Hétfő, reggel 6. Ismeritek azt az érzést, amikor nosztalgiát éreztek egy olyan kor iránt, amiben nem is éltetek? Alex szivesen visszamenne a középkorba, hogy nehéz páncélzattal, halált osztó pallosával, üvöltve rohamozza meg az ellenséges védelmi vonalat. Valaki úgy érzi, előző életében a viktoriánus korszakban saját kastélyában kortyolgatta a teácskáját. Hallottam olyat is, hogy valaki erős sóvárgást érez a lelkében, mihelyst megpillant egy Panzerkampfwagen VI Tigris tipusu nehézharckocsit. Na! Szomszédunk minden kétséget kizáróan a Csongcson-folyó partjáról szórta az éppen arra járó, Lucky Strike-ot szivó amerikai járőrosztagot. Petárdái folyamatosan ropogtak a koszos utcán, miközben hosszan fütyülő rákétákat lövöldözött fel az égbe. 

"Elege van abból, hogy folyamatosan Pearl-Harbor támadás történik, akárhányszor tojást süt?"

Tehát felébredtem, és elég furcsán éreztem magam egy visszatérő álom miatt. A helyzetet rosszabitotta, hogy Alex nem kelt fel az ágyából, étel pedig nem volt a hütöben, igy főzni sem tudtam, amivel eltereljem a figyelmemet.

Már 11 körül járt, amikor úgy döntöttem, elmegyek fényképezni és bevásárolni. Amikor kiléptem a panelból, nyugtáztam, hogy ma sem fogom látni a napot, és továbbra is ugyanaz a hőmérséklet és pára maradt Liyangban. Alapvetően szeretem az egyedüllétet, de ez most nem az a pillanat volt. 10 000 kilométerre az otthonomtól elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon jó irányt vett-e az életem? Vajon ki fogok-e birni egy évet az oktatásban? Barangoltam, miközben próbáltam lelkileg meggyőzni magam, hogy boldog vagyok.

Úgy gondoltam, teszek egy kört, nehogy eltévedjek, mikor egy szórólapot osztogató nőbe botlottam. Elfogadtam, mialatt ő jól megbámult. Meg sem nézve, miről szól, a kezemben vittem tovább a hazafelé tartó úton. Átjöttem az ismert folyón, és megakadt a szemem egy, a folyón ringó, minden szemétből és talált fémből összetákolt otthont. 

Több szögből is lefotóztam. Olyan hülye vagyok.

Nekem semmi okom az aggodalomra, semmi okom arra, hogy panaszkodjak. Hálától és szerettől feltöltödve sétáltam haza. 

Amikor hazaértem, Alex még mindig az ágyában feküdt. Mivel nem igazán volt programom, olvasni kezdtem. Unalmamban elővettem azt a szórólapot, melyet a néni adott az utcán. Úgy gondolnád mi a reteknek, hát nem tudok kinaiul.

De ezt barátom... ezt mindenki érti. A "cimlapon" egy hiányos öltözékü lány nézett rám, majd azon elcsodálkozva, hogy ilyet osztanak az utcán, elkezdtem lapozni. Volt itt mindenféle. Lányok, fiúk, BDSM, játékok.

Na, ezt történik, ha cenzúrázod a pornót.

Körülbelül délután 4-kor kelt fel Alex, és arra kért, menjek el a boltba, vegyek zöldséget, húst, és csináljak neki húslevest, mert szeretett Oroszországában igy kezelik a gyengeséget. A szupermarketben érdekes dolgokat találtam. 4-5 féle tojás közül lehetett választani, melyek zacskóban voltak tárolva, a húsrészlegen pedig élő halakkal, teknősbékákkal, rákokkal, és - ami nálam kiverte a biztostékot - góliát békával találkoztam. Guglizz rá, megéri.

Hazacsattogtam, megcsináltam Alexnak a levest, jóizuen befalta és bazzzdddmeg lefeküdt aludni. Nem tudtam mit csinálni, ezért olvastam, és később én is álomra hajtottam a fejem.

Nem gondoltam volna, hogy igy fog telni az első szabadnapom.

Kedd. Na, vajon mennyi az idő? Igen, reggel 6. Hálát adok Istennek, hogy 50/30-as a vérnyomásom, és továbbra is telibe szarom, hogy a szomszéd ropogtat. Az egyetlen dolog, amit nem értek, hogy ha olyan rohadt szegény vagy, minek vered el a pénzed a tüzijátékra? Mert minek, mi ez? Marketing? Számomra ennek a hülyeségnek annyi létjogosultsága van, mint a Heti Hetesben Vona Gábornak.

Szerencséjére Alex 11 körül kibújt az ágyból. Hogy a retekbe tud ennyit aludni?! Felmelegitettem a levest, majd megigérte, hogy mivel tegnap egy rakás szar volt, elvisz engem a parkba.

"Áá. Vééégre, valami eredmény!"

Meg kell mondjam, a városközpont gyönyörü! Parkokat, szobrokat, széles utakat látni, a szembejövő sávokat pedig őrjitően rendezett bokrokkal, fákkal és virágokkal választják el egymástól. A hatalmas épületeken vigan játszadoznak a fények, a teret pedig megtölti az úton haladó autók dudálása.

A park felé haladva, fiatalok sokasága sétál el mellettünk, megbámulnak, köszöngetnek nekünk. Alex megállapitotta, hogy Dél-Kelet-Ázsiában úgy élhet az ember, akár egy hiresség. Köszönnek, bámulnak, mosolyognak rád. Pedig csak fehérek vagyunk.

Besötétedett, mire beértünk a liyangi parkba. A helyről továbbra is sütött a mérhetetlen ázsiai precizitás. Körzővel, vonalzóval nem lehetne olyat rajzolni, amit ezek itt kertészet alatt lemüvelnek. A parkozás végén leültünk a folyó partján fekvő lépcsőkre, és próbáltuk megörökiteni a városi fényeket. Nyugtató csend volt.

Mielőtt haza indultunk volna, bevásároltunk mindenféle exotikus nyammát. Vettünk papayát, sárkánygyümölcsöt, mangót és sárgadinnyét. Persze magyar tartályként nem hagyhattam ott a rizsbort és a sört.

Otthon befaltuk gyümölcsöket, megittam a sört, lehúztam egy tüskét, mellyel Alexben egy kisebbfajta hányingert indukáltam, majd hosszas beszélgetés után elmentünk aludni.

Mélyet sóhajtottam.

...Harmónia...