Oké, először is, ezt a posztot félig mobillal, félig kinai nettel irtam, szóval ha nem láttok képeket, pl. nagy kihagyott részeket láttok helyettük, az mind a kinaiak hibája. Továbbá meglehetősen hosszú, nem csekkoltam le a szövegkohéziót, a helyesirást. Örülök, hogy valahogy tudok irni. :) Azokat pedig, akik az eddigi posztok alapján VÉLETLEN azt hinnék, hogy rasszista vagyok,  nem hibáztatom. Ez a poszt is tartalmaz fajgyülőlő, intoleráns megjegyzéseket. De ezt mind értetek teszem.

#prayforandor #weareone

Kölkök, érthetetlen kinai ügyintézők, eső, ezer kartács és ágyúgolyó, a lényeg, hogy egy hónapra kaptam csak vizumot, ami azt jelentette, hogy el kell hagynom az országot, és erre a legalkalmasasbb úticél Hong Kong. A sztori alapvetően átlagos volna, ha nem kellett volna még Kinából elintézni, hogy mire Hong Kongba érek, kész legyen az új vizumom. A feladat eredetileg az volt, hogy hétfőn buszozzak el Shanghaiba, onnan repülőre szálljak, és Hong Kongban - ahol sosem jártam -  kedd reggel 8:30-kor találkozzak Wei bácsival - akit sosem láttam - az 1-es metró Tsim Sha Tsui megálló "K" kijáratánál - ami nem tudom, hol van -, és adjam át az útlevelem és a rólam készült igazolványképet, majd aznap délután 6-kor vegyem át az új vizumom, és este repüljek vissza, hogy szerdára ne kelljen szabadnapot kivenni. Ha nem sikerül, nem mehetek vissza Kinába.

Tökéletes nyaralásnak nézek elébe.

Hétfő, reggel 6:50.

Mivel azt még a kinaiak is megértik, ha egy buszállomáson azt mondod a kasszánál, hogy SHANGHAI, egyszerüen felszálltam, és csodálatosan végigaludtam a buszutat. Otthon elterveztük, hogy melyik metróra szállok, hány megállót megyek annak érdekében, hogy ne menjen el egy perc sem azzal, hogy a metróhálózat térképét böngészem, ugyanis véletlen sem akartam lekésni a repülőt.

Persze, mint minden tervet, ami a kinai utazással kapcsolatos, ezt is nyugodtan kibaszhattam volna a picsába.

Kezdjük azzal, hogy a busz nem az északi buszállomáshoz érkezett be, hanem a délihez. A kettő közötti távolság 30 percnyi metrózás, ami pontosan 30 perccel hosszabitotta meg a betervezett menetrendemet. Goodie-goodie. Leszálltam, és kapásból találtam egy térképet az út szélén, amelyről könnyedén leleshettem, hol van a legközelebbi metróállomás. Az oda tartó gyalogúton - mikor máskor - kötelező jellegel tör rám a meglepetésszerü, hullámokban jelentkező, tarthatatlan fosás. Idegesen nézek körbe, mérgelődök, hogy ugyan miért éppen most kell velem baszakodni. Körülbelül 300 méterre egy KFC-t látok, ezért úgy döntök, hogy ott fogom leadni a szeretetcsomagot.

Egy kicsi KFC volt, nem volt benn wc. Farpofáim már kezdték feladni a harcot, amikor egy biztonsági őrbe botlottam, akinek elmutogattam, hogy mit szeretnék csinálni. Unottan mutatott fel a mozgólépcsőre. Valószinüsitem, hogy ez itt mindennapos.

"Na, már megint egy nyugati akarja összeszarni magát." - gondolhatta magában. Szerencsémre 1 percen belül meg is volt a kincsvadászat, viszont ezzel a hadmüvelettel 20 percet húztam le a wc-n.

Éééééééérteeeed...

Megveszem a pofátlanul olcsó metrójegyet (~240 HUF), és körülbelül egy órán belül a Longyang Roadon voltam, ahol felszálltam a Maglevre. Persze drágább, mint a metró, a különbség az, hogy metróval még minimum fél óra lett volna eljutni a repülőtérre, Maglevvel csak 5 perc... Ez volt az első mágneses vasutas élményem, és nem igazából a sebesség volt az, ami megfogott. A 300 km/h-hoz egy 1 perc alatt hozzászoksz, viszont az, hogy a kanyarban 20-30 fokkal bedől, eléggé bika. Igy sikerült időben odaérni a reptérre. Mikor azt próbáltam kitalálni, melyik terminálra kell menjek, egy tört angolt beszélő kinai lány jött oda hozzám.

- Elnézést, tudna nekem segiteni? - kérdezte. Mivel ezen a reptéren még nem vagyok ismerős, nem akartam azt mondani, hogy igen.
- Meg fogom próbálni.
- Lekéstem a gépem és nagyon éhes vagyok, valamit ennem kéne.
- Van almám és banánom, nem sok, de a semminél több. - mondtam, de persze, itt már minden normális embernek - rajtam kivül - leesik, hogy miről lesz szó. Megköszönte, én pedig folytattam a vizsgálódást. Ott maradt mellettem.
- Elnézést...
Óóóóóó, hogy a jó kurva anyád.
- Elnézést, munkanélküli is vagyok, Shanghaiban kerestem állást, de nem találtam, a szüleim és én...
Innentől nem is érdekelt, pénz kell neki, oszt' kész. Mivel nem ütöm a fogamhoz a garast, adtam neki 10 yuant. 400 forint, ennyit még semelyik koldus nem kapott tőlem. Volt annyira kedves viszont, hogy segitett kideriteni, melyik terminálra menjek. Miközben a 2-es terimnálon sétáltam a check-in pultokhoz, egy másik lány jött oda hozzám, vélhetően az anyjával.
- Elnézést, éhesek vagyunk.
- Értem. Tudok adni kivit. - mondtam. Gondoltam, mi van akkor, ha ezek tényleg éhesek, igy előkerestem a két kivit, és odaadtam. Mosolyogva fogadták el.
- Elnézést...elnézést, pénz kellene a...
Odaadtam a maradék aprót is, noha a vicc kategóriába tartozó mennyiséget, mindössze 3 yuant.
- Nem tudna többet adni? - kérdezte.
Na, álljon meg a gőzgép.
- Odaadtam minden ételem, velem mi lesz? - mordultam fel. Ezeket a szitukat egyszerüen elkerülhetném, ha csak mondjuk eggyel parasztabb lennék és nem lennék olyan fasz naiv, mint mindig. És jól is tenném, gondolhatjátok most mindannyian. Igazatok van.

A gépem eredetileg hétfőn 15:40-kor kellett volna, hogy elinduljon Hong Kongba, de késett minimum 40 percet anélkül, hogy bárhova ki lett volna irva, vagy bárki bejelentette volna. 2 és fél óra múlva megérkeztem Hong Kongba, és megkerestem a transzferbuszokat. A szabad levegőre kijutva fejbekúr a 30 fok és a nagyvárosi pezsgés. Egy táblára volt kiirva, hogy melyik busz melyik útvonalon megy, de mielőtt belemerültem volna a keresésbe, egy 50-60 éves sólyom közelitett meg, aki tökéletes angollal elmagyarázta, melyik buszra kel felszállnom, hol találom meg, és hol kell megvennem a jegyet hozzá.

Na, kérem szépen, ez a két perc magában szarrá alázta nálam a kinai vendéglátóipart. Az egy dolog, hogy a kinaiak kedvesek, de a segitségük pont olyan, mint amikor egy tolókocsis, szivkatéteres, nyugdijas ember próbálná Ussein Bolt-ot átsegiteni a zebrán.

Értem, hogy segiteni akarsz, de nem tudsz, bazdmeg!

Az hagyján, hogy amikor megkérdezel angolul egy kinai infopultost, csak rázza a fejét, de amikor előre gondolkozol, és viszel magaddal egy cetlit, amire KINAIUL van ráirva, hogy HOVA akarsz eljutni, elkezd hozzád kinaiul pofázni és nem ám, hogy MUTATNÁ, hogy merre menj, neeem. Fapofával megy a csing-ling. Ekkor fogod magad, megmutatod még egyszer, és idegbeteg módjára elkezdesz propellerként legyezni a kezeddel, hogy

BAZDMEG. NE MAGYARÁZZÁL, MUTASD A KEZEDDEL, HOGY MERRE.

És amikor még mindig nem fogja fel, immár magyarul formálod meg a szavakat, mert mi a faszomnak angolul, hát nem értenek ezek semmit. Persze, ha a kinainak van annyi esze, hogy a kezével mutogasson, akkor sem biztos, hogy a megfelelő helyre küld, igy flippergolyóként pattogsz a néha munka közben elalvó, tudatlan irodai munkások között. Mindezek ellenére azt kell mondjam, hogy hálás vagyok. Hát emiatt a tudatlanság miatt lehetek papir nélkül tanár. Mindezek ellenére azt kell mondjam, jót tesz nekem. Megtanitják, hogy legyek végre olyan ember, aki teljesiti az akaratát. Hogy basszak rá az asztalra, ha el akarok érni valamit.

"-...pallérozza az elmét. Tettre hivja az akaratot. 
- Emerson igy látta meg a háború jó oldalát..."

Tehát Hong Kong. Felszállok az emeletes buszra, természetesen alföldi paraszt módjára az emeleten foglalok helyet. A buszon egy digitális táblácska jelzi, melyik megállónál vagyunk, ami további elernyedésre késztette az idegberakott, füstölő agyamat. A reptér egy szigeten van, igy át kell menni egy elég hosszú hidon ahhoz, hogy "központba" érjünk. Az óceán partján sorakoztak az emeletes házak, és a szobákban felkapcsolt fények gyöngyházzá varázsolták az épületeket. Gyönyörü volt, teljesen bezsongtam tőle. Nem annak a tipikus nagyvárosi fénynek tünt, tényleg olyan, mintha gyöngyökkel lenne kirakva a “panelsor”.

 1 óra múlva leszálltam a 14. megállónál. Fények, felhőkarcolók, fancy üzletek. Az utca totálon volt az emberektől és az indiaiaktól. Kis hátitáskával és fényképezőgéppel az oldalamon elég levágós, hogy nem vagyok idevalósi, ami az ott lebzselő indiakban azonnal elinditja a nyálelválasztást. Valamilyen oknál fogva azt hiszik, hogy szivesen vennék gagyirolexet, öltönyt, de akinek eggyel több esze van, az a hostelt reklámozza. A szerencsém az, hogy erre Alex felkészitett. Nem mintha biznék bármelyik indiaiban, de azért figyelmeztetett, hogy tuti lesznek olyanok, akik majd "el akarnak vezetni a hostelhez, mert segiteni akarnak", de jóformán ez csak velük született kibaszósdi. 10 perc keresés után végül meglett a hostel, becsekkoltam, és elvezettek a szobámba, ami körülbelül akkora volt, hogy amikor beléptem, kiléptem.

Amit látsz, az a szoba. Az egész.

Lefürödtem, és elmentem sétálni. Szerencsére a hotelektől távolodva elfogytak az indiaiak, igy nyugodtan élvezhettem a várost. Elvoltam a gondolataimmal. Azon tünödtem, hogy milyen könnyedén és gyorsan tud az ember egyik pontból a másikba menni. Hogy egy hónapon belül két világvárosba is eljutok.

Jó, a könnyedén egy erős túlzás, ha az utazás Kinát is érinti, nem beszélve arról, hogy a kinait és a logikát egy mondatban szerepeltetni pont akkora szentségtörés, mint amikor az apósod házipálinkájához Piroskaszörpöt kérsz kisérőnek.

Meleg van, a levegő párás. Mosolyogni kezdtem, amikor arra gondoltam, hogy nektek otthon kabátot, sálat és sapkát kell felhúznotok, miközben rólam a lassú sétálástól is folyik a viz. Pár perc séta után egy parkot találtam, tele pálmafákkal és egyéb trópusi bokrokkal, liánnal, meg hasonló növényekkel. El tudnék tölteni itt pár hónapot, gondoltam magamban.

Mivel az összes gyümölcsöm odaadtam az éhezőknek Shanghaiban, egész délután nem ettem semmit, és egy olyasmi étteremre gondoltam, ahol nem pizzát vagy hamburgert adnak, nem valami kurva drága, és ami a legfontosabb, ne lássak indiait. Szerencsére nem tartott sokáig, rátaláltam az Uncle 4 nevezetü helyre, aminek természetesen semmi értelme nincs. Egy tál borscsot, egy doboz kólát és egy nagy tál zöldséges-rizses húst kértem. A leves is, a rizs is nagyon finom volt, és mindezért 42 hong kongi dollárt - átszámitva kb 1500 forintot - fizettem. Nem olyan rossz egy akkora városban, mint Hong Kong. Megkerestem azt a helyet, ahol Wei bácsival kell találkoznom másnap. Kiderült, hogy a hostelemtől nagyjából 2 percre van gyalog, ami elég fasza hir. Visszamentem a hostelba, majd lefeküdtem aludni.

A parkban

Valami arab kulturális központ... nem volt időm utánanézni...

Megint egy park...

Könnyebben megy, mint gondoltam. Wei bácsinak nem volt nehéz engem kiszúrni a megálló kijáratánál, ugyanis az egyszerüség kedvéért direkt rájátszottam arra, hogy keresek valakit a tömegben. Átadtam neki a dolgaimat, és megbeszéltük, hogy aznap délután 6-kor ugyanitt találkozunk. Ennek örömére vettem egy üveg IMPORT Tuborgot. Annyira elszoktam az igazi sörtől, hogy a keserü izétől kirázott a hideg. Ekkor kaptam meg azt az üzenetet Wei bácsi unokaöccsétől, hogy amikor délután 6-kor átveszem a vizumom, el kell mennem shenzheni - a legközelebbi kinai város - idegenforgalmi irodába, ahol majd elkészitik a vizumot.

Fasza.

Dühöngtem, mert erre nem készültünk fel. Hogy megyek oda? Vonattal? Mennyi idő? Hol találom a shenzheni irodát? Elővettem a telefonom és toltam ezerrel a Google-t. Ekkor döntöttem úgy, hogy az első fizetésemből egy új telefont veszek, mert ez a hüvely nem reagál túl gyorsan, illetve össze-vissza kell húzogatnom a képernyőt, ha valamiről részleteket akarok. Ekkor Candy (a főnököm) megkérdezi WeChat-en, hogy elintéztem-e már a vizumom. Mondom még a közelében sem járok, nem fogok tudni szerdán dolgozni. Nos, azt gondoltam, hogy nem lesz boldog, de ilyen válaszra nem számitottam...

- He? Nem kellett volna ezt jobban megtervezni?!

Tehát... Vasárnap este 9-ig dolgozunk. Hétfő reggel első busszal elmész Shanghaiba. 4 óra. Mivel Shanghai nem egy pöcsöm kis nógrádi falu, 2 óra, mire elmész a shanghai-i reptérre. Vársz a Shanghai reptéren, 3 óra. Elbasszák az egészet, és késik a géped 1 órát. Elrepülsz Hong Kongba, 2 és fél óra. Shanghaihoz hasonlóan Hong Kong sem Bugac, ezért minimum egy óra, mire eljutsz a központba. 13 óra tehát Liyangból Hong Kong. És mivel este 10 van, semmit nem tudsz elintézni. Másnap reggel elmész 8:30-ra Wei bácsihoz, és délután 6-ra készül el a vizum, 10 óra. Járjam meg Shenzhent, jöjjek vissza, 2 óra. És mivel este 10 van, nincs repülő, szóval baszhatod. Csövelsz a reptéren, majd jobb esetben 12 órába telik, mig elérsz Liyangba feltéve, ha nem késik semmi és nincsenek olyan szükségleteid mint a fosás! Az idegösszeroppanás szélén felhivtam Alexet, majd nyugtatólag elmagyarázta, hogy ezek még életőkben nem jártak külföldön.

Hát akkor főleg ne pofázzál, anyukám.

Elsétáltam hát ahhoz az állomáshoz, ahol elvileg fel kell szállnom, ha el akarok menni Shenzhenbe. A hong kongi tömegközlekedési hálózat egyébként lealáz nálam eddig mindent. A leglogikusabb, legátláthatóbb metróhálózat, amivel valaha is találkoztam. Az automatánál láthatod az egész felépitését, kiválasztod az úticélod és fizetsz. Kapsz egy kártyát, és csak rá kell tenned a kapunál lévő leolvasóra, oszt' mán mész is a picsába. Jól van, nem kell komolyabban idegeskednem, már csak abban reménykedek, hogy könnyedén megtalálom a shenzheni irodát. Még 5 órám volt a következő találkáig, hát sétálgattam. A nagyvárosi forgatagtól kicsit kintebb már láthattam a várost körülölelő zöld hegyeket, a szabadidő parkokat. Az egyetlen dolog, ami zavart, az a bakancs, ami rajtam volt a 30 fokos melegben. Bementem a legközelebbi parkba,  kinéztem magamnak egy padot, levettem a bakancsot és a zoknit, majd elaludtam. Fél óra múlva emberek diskurzusára ébredtem. A járda túloldalán 5 ember vizsgálta a fák ágait, látszólag azon vitatkoztak, hogy le kell-e vágni őket, és ha igen, mennyire. 5 ember. Hát többek között ennek is köszönhető az a hibátlan rendezettség. Talán egy fél órát maradtam, majd elindultam a találkahelyre, és milyen jó, hogy Wei bácsi is hamarabb érkezett meg, odaadta a papirokat, és már mentem is a megfelelő állomáshoz. Nos, nem igazán földalatti volt, de a metróhálózathoz tartozott. Gondolom mindenki hallott már olyan ázsiai állomásokról, ahol külön alkalmazottak segitenek feltuszkolni az embereket a vonatra. Na, ez pont olyan állomás volt. Szerencsére 10-15perc után elfogytak az emberek, és ha szemfüles vagy, még ülőhelyed is lehet. (wow). 30-40 perc metrózás után leszálltam, és a tömeget követtem. Hála a jó Istennek általában ezeket az állomásokat úgy tervezik, hogy a hülye is átlássa, ezért gyorsan megtaláltam a Shenzhen Port Office-t. Sorszámot húztam, leültem. Ott ült két alkalmazott az ablaknál, de vártam 10 percet annak ellenére, hogy egyedül voltam. Beadtam a papirt, majd adtak egy másik sorszámot. Vártam 3 percet, azután odaadták a vizumom.

Jelentem alássan... megvónánk.

Visszavonatoztam Hong Kongba, és sétálgattam erre-arra. Az indiaiakon kivül persze más fura dolgokat is láttam.

Ti is úgy isztok tejet, hogy közben azon gondolkodtok, hogy miért nem robbant az ISIS Izraelben?

Ti is hátranéztek, mielőtt felmennétek a lépcsőn egy pohár tejjel a kezetekben?

Elmetróztam a reptérre. Este 11 körül járt, ott csöveztem reggel 9-ig. Az utam Shanghaiig zökkenőmentes volt. Felültem a Maglevre, és 1 óra alatt elmetróztam a Shanghai South Railway Station-höz gondolván, ha oda érkezett meg a liyangi busz, akkor onnan is fog indulni.

Lófaszt.

Azon a napon onnan nem is indul Liyangba busz, kérem szépen. Vissza kellett mennem a Shanghai Railway Station-höz, ott a taxisnak elmakogni hova akarok menni. A taxisnak persze be nem állt a pofája annak ellenére, hogy tudta, hogy nem értek semmit sem, de mindenképpen el akarta magyarázni, hogy ő a Trumpra szavazna. Legalábbis azt hittem, ezt magyarázza. Amikor megérkeztem a MEGFELELŐ buszállomásra, Barbitól kaptam egy üzenetet, hogy há, megnyerte a fogadást, mert Trump nyert.

Áááá szóval ezt akarta a taxis elmondani...

4 óra buszút, aminek nem akart vége lenni... Negyvenötezer-hatszázharmincnyolcszor aludtam el és ébredtem fel. Megérkezvén fogtam egy taxit, elvitt haza, majd Alex-szal benyakaltuk azt a Black Label-t, amit Hong Kongból hoztam neki...

a megbeszélt gyógyszer helyett.