznóhúst. Mark itt úgy érezte, hogy fel kell tennie egy fontos kérdést ezzel kapcsolatban, és természetesnek tünő, érdeklődő arcot vágott.

- Aha. És meddig tudod visszatartani a lélegzeted?

Tökéletes. Amikor Mark észrevette, hogy mindenkinek leesett, elégedetten mosolyogni kezdett. Brett nevetett, Alex és én szánkat nagyra tátva, csillogó szemmel bámultunk magunk elé.

Noha nem azért, mert olyan kurva vicces volt.

Ugyanis én speciel soha a büdös életemben nem gondoltam volna, hogy Kinában egy zsidó viccen röhögő niggert fogok látni. Ennél furcsább jelenséget már csak egy nem kenyérsütéssel foglalkozó albán bevándorló képviselhet. Ez alkalommal is majdnem ránk zárták a szalont, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk és megnézzük, milyen az a szórakozóhely, amely nemrég nyilt a közelben.

"Szégyelld magad, már megint diszkóztál!"

Mark és Kazido elköszönt tőlünk, igy Brett, Alex és én folytattuk utunkat az ismeretlenbe. Angol nevet akartak adni a klubnak, de mivel ezt is kinaiak találták ki, jól el is baszták. Ez a hely az Unbelievable helyett balfasz módon az Unbelivable névre hallgatott. Az ajtónál 4-5 darab biztonsági őr állt, habár mindegyik egy fejjel volt kisebb nálam. Beléptünk, és betettük a ruháinkat a szekrénybe. Számomra érdekes módon nem volt belépő. A zene úgy dübörgött, hogy éreztem, ahogy minden egyes sejt megrázkódik a tüdőmben. A szinpadon többen is táncoltak, illetve középen egy hangulatért felelős csóka ordibált a mikrofonba, mellette pedig egy csöcsös dj picsa tekergette a gombokat a szetten. Nem rossz, gondoltam. Kiválasztottunk egy asztalt, berendeltünk sörből és - mint később kiderült - hideg dinnyéből. Mivel a zene kibaszott hangos volt, ordibálva-mutogatva tudtunk csak kommunikálni. Nem telt el 2 perc, egy kinai pár jött az asztalunkhoz, és mivel kinaiul nem tudok, ők meg angolul nem tudnak, Bretthez fordultak. A csóka első ránézésre is kettes alá, de a csaj, akivel jött, nagyon cuki volt. Először azt hittem közös képet akarnak, de tévedtem, mert ott maradtak, és voltak olyan kedvesek arról gondoskodni, hogy ne fogyjon ki a sör a poharamból. Kis idő múlva elmentek, mire egy új arc lépett oda hozzám. Úgy üdvözölt, mintha a legjobb barátja lennék, és egymás fülébe orditva beszélgettünk. Mivel kurvára nem értette, hogy magyar vagyok, azt mondtam, hogy Angliából jöttem, Glastonburyben születtem és az angol és klasszikus tudományok szakon végeztem a Bristol Egyetemen. Többször elmondta a nevét, de nem értettem. WeChatet cseréltünk (értsd úgy, mint a facebookot), és elment. Egy percbe sem telt, mire egy másik faszi állt oda hozzám WeChatet cserélni, bemutatkozott és elment. Zavartan néztem Alexra, aki két tenyerét az ég felé tartva, ajkát görbitve adta tudomásomra, hogy ehhez jobb, ha hozzászokok.

Szerintem menni fog.

Hallgattuk a zenét - nem nagyon volt más választásunk - , miközben a környezetem csekkoltam. A lányok fele ránk-ránk nézett, és meglepően sok biztonsági őr tartózkodott a teremben: körülbelül 5 méterenként egy. A helyiség elején lévő szinpad a terem hossztengelye mentén meg volt hosszabbitva, keskeny stéget alkotva. Ekkor vettem észre, hogy a dj szettel átellenben, a stég végén egy nyilvánvalóan itt dolgozó lány táncol. Fekete, kigombolt inget, kék, passzos bőrhatású nadrágot és fekete magassarkút viselt, haja felállitott rövid, oldalt kicsit felnyirt. Jó segge van, gondoltam.

Még el kell, hogy lazuljak. Hangos a zene, fények cikáznak, emberek bámulnak. Brett még mindig a kinaiakkal beszélt, ezért visszairányitottam a tekintetem a táncosra. Ugyanúgy mozgott tovább, amikor hirtelen megfordult. Ekkor vettem észre, hogy nincs melle, és az ágyékánál enyhe dudor látható. Ez a csodálatos látvány a kérlek-öljetek-meg érzést indukálta bennem, majd közöltem Alexszal, hogy úgy tünik, Kinát is megtalálta a 21. század. Bólogatott. A stéget hirtelen táncoslányok és fiúk lepték el. Elég intenziv egy ingyen partihoz. Van csöcsös dj, vannak táncosok. Teljeséggel kiváló. A müsor alatt további 2 emberrel cseréltem WeChatet.

Brettet a mellettünk lévő asztal "tulajdonosa" szólitotta le, és a könnyebb megértés érdekében Brett oda is ült, mire a fószer minket is melléje invitált. A nyakában egy 5 kilós arany kutyalánc csüngött, melyet bármelyik újgazdag, dagadtképü, munkáját becsületes módon végző cigány megirigyelt volna. Megkinált borral, amit visszautasitottam, de Brett intett, hogy fogadjam el. Nem emlékszem pontosan, hogy történt, de végülis ebben a sorrendben ültünk a patkó alakú ülésen: Alex, én, egy aranyos, magas csajszi, Brett, egy 40-50 éves nő? asszony? az asztal tulajdnonsa és még két kinai faszi. A asztal fullon volt a piától, a közepén pedig 1 méter magas vizipipa állott. Minket is megkináltak a szipkával, továbbá gondoskodtak arról, hogy mindig legyen italunk. A borból folyamatosan töltöttek nekünk, főleg nekem, mert úgy éreztem, többet kell innom ezekhez a dolgokhoz.

Minden olyan szokatlan.

Fogtam két teli poharat, az egyiket odanyújtottam a csajszihoz, ő mosolyogva elfogadta, majd koccintottunk egyet. Egészségedre, szépség, mondtam kinaiul, majd ezen a emberfeletti teljesitményen elámulva elővette a telefonját, és WeChatet cseréltünk. Angolul kezdtem el hozzá beszélni, de csak pár szót tudott. Meg kell tanulnom kinaiul, gondoltam magamban, azután megkértem, hogy csináljunk egy szelfit. Boldogan tett eleget kérésemnek. A beszélgetés nagyjából kimerült ebben, viszont ez a csajszi azóta is irogat nekem. Ennek a sikernek köszönhetően már olyan laza voltam mint a rigalánc. Az asztal tulajdonosa egy üveg Henessyt hozatott, majd a pincérrel töltetett mindenkinek. Szétosztottuk, mire újra töltött a pincér. Ezt 1 perc alatt eljátszottuk úgy háromszor. Brett tovább spanolgatott az emberekkel, miközben kockáztunk, vizipipáztunk és ittunk, mint a gödény. 

Alex hajnali három körül befáradt, ezért úgy döntöttem, hazamegyünk. Brettet a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy ugye ez a piálás nekünk most full-ingyen volt, mert ha igen akkor lelépek.

Ha nem lenne ingyen, akkor meg főleg.

A 2 órán keresztül tartó massziv bebaszást állta az asztal tulajdnosa, ugyanis ha nyugatiak vannak az asztalodnál Liyangban, az annyival ér fel, mint Kecskeméten egy Bugatti Veyron. Ime, lássa mindenki, kikkel van dolgom. Olyan egy kicsit a helyzet, mint amikor egyszerü alföldi paraszt létedre először vagy a reptéren, majd meglátsz egy talpig feketében álló, kalapos, szakállas embert. Te és az antiszemita haverjaid egymást bökitek oldalba a könyökötökkel, mosolyogva-suttogva mondjátok egymásnak, hogy 

Néééézd máááár, egy igazi zsidó.

Egyszerüen ritkaság. És mivel ritka, értékes, megbámulod. 780 000 ember él Liyangban. Ebből 8-10 darab nyugati, amiből 4 darab jár el szórakozni. Brett, Alex, Mark és én.

Szóval elköszöntünk Alexszal, megköszöntem azt a sok mindent, amit ingyen kaptunk. Brett kikisért minket, és elmondtam neki, hogy kéne egy taxi, amire odalépett hozzánk egy csóka, hogy szivesen hazavisz minket. Kérdőn néztem Brettre, aki elmondta, hogy semmi baj, mintha valahonnan ismerné, ő majd elvisz minket.

Nahát, még ez is ingyen van?

Beültünk a Volkswagen Saitamának csúfolt zsirúj Passat CC-be, és már repültünk is haza. Tudott a sofőrünk valamennyit angolul, szóval beszélgettünk egy keveset azalatt az 5 perc alatt. Megálltunk az utcánk végén, megköszöntünk a fuvart... hm. Igy is elég érdekes, hogy egy idegen hazahoz minket, de ahogy reagált ezután, kibaszta nálam a biztositékot.

- Neeem, ÉN köszönöm. :)

HOGY MI VAN?! Te köszönöd meg?!

Nemmm kaptunk szikrát! Azon kivül, hogy a buli elején berendeltünk 12 sört, mindent ingyen ittunk, mindenki velünk akart lógni, erre a végén még haza is visznek! Ha ez nem volna elég, a sofőr benyögi neked, hogy 

- Neeeem, én köszönöm, ne viccelj. Csak hadd legyek a szarod. :)

De ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy

- Csak hadd kapjam be. Elég a vége is, a végével is megelégszem, csak hadd kapjam be, mert fehér vagy én pedig sárga. Már a köpésed is többet ér nálam.

Mondták, hogy kiskirályként lehet itt élni, de ez nem igaz.

Te itt isten vagy.

Who's looking for a good pounding?

Csütörtök este. Megfőztem a vacsorát, megettük kb a negyedét, és Alex azt javasolta a szokásokhoz NEM hiven, hogy dobjunk be egy-két pohár lőrét valahol. Üzent Leenek, hogy szivesen innánk valamit.... valahol... nem-e esetleg-e csatlakozna-e? Fél 10 volt, de hétköznap csak délután 2-re megyünk dolgozni.

Leenek fáradt volt a hangja, ezért nem vártam pozitiv válaszra...
- Nézzétek, épp most értem haza az edzésről, kicsit punnyadt vagyok... szóval... mit fogunk csinálni? Tudjátok mit, gyertek át hozzám, de vegyetek innivalót és chipset.

 Jóóól vaan, jóóóól vaaaaan.

Megvettük a whiskeyt, a pálinkát, a kólát  és a boltban még Red Bullnak hitt Red Goat-ot... jesszus, mi a fasz. Lee háza akkora mint a miénk, és egyedül lakik benne, mert a felesége elvált tőle és magával vitte a gyereket. Gondolom éppen ezért olyan készséges, ha ivásról van szó. Leültünk a nappaliban, és olyan dolgokról kezdtünk el beszélgetni, mint Sigmund Freud, az ego és a szuperego, mi a különbség ember és állat között. Továbbá, milyen vicces, hogy mind a hárman tudjuk milyen fasza az a kommunizmus, és hogy szegény Lee, annak ellenére, hogy jó gyerek, jóképü és izmos, miért nem kúrogatja a helyi lányokat. Különös, valamiért az ember nagyon okos lesz, mihelyst italt emel a szájához. Lee felajánlotta, hogy hoz füvet a legközelebbi alkalomra.

Nocsak! Milyen társaságba keveredtem... megint. Az egyetemista - mondjuk úgy - barátaim (dzsiiiiiz, kimondani is rossz!) most óbégatva, nyeritve veszik tudomásul, hogy no lám...

Ismét összefújta a szart a szél.

Hajnali 3 körül lehetett, amikor elköszöntünk, és búcsúzóul Lee azt javasolta, hogy legközelebb inkább együnk. Hazafele menet nem találtunk taxit, ezért 40 percet gyalogoltunk az esőben, de nagyon jót beszélgettünk Alexszal. Rájöttünk, hogy több a közös bennünk mint azt eddig gondoltuk. A beszélgetés legviccesebb része talán akkor volt, amikor Alex feltette a kérdést, hogy miért utálják a lengyelek ennyire az oroszokat?

- Lehet, hogy azért, mert a történelem során kb háromszor töröltétek el Lengyelországot a térképről.
- Jó, de akkor a németeket miért nem utálják?

Hm... annyit azért elmondtam neki, hogy a nálunk cigányviccnek ismert vicceket a németek lengyelvicceknek nevezik. Ezt egy volt német kollégám mesélte:

- Egy orosz és egy lengyel ül a kocsiban. Ki vezet?
- A rendőrség.

Péntek, hajnali 10. Az egyszerüség kedvéért tükörtojás volt a reggeli, persze Alex nem kelt fel fél 1-ig. Úgy gondoltam, hülye leszek megvárni, ezért magamban láttam hozzá az evéshez. Mindeközben a szomszédságban petárdák pattogtak, rakéták süvitettek. Valami megmagyarázhatatlan érzés fog el, amint a székembe hátradőlve hallgatom a meg nem szünő ropogást. Talán ilyen lehetett ágyútüzre ébredni, amikor is mosollyal az arcodon, talán már szendviccsel a pofádban veszed tudomásul, hogy végre nem a te csapatodat zúzza szét a 312. Német Tüzérhadosztály.

A suliban a szombati nyilt napra készültünk, és mivel új vagyok, némiképp be kellett tanulnom óraterveket. Az egyik óra végén vettem észre, hogy sikitozva kaparják az ajtót az óráról kijönni készülő kölkök.

Mintha ez az egész ismerős lenne valahonnan...

Mivel a szombat-vasárnap hosszú nap, este nem mentünk sehová. 

Szombat. Végre kisütött a nap pár órára. A suliba menet Alex végig Annával beszélt telefonon, miközben elvoltam a saját gondolataimmal. A reggeli nyüzsgő életet figyeltem, melyet az orosz traccsparti festett alá. Én, egy orosz és a kinai emberek. Há, mint egy szar kémsztori. Elbúcsúzott az egyik osztályom, amire sajnálatos módon az egyik kedvenc diákom nem jött el. Találkozásunkkor még sirt is, de végére már megbékélt velem, ami nagyon jól esett. Tényleg sajnáltam, hogy nem volt ott. A szülök és a gyerekek velem fotózkodtak, ami számomra azért volt furcsa, mert rohadtul nem az én érdemem, hogy elballagtak. De hát mit lehet tenni, béna vigyorral vártam végig, ahogy megörökitik a pillanatot. Alex a szopóálarcos pókember volt, nekem délutánra érkezett meg a jelmezem, ami természetesen nem volt elég nagy, és emiatt borzasztóan kényelmetlen volt. Unalmamban megkérdeztem Alexet, hogy morálisan problémát okoz-e, hogy drogot teritünk a lurkóknak. Ugyanis cukrokat osztogattunk, müsoroztunk, amit nem igazán élveztem. A gyerekek nem ismernek, vagy ha igen, akkor a jelmez miatt nem, aminek köszönhetően valamennyiük meg is ijedt, és ezért nem is hibáztathatom őket.

De legalább Candynek tetszett, ahogy hülyét csinálok magamból a gyerekek kedvéért. És ha már egy valaki nevetett rajtam, akkor megérte.

Pezsgő irodai élet. Olyan sok dolgom volt, hogy szelfizni kezdtem.

Végülis némelyik szülő nyaggatására oda jött hozzám pár gyerkőc fotózkodni. Nagyon érződött rajtuk, hogy nem lazultak el mellettem, ezért nem nagyon értem hozzájuk, ami tovább erősitette az istenem-ez-de-szar érzést. A fotózásban vigaszt az nyújtott, hogy ezt a szülőkkel is el kellett játszani, de ők legalább önszántukból álltak mellém, és meg kell mondjam, voltak páran, akik meglehetősen jól ugranak. Ott volt Koko is, aki a főnököm főnöke.

Ő is nagyon jól ugrik...

Most elgondolkodtam azon, hogy magyarázzam-e ezt a rejtélyt, vajon mire gondolhatott a szerző, amikor ezeket a sorokat irta?! Vagy elég egyértelmü ahhoz, hogy ne legyen vicces? Szerintem egyértelmü, ezért úgy döntöttem, hogy elmondom azt a HATALMAS sztorit, ami mögötte van. Nyilvánvalóan az iroda kellős közepén kezdtünk el a mellettünk ülő lányok kinézetéről beszélni, ami azért szar, mert ott mindenki tud angolul. Megkérdeztem Alexet, hogy melyiket választaná a kettő közül:

- Wendyt vagy Elliet?
- Talán Wendyt. Mármint amikor ránézek a combjaira... biztos tud ugrani.

Jajj, de vicces sztooori, aztamindenit! Azóta mondjuk ezt elsősorban jó seggü nőkre, ha nem akarjuk, hogy megértsenek. Tehát a liftben vagy, és nem tudhatod, hogy az ott álló nő tud-e angolul, ezért megkérdezed a másikat, hogy szerinted ez a nő vajon tud-e ugrani. Persze, ha tud angolul, akkor is elég levágós, szóval az egész egy nagy faszság.

Jézus, ilyen szarral zárni a posztot...

Vasárnap este pedig bulizni mentünk, de arról a következő bejegyzésben irok, mert elég hosszú a történet.

Vasárnap. Közös éneklés az órákon, legózás a szünetben, ha kell, poroszos szigor, ha kell, könnyed bohóckodás. Megkaptam az XXXXXL-es egyenpólómat és pulóveremet is. Utolsó óránk előtt bementünk a Starbucksba, megittuk a kávét, lezavartuk az órát és húztunk haza. 

Apropó, most voltam először Starbucksban. Igen. Ahhoz el kell mennem Kinába, hogy kipróbáljam a Starbucksot. Bravó, paraszt! Ez pontosan olyan, mint amikor Hawaiion próbáltam ki először a Burger Kinget.

Jajj, de fittizik, de fittiziiiiiik!

Na, folytatom. Mint emlitettem, hétfő-kedd a munkaszüneti napunk, ezért a vasárnap estének még a gondolata is olyan édes, mint a pálinkába csorgó méz. 

Hazaértünk, lefürödtünk, és már zúztunk is az egyik billiárd szalonba. Nem a mi ötletünk volt, két europid hivott oda minket. Könnyen odataláltunk, benn Brett és Mark várt minket. Feléjük haladva élvezzük, hogy a puszta létezésünkkel is már magunkra vonjuk a figyelmet a teremben. 

Brett talán 185 centi körül lehet, 92-es születésü, haja dús, fekete, középütt hosszabb, hátra-felfelé fésült, oldalt rövidebb, szeme kék, bőre fehér, széles vállú, keskeny derekú, nyitott, barátságos kanadai csóka. 

Mark akkora mint én, barnás-vörhenyes haja van, bőre ennek megfelelően fehér, ugyanolyan kedves mint Brett. Ő dél-afrikai. Mindkettőjük jól tud kinaiul.

Kinai billiárd szalon. Épp kérdeztem volna, hogy kapom meg az első sörömet, amikor Brett tájékoztatott, hogy hozott sört a boltból és betette a hütőbe...

Még egyszer leirom. Mielőtt idejött volna, bement a boltba, vett sört, BEHOZTA a szalonba, és BETETTE A HÜTŐBE. Nem tesznek 16-szoros szorzót a csapolt sörre, nem kell eladnod a házad, hogy vegyél egy felest a kiszemelt lánynak, nem kell azon aggódni, hogy vajon elég-e a pénzem arra, hogy meghivjam a társaságot egy körre, nem. Bemész, az amúgy körülbelül 20 méterrel arrébb található kisboltba, megveszed a sört, a bort, a pálinkát, beviszed, bekúrod a hütőbe, és ezért téged az égvilágon senki sem fog megszólni. És ez nem az az olcsó lebúj, ahova a halárus jár kőmüves kávét inni.

Na, mondom EZ. IGY...

Nekem OKÉ.

Később Lee is csatlakozott hozzánk és 5-en billiárdoztunk tovább. Azt kell mondjam, hogy otthon ez a szitu volt a fejemben. Erről álmodtam. Abban reménykedtem, hogy az utazás vonzani fogja a nemzetközi figurákat és jóizuket nevetve mesélünk egymásnak a helyi szokásokról. Cigizni természetesen itt is lehet, amit lassan meg is szokok. Kis idő múltán vettem észre, hogy Lee teát iszik büszke alkoholista létére. Megkérdeztem, mire fel az egészséges életmód. "Valahogy le kell szoknom az alkoholról" - mondta, majd csorgó nyállal nézte végig, ahogy az ajkamhoz emeltem a whiskey-t. "Ühüm-ühüm, igen, akkor pont kurrrva jó helyen jársz" - gondoltam magamban. Meglepő módon - legalábbis nekem az volt -, két ázsiai lány közeledett felénk, majd rájöttem, hogy ők a társaságunkhoz tartoznak. Ők ketten Lilian és Kimmy.

Lilian 150 centi mély, hosszú - gondolom festett - barna haja van, szeme ferde (Wow, Andor PHD!), arca kedves, mosolya szeretetet áraszt. És állapotos. Ő Mark felesége, és beszél valamennyit angolul.

Fúj, heterónak lenni buzis.

Kimmy ázsiai létére magas, mert legalább 170 centi, hosszú fekete haja van, ferde szemét kerek szemüveg segiti. Egy ideig gondolkodtam miért olyan ismerős, de rájöttem, hogy egy picit úgy néz ki, mint Hirohito császár. Elképzelhető, hogy a télre készül, hiszen pofájában valószinü apró magvakat és diót tárolhat, hiszen vékony testalkata ellenére kiválóan meg lehetne csipni tündéri arcát. Kimmy egyébként nem beszél angolul.

Mire majdnem ránk zárták a szalont, 4 sör és egy 1 deci whiskey ment le a torkomon. Rövid diskurzus után úgy döntöttünk, elmegyünk karaokezni. Lee elköszönt tőlünk. A többiek a taxiban magyarázták el, hogy ez nem olyan karaoke mint amilyen karaokere én gondolok. Ennek több oka is van.

UGYANIS előtte bementünk egy kikúrt kisboltba, és megvettük a szükséges mennyiségü whiskeyt, hogy csak úgy lazán-faszán bevigyük. MERT EZ ITT OKÉ! A kinai kultúrában (hahaha, a miben?) ez igy oké! Lehet, hogy köpködnek, túrják az orrukat, a fülüket, a betonra hugyoznak, de ezzel sikerült kompenzálni az undoritó szokásokat. Beléptünk egy olyan épületbe, amiről azt hinném, hogy szálloda, azután a recepciós pulttól odajött hozzánk egy pingvin kinézetü csóka, és elvezette a diszes, cigitől és alkoholtól büzlő társaságot egy kis üres terembe... tessék akkor karaokezni. Hihetetlen, nem kell idegenek előtt beégned, ha énekelni akarsz, ott van a saját társaságod, és akkor lehet sapatni neki rendesen. Az egyetlen problémát a dalok megkeresése jelentette, mert ez nem úgy müködik mint Kecskeméten, hogy a faszi beirja neked youtubon, hogy "Én kicsi pónim karaoke", oszt' akkó' kiadja. Habár itt is rengeteg a lehetőség, de igy is korlátolt.

Először kibontjuk az üvegeinket, és akkor "KEZDŐDHET. A. MÓKA." 

A srácok berendeltek 20 darab sört, ami nagyon könnyen fogyott. Mondhatnám nagy pofával, hogy megittam 10 sört, de Kinában ez körülbelül annyi alkoholtartalom, amit otthon egy ebédhez megiszol. A dianáscukor nagyobb hatással van rám, mint ez a vizezett okádék. Az Off-rottyot nyilvánvalóan a whiskey hozta meg. A lányok voltak olyan figyelmesek, hogy kértek nekünk valami barna dologgal leöntött csirkét, és földimogyorót. De ha azt gondolod, hogy a megszokott dolgot kapod a földnek ezen a részén, tévedsz. 

Kérlek szépen, a földimogyorót 40-50 percen keresztül erősen sózott, csilipaprikás vizben ásztatják, majd kiveszik, egy picit felitatják a nedvességet és odarakják eléd. Mark azt mondta, hogy az egyetlen dolog, amivel el lehet baszni, az az, hogy nem raksz bele elég sót. Ha azt hiszed, hogy sok sót tettél bele, akkor tegyél még rá ugyanannyit.

És amúgy kurva jó.

Fucking A, ahogy Mark mondaná.

Az ülések mögött a falon egy méretes tükör volt, és mivel nem akartam leülni, azzal szemben álltam. A zavarba ejtő dolog az volt, hogy igy végignézhettem, hogy leszek óráról órára részegebb. Lehúzod a whiskey-t, és nézed az üres tekinteted. Különleges. Még sosem ittam tükörrel szemben.

És hogy megint a kinai kultúráról áradozzam...rágyújtottam egy cigire, majd mivel nem találtam hamutálat, megkérdeztem Markot, hova kell hamuzni.

A földre.

Nem szivesen, de jó, akkor odahamuzok. Amikor elszivtam, megkérdeztem, hova dobjam a cigit.

A földre. A földre bazdmeg...

Maga a karoke, a társaság, az éneklés csodálatos élmény volt. Kecskeméten nem mernék Papa Roachot és Linkin Parkot bevállalni a hosszú screamek miatt. De itt, öreg. Itt nem számitott, legalábbis nekem nem. Éreztem, ahogy az összes eddig elfojtott energia kiáramlik a testemből, miközben minden figyelmem a dalra irányitom. ITT és MOST vagyok. ITT és MOST éneklek. ITT és MOST élvezem az életem.  Hogy jól énekeltem-e? Valószinü nem. 

De senkit nem érdekelt, mert mindenki... totálon volt.