Vasárnap. Közös éneklés az órákon, legózás a szünetben, ha kell, poroszos szigor, ha kell, könnyed bohóckodás. Megkaptam az XXXXXL-es egyenpólómat és pulóveremet is. Utolsó óránk előtt bementünk a Starbucksba, megittuk a kávét, lezavartuk az órát és húztunk haza. 

Apropó, most voltam először Starbucksban. Igen. Ahhoz el kell mennem Kinába, hogy kipróbáljam a Starbucksot. Bravó, paraszt! Ez pontosan olyan, mint amikor Hawaiion próbáltam ki először a Burger Kinget.

Jajj, de fittizik, de fittiziiiiiik!

Na, folytatom. Mint emlitettem, hétfő-kedd a munkaszüneti napunk, ezért a vasárnap estének még a gondolata is olyan édes, mint a pálinkába csorgó méz. 

Hazaértünk, lefürödtünk, és már zúztunk is az egyik billiárd szalonba. Nem a mi ötletünk volt, két europid hivott oda minket. Könnyen odataláltunk, benn Brett és Mark várt minket. Feléjük haladva élvezzük, hogy a puszta létezésünkkel is már magunkra vonjuk a figyelmet a teremben. 

Brett talán 185 centi körül lehet, 92-es születésü, haja dús, fekete, középütt hosszabb, hátra-felfelé fésült, oldalt rövidebb, szeme kék, bőre fehér, széles vállú, keskeny derekú, nyitott, barátságos kanadai csóka. 

Mark akkora mint én, barnás-vörhenyes haja van, bőre ennek megfelelően fehér, ugyanolyan kedves mint Brett. Ő dél-afrikai. Mindkettőjük jól tud kinaiul.

Kinai billiárd szalon. Épp kérdeztem volna, hogy kapom meg az első sörömet, amikor Brett tájékoztatott, hogy hozott sört a boltból és betette a hütőbe...

Még egyszer leirom. Mielőtt idejött volna, bement a boltba, vett sört, BEHOZTA a szalonba, és BETETTE A HÜTŐBE. Nem tesznek 16-szoros szorzót a csapolt sörre, nem kell eladnod a házad, hogy vegyél egy felest a kiszemelt lánynak, nem kell azon aggódni, hogy vajon elég-e a pénzem arra, hogy meghivjam a társaságot egy körre, nem. Bemész, az amúgy körülbelül 20 méterrel arrébb található kisboltba, megveszed a sört, a bort, a pálinkát, beviszed, bekúrod a hütőbe, és ezért téged az égvilágon senki sem fog megszólni. És ez nem az az olcsó lebúj, ahova a halárus jár kőmüves kávét inni.

Na, mondom EZ. IGY...

Nekem OKÉ.

Később Lee is csatlakozott hozzánk és 5-en billiárdoztunk tovább. Azt kell mondjam, hogy otthon ez a szitu volt a fejemben. Erről álmodtam. Abban reménykedtem, hogy az utazás vonzani fogja a nemzetközi figurákat és jóizuket nevetve mesélünk egymásnak a helyi szokásokról. Cigizni természetesen itt is lehet, amit lassan meg is szokok. Kis idő múltán vettem észre, hogy Lee teát iszik büszke alkoholista létére. Megkérdeztem, mire fel az egészséges életmód. "Valahogy le kell szoknom az alkoholról" - mondta, majd csorgó nyállal nézte végig, ahogy az ajkamhoz emeltem a whiskey-t. "Ühüm-ühüm, igen, akkor pont kurrrva jó helyen jársz" - gondoltam magamban. Meglepő módon - legalábbis nekem az volt -, két ázsiai lány közeledett felénk, majd rájöttem, hogy ők a társaságunkhoz tartoznak. Ők ketten Lilian és Kimmy.

Lilian 150 centi mély, hosszú - gondolom festett - barna haja van, szeme ferde (Wow, Andor PHD!), arca kedves, mosolya szeretetet áraszt. És állapotos. Ő Mark felesége, és beszél valamennyit angolul.

Fúj, heterónak lenni buzis.

Kimmy ázsiai létére magas, mert legalább 170 centi, hosszú fekete haja van, ferde szemét kerek szemüveg segiti. Egy ideig gondolkodtam miért olyan ismerős, de rájöttem, hogy egy picit úgy néz ki, mint Hirohito császár. Elképzelhető, hogy a télre készül, hiszen pofájában valószinü apró magvakat és diót tárolhat, hiszen vékony testalkata ellenére kiválóan meg lehetne csipni tündéri arcát. Kimmy egyébként nem beszél angolul.

Mire majdnem ránk zárták a szalont, 4 sör és egy 1 deci whiskey ment le a torkomon. Rövid diskurzus után úgy döntöttünk, elmegyünk karaokezni. Lee elköszönt tőlünk. A többiek a taxiban magyarázták el, hogy ez nem olyan karaoke mint amilyen karaokere én gondolok. Ennek több oka is van.

UGYANIS előtte bementünk egy kikúrt kisboltba, és megvettük a szükséges mennyiségü whiskeyt, hogy csak úgy lazán-faszán bevigyük. MERT EZ ITT OKÉ! A kinai kultúrában (hahaha, a miben?) ez igy oké! Lehet, hogy köpködnek, túrják az orrukat, a fülüket, a betonra hugyoznak, de ezzel sikerült kompenzálni az undoritó szokásokat. Beléptünk egy olyan épületbe, amiről azt hinném, hogy szálloda, azután a recepciós pulttól odajött hozzánk egy pingvin kinézetü csóka, és elvezette a diszes, cigitől és alkoholtól büzlő társaságot egy kis üres terembe... tessék akkor karaokezni. Hihetetlen, nem kell idegenek előtt beégned, ha énekelni akarsz, ott van a saját társaságod, és akkor lehet sapatni neki rendesen. Az egyetlen problémát a dalok megkeresése jelentette, mert ez nem úgy müködik mint Kecskeméten, hogy a faszi beirja neked youtubon, hogy "Én kicsi pónim karaoke", oszt' akkó' kiadja. Habár itt is rengeteg a lehetőség, de igy is korlátolt.

Először kibontjuk az üvegeinket, és akkor "KEZDŐDHET. A. MÓKA." 

A srácok berendeltek 20 darab sört, ami nagyon könnyen fogyott. Mondhatnám nagy pofával, hogy megittam 10 sört, de Kinában ez körülbelül annyi alkoholtartalom, amit otthon egy ebédhez megiszol. A dianáscukor nagyobb hatással van rám, mint ez a vizezett okádék. Az Off-rottyot nyilvánvalóan a whiskey hozta meg. A lányok voltak olyan figyelmesek, hogy kértek nekünk valami barna dologgal leöntött csirkét, és földimogyorót. De ha azt gondolod, hogy a megszokott dolgot kapod a földnek ezen a részén, tévedsz. 

Kérlek szépen, a földimogyorót 40-50 percen keresztül erősen sózott, csilipaprikás vizben ásztatják, majd kiveszik, egy picit felitatják a nedvességet és odarakják eléd. Mark azt mondta, hogy az egyetlen dolog, amivel el lehet baszni, az az, hogy nem raksz bele elég sót. Ha azt hiszed, hogy sok sót tettél bele, akkor tegyél még rá ugyanannyit.

És amúgy kurva jó.

Fucking A, ahogy Mark mondaná.

Az ülések mögött a falon egy méretes tükör volt, és mivel nem akartam leülni, azzal szemben álltam. A zavarba ejtő dolog az volt, hogy igy végignézhettem, hogy leszek óráról órára részegebb. Lehúzod a whiskey-t, és nézed az üres tekinteted. Különleges. Még sosem ittam tükörrel szemben.

És hogy megint a kinai kultúráról áradozzam...rágyújtottam egy cigire, majd mivel nem találtam hamutálat, megkérdeztem Markot, hova kell hamuzni.

A földre.

Nem szivesen, de jó, akkor odahamuzok. Amikor elszivtam, megkérdeztem, hova dobjam a cigit.

A földre. A földre bazdmeg...

Maga a karoke, a társaság, az éneklés csodálatos élmény volt. Kecskeméten nem mernék Papa Roachot és Linkin Parkot bevállalni a hosszú screamek miatt. De itt, öreg. Itt nem számitott, legalábbis nekem nem. Éreztem, ahogy az összes eddig elfojtott energia kiáramlik a testemből, miközben minden figyelmem a dalra irányitom. ITT és MOST vagyok. ITT és MOST éneklek. ITT és MOST élvezem az életem.  Hogy jól énekeltem-e? Valószinü nem. 

De senkit nem érdekelt, mert mindenki... totálon volt.