Vaasáááárnaaaaaap! Munkából hazaérve azonnal hozzáláttunk a készülődéshez. Lezuhanyoztunk (mármint nem közösen), felvettük a megfelelő ruhát, fogtunk egy taxit, ami elvitt minket a billiárd szalonhoz.
Egy rövid kitérő:
A taxizásról - mint élményről - még nem beszéltem. Emberi időben - talán reggel 6-tól hajnali 2-ig - elég kiállnod valamelyik út szélére, ahova legrosszabb esetben 5 perc múlva megérkezik egy taxi. Nyilván beszállsz, elmondod, hova akarsz menni, és már robogtok is. Mivel kinaiul köszönünk és mondjuk el az instrukciót, az esetek többségében beszélgetni próbálnak velünk, aminek nyilvánvalóan enyhe kudarc lesz a vége. Alex azt a kérdést még ki tudja szürni, hogy honnan jöttünk, de onnantól kezdve kánonban makogjuk, hogy
- Cin pu don... (nem értem)
- Bü csi dáo...(nem tudom)
Amúgy a sofőrök többnyire nagyon kedvesek, mosolyognak, jókat nevetgélnek az ilyenfajta lankadt, impotens beszélgetésen. Az óra 6 yuantól (kb 240 forint) ketyeg, ami az esetek többségében úgy is marad. Az egyik este a 10 perces taxizásomért, mialatt megtettünk 5-6 kilométert, 11 yuant (440 forintot) fizettem. Horribilis összegek. És még ezen is tudnánk spórolni, ha Alex nem lenne egy lusta geci, és mondjuk elsétálnánk bizonyos dolgokhoz. Minden reggel azon vitatkozunk, hogy hogyan menjünk dolgozni. Taxival? Busszal? Gyalog? Abban az esetben tartom a taxit hasznosnak, amikor megadnak neked egy kinai cimet, amiről nyilvánvalóan fogalmad sincs, hol a faszban van, viszont meg tudod mutatni a cimet a sofőrnek, aki készségesen elvisz a megadott helyre.
Tehát a billiárd szalon. Megvettük a bájdzsüt - rizsbor, eddig pálinkának mondtam a szine, ize és az 52%-os alkoholtartalma miatt - , a dzsindzsüt - 35%-os konyakos whiskey-szerüség - és a kólát, majd bementünk. A nemzetközi csapat egy új tagját ismertem meg.
Kazido az egyik shanghai-i egyetem professzora. Természetesen angolt oktat. Barátságos mosoly ült ki az arcán, amikor nyújtottam a kezem. Valamilyen oknál fogva Markkal a faszméretekről beszélgettek, miközben Brettel és Alexszal billiárdoztunk. Kazido próbált kitérni Mark egyenes, személyes kérdései elől, ami az ártatlanságáról tett tanúbizonyságot. De ezt az elején láttuk... Kazido amúgy egy kikúrt, üszkös kanadai NIGGER. A fószer pár centivel magasabb mint én, tenyerével pedig le tudna csapni 10 sárgát. A sportokról beszélve kiderült, hogy kézilabdázott, ami egy kis idő múlva óhatatlanul rám terelte a figyelmet, ugyanis akaratom ellenére (haha :Đ), TÖK VÉLETLEN kiderült, hogy voltam válogatott. Tudod, amikor felteszik a kérdést... "és? jól ment a kézilabda?", te pedig először belököd a billiárdgolyót a helyére, felegyenesedsz, továbbra is az asztalt nézve rövidet szippantasz az orrodon, és flegmán odaköpöd, hogy
Yeah... I was in the national team.
Persze mivel fasza gyerek vagyok, vágtam a fapofát, mintha semmiség volna, de a 20 perces beszélgetés alatt körülbelül 10 centit nőtt a kis hörcsög-faszom.
Ergo most pontosan 11 centi.
Alex a közös nyári tábori élményekről mesélt Kazidonak, majd arról is beszámolt neki, hogy mennyire furcsa volt egy évvel korábban zsidó táborban dolgozni. Ahol csak a gojok végeznek fizikai munkát, és egész nyáron nem eszel disznóhúst. Mark itt úgy érezte, hogy fel kell tennie egy fontos kérdést ezzel kapcsolatban, és természetesnek tünő, érdeklődő arcot vágott.
- Aha. És meddig tudod visszatartani a lélegzeted?
Tökéletes. Amikor Mark észrevette, hogy mindenkinek leesett, elégedetten mosolyogni kezdett. Brett nevetett, Alex és én szánkat nagyra tátva, csillogó szemmel bámultunk magunk elé.
Noha nem azért, mert olyan kurva vicces volt.
Ugyanis én speciel soha a büdös életemben nem gondoltam volna, hogy Kinában egy zsidó viccen röhögő niggert fogok látni. Ennél furcsább jelenséget már csak egy nem kenyérsütéssel foglalkozó albán bevándorló képviselhet. Ez alkalommal is majdnem ránk zárták a szalont, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk és megnézzük, milyen az a szórakozóhely, amely nemrég nyilt a közelben.
"Szégyelld magad, már megint diszkóztál!"
Mark és Kazido elköszönt tőlünk, igy Brett, Alex és én folytattuk utunkat az ismeretlenbe. Angol nevet akartak adni a klubnak, de mivel ezt is kinaiak találták ki, jól el is baszták. Ez a hely az Unbelievable helyett balfasz módon az Unbelivable névre hallgatott. Az ajtónál 4-5 darab biztonsági őr állt, habár mindegyik egy fejjel volt kisebb nálam. Beléptünk, és betettük a ruháinkat a szekrénybe. Számomra érdekes módon nem volt belépő. A zene úgy dübörgött, hogy éreztem, ahogy minden egyes sejt megrázkódik a tüdőmben. A szinpadon többen is táncoltak, illetve középen egy hangulatért felelős csóka ordibált a mikrofonba, mellette pedig egy csöcsös dj picsa tekergette a gombokat a szetten. Nem rossz, gondoltam. Kiválasztottunk egy asztalt, berendeltünk sörből és - mint később kiderült - hideg dinnyéből. Mivel a zene kibaszott hangos volt, ordibálva-mutogatva tudtunk csak kommunikálni. Nem telt el 2 perc, egy kinai pár jött az asztalunkhoz, és mivel kinaiul nem tudok, ők meg angolul nem tudnak, Bretthez fordultak. A csóka első ránézésre is kettes alá, de a csaj, akivel jött, nagyon cuki volt. Először azt hittem közös képet akarnak, de tévedtem, mert ott maradtak, és voltak olyan kedvesek arról gondoskodni, hogy ne fogyjon ki a sör a poharamból. Kis idő múlva elmentek, mire egy új arc lépett oda hozzám. Úgy üdvözölt, mintha a legjobb barátja lennék, és egymás fülébe orditva beszélgettünk. Mivel kurvára nem értette, hogy magyar vagyok, azt mondtam, hogy Angliából jöttem, Glastonburyben születtem és az angol és klasszikus tudományok szakon végeztem a Bristol Egyetemen. Többször elmondta a nevét, de nem értettem. WeChatet cseréltünk (értsd úgy, mint a facebookot), és elment. Egy percbe sem telt, mire egy másik faszi állt oda hozzám WeChatet cserélni, bemutatkozott és elment. Zavartan néztem Alexra, aki két tenyerét az ég felé tartva, ajkát görbitve adta tudomásomra, hogy ehhez jobb, ha hozzászokok.
Szerintem menni fog.
Hallgattuk a zenét - nem nagyon volt más választásunk - , miközben a környezetem csekkoltam. A lányok fele ránk-ránk nézett, és meglepően sok biztonsági őr tartózkodott a teremben: körülbelül 5 méterenként egy. A helyiség elején lévő szinpad a terem hossztengelye mentén meg volt hosszabbitva, keskeny stéget alkotva. Ekkor vettem észre, hogy a dj szettel átellenben, a stég végén egy nyilvánvalóan itt dolgozó lány táncol. Fekete, kigombolt inget, kék, passzos bőrhatású nadrágot és fekete magassarkút viselt, haja felállitott rövid, oldalt kicsit felnyirt. Jó segge van, gondoltam.
Még el kell, hogy lazuljak. Hangos a zene, fények cikáznak, emberek bámulnak. Brett még mindig a kinaiakkal beszélt, ezért visszairányitottam a tekintetem a táncosra. Ugyanúgy mozgott tovább, amikor hirtelen megfordult. Ekkor vettem észre, hogy nincs melle, és az ágyékánál enyhe dudor látható. Ez a csodálatos látvány a kérlek-öljetek-meg érzést indukálta bennem, majd közöltem Alexszal, hogy úgy tünik, Kinát is megtalálta a 21. század. Bólogatott. A stéget hirtelen táncoslányok és fiúk lepték el. Elég intenziv egy ingyen partihoz. Van csöcsös dj, vannak táncosok. Teljeséggel kiváló. A müsor alatt további 2 emberrel cseréltem WeChatet.
Brettet a mellettünk lévő asztal "tulajdonosa" szólitotta le, és a könnyebb megértés érdekében Brett oda is ült, mire a fószer minket is melléje invitált. A nyakában egy 5 kilós arany kutyalánc csüngött, melyet bármelyik újgazdag, dagadtképü, munkáját becsületes módon végző cigány megirigyelt volna. Megkinált borral, amit visszautasitottam, de Brett intett, hogy fogadjam el. Nem emlékszem pontosan, hogy történt, de végülis ebben a sorrendben ültünk a patkó alakú ülésen: Alex, én, egy aranyos, magas csajszi, Brett, egy 40-50 éves nő? asszony? az asztal tulajdnonsa és még két kinai faszi. A asztal fullon volt a piától, a közepén pedig 1 méter magas vizipipa állott. Minket is megkináltak a szipkával, továbbá gondoskodtak arról, hogy mindig legyen italunk. A borból folyamatosan töltöttek nekünk, főleg nekem, mert úgy éreztem, többet kell innom ezekhez a dolgokhoz.
Minden olyan szokatlan.
Fogtam két teli poharat, az egyiket odanyújtottam a csajszihoz, ő mosolyogva elfogadta, majd koccintottunk egyet. Egészségedre, szépség, mondtam kinaiul, majd ezen a emberfeletti teljesitményen elámulva elővette a telefonját, és WeChatet cseréltünk. Angolul kezdtem el hozzá beszélni, de csak pár szót tudott. Meg kell tanulnom kinaiul, gondoltam magamban, azután megkértem, hogy csináljunk egy szelfit. Boldogan tett eleget kérésemnek. A beszélgetés nagyjából kimerült ebben, viszont ez a csajszi azóta is irogat nekem. Ennek a sikernek köszönhetően már olyan laza voltam mint a rigalánc. Az asztal tulajdonosa egy üveg Henessyt hozatott, majd a pincérrel töltetett mindenkinek. Szétosztottuk, mire újra töltött a pincér. Ezt 1 perc alatt eljátszottuk úgy háromszor. Brett tovább spanolgatott az emberekkel, miközben kockáztunk, vizipipáztunk és ittunk, mint a gödény.
Alex hajnali három körül befáradt, ezért úgy döntöttem, hazamegyünk. Brettet a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy ugye ez a piálás nekünk most full-ingyen volt, mert ha igen akkor lelépek.
Ha nem lenne ingyen, akkor meg főleg.
A 2 órán keresztül tartó massziv bebaszást állta az asztal tulajdnosa, ugyanis ha nyugatiak vannak az asztalodnál Liyangban, az annyival ér fel, mint Kecskeméten egy Bugatti Veyron. Ime, lássa mindenki, kikkel van dolgom. Olyan egy kicsit a helyzet, mint amikor egyszerü alföldi paraszt létedre először vagy a reptéren, majd meglátsz egy talpig feketében álló, kalapos, szakállas embert. Te és az antiszemita haverjaid egymást bökitek oldalba a könyökötökkel, mosolyogva-suttogva mondjátok egymásnak, hogy
Néééézd máááár, egy igazi zsidó.
Egyszerüen ritkaság. És mivel ritka, értékes, megbámulod. 780 000 ember él Liyangban. Ebből 8-10 darab nyugati, amiből 4 darab jár el szórakozni. Brett, Alex, Mark és én.
Szóval elköszöntünk Alexszal, megköszöntem azt a sok mindent, amit ingyen kaptunk. Brett kikisért minket, és elmondtam neki, hogy kéne egy taxi, amire odalépett hozzánk egy csóka, hogy szivesen hazavisz minket. Kérdőn néztem Brettre, aki elmondta, hogy semmi baj, mintha valahonnan ismerné, ő majd elvisz minket.
Nahát, még ez is ingyen van?
Beültünk a Volkswagen Saitamának csúfolt zsirúj Passat CC-be, és már repültünk is haza. Tudott a sofőrünk valamennyit angolul, szóval beszélgettünk egy keveset azalatt az 5 perc alatt. Megálltunk az utcánk végén, megköszöntünk a fuvart... hm. Igy is elég érdekes, hogy egy idegen hazahoz minket, de ahogy reagált ezután, kibaszta nálam a biztositékot.
- Neeem, ÉN köszönöm. :)
HOGY MI VAN?! Te köszönöd meg?!
Nemmm kaptunk szikrát! Azon kivül, hogy a buli elején berendeltünk 12 sört, mindent ingyen ittunk, mindenki velünk akart lógni, erre a végén még haza is visznek! Ha ez nem volna elég, a sofőr benyögi neked, hogy
- Neeeem, én köszönöm, ne viccelj. Csak hadd legyek a szarod. :)
De ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy
- Csak hadd kapjam be. Elég a vége is, a végével is megelégszem, csak hadd kapjam be, mert fehér vagy én pedig sárga. Már a köpésed is többet ér nálam.
Mondták, hogy kiskirályként lehet itt élni, de ez nem igaz.
Te itt isten vagy.
