Először is egy apró, egyáltalán nem fontos info: nem Dzsandzsagang, hanem Dzsandzsjágan.

Tudom, tudom. Szivesen.

***

Húsvét szombat.

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy a húsvétnak van valami hatása a Föld ezen részén, hát nincs, de még a kinaiak sem tudják megakadályozni, hogy mi megünnepeljük.

Valahogy...

Kezdjük ott, hogy ha nem messengerezek valamelyik otthonival, eszembe sem jut, hogy tojást és retket kell zabálni, annak ellenére, hogy itt különösebben nincs szezonja, mert az év túlnyomó részében lehet kapni retket, ráadásul nem túl drágán. A tömérdek mennyiségü étel mellé természetesen alkohol is dukál, mert - ugyebár - milyen húsvét az, amikor nem óbégatsz, nyeritesz, vagy kezdesz el énekelni úgy, hogy közben a piaszagod miatt még a hasmenéses disznó is a fogát szivva közelitene feléd.

Hát mégis milyen az...

Mikor megtudtam, hogy van még egy okom arra, hogy a pohár aljára nézek, még a tegnapból visszamaradt rumos üveg tartalmát akartam a bélflórám megmentésére küldeni. (Captain Morgan és nem Captain Philips, ugye Gebusz?) Délután 2 óra körül lehetett. Persze a non-alkoholista barátaim - Alex és Gulicska - teljes csodálattal nézték, ahogy az első decit lehúzom. Ekkor magyaráztam el nekik, hogy hogy megy ez az igazi, felnőtt, felsőbbrendü Magyar Emberek körében.

Értsd jól.

Tehát az a húsvét, amikor nem borultál be az útszéli árokba, teljesen hiába volt, annak ellenére, hogy velem még egyszer sem történt meg az alkoholista pályafutásom során. Na mindegy is, hát elkezdtem inni, és nagyon meg voltam elégedve magammal. Ekkor mint valami vén fasz, leültettem magam mellé a gyerekeket - Alexet és Gulicskát - és elmeséltem nekik, hogy mi a lányoknak verset mondunk, és ha megengedik, meglocsoljuk őket kölnivel. Azt is elmeséltem, hogy a keményvonalas konzervativok fogják a szódásszifont, kannát, bármit, ami alkalmas arra, hogy vizet tároljon benne az ember, és kiöntik a kiszemelt lányokat, némelyek még azelőtt, hogy a lányok felkeltek volna.

***

Húsvét vasárnap.

Azon a napon két órám volt: egy délelőtt és egy délután. Kora délután, a második órám előtt még beszéltem az otthoniakkal, majd elbicajoztam az órára. Miután lezavartam az órát, felpattantam a bicajra, és egy kis idő után Alex hivott fel, hogy ha hazafelé tartok, vegyek nekik piát és rágcsálnivalót, és dobjam be hozzájuk, azután Magyar Emberek módjára rúgjunk be. 

Melyik Magyar Tartály mondana erre nemet...

Amikor megérkeztem a mi lakókörzetünkhöz, egy, Zhangjiagangban nem éppen meglepő szituáció miatt fékeztem le a bicajom. Három részeg kinai próbálta a negyediket az út melletti árokból kisegiteni. Az alkohol szagát már méterekről éreztem. Természetesen a részegség sem segit a kinai logikán és a helyzetet nehezitette, hogy az volt legnagyobb darab közülük, aki benn volt az árokban. Nem mellesleg nem volt eszméleténél.

Itt most megállnék egy pillanatra. Üzenem mindenkinek, hogy amikor elmegyek inni, igenis nagyon felelős vagyok. Ha ilyen részegre innám magam, ki a franc vinne haza?! Amúgy Zhangjiagangban nem egyszer történt meg velem, hogy piától büzlő, járni nem tudó kinaiakat kellett belesegitenem a taxiba.

Tehát megálltam segiteni, és a csiszolt, perfekt kinai tudásommal próbáltam magam megértetni.

- Jól van az emberünk? -kérdeztem.
- Oh Hello, hello! Héhééééj! -örvendeztek fehérségemen. - Jól, jól. Nem tudjuk kiemelni! -mondták nevetve, dölöngélve. 
- Segitek. -mondtam.
Oda álltunk immáron négyen, én fogtam a két karját, a másik három meg osztozkodott a test többi részén. Rájöttem, miért volt nehéz kiemelni: aznap esett egy kicsit az eső, és nedves volt a fü, és a csávó is. Józanon meg lehet oldani, nem egy nagy dolog, de ezek olyan részegek voltak mint a seggem. De csak sikerült. A jómadár most már kinn volt az árokból, de még mindig nem volt eszméleténél.
- Mit fogunk csinálni? Taxi? - kérdeztem.
Az egyik kinai valami olyasmit mondhatott, hogy nem tud járni vagy valami, meg mintha azt is mondta volna, hogy nem akarjuk blabla, és nagyon belekezdett a magyarázásba, mert azt hitte, hogy beszélek kinaiul, persze nem értettem belőle semmit sem. Ekkor a másik kinai kiáltott fel:
- Várjatok! - azzal elviharzott.
Volt nálam egy fél üveg viz, lelocsoltam az arcát az eszméletlenül fekvő srácnak, de semmi. Elkezdtük pofozgatni, semmi. Körülbelül 5 percig próbáltuk feléleszteni, de hiába. Amikor megunták, elkezdtek kérdezősködni, mit csinálok itt, hol lakok, honnan jöttem stb. Ekkor jelent meg az a srác, aki nemrég rohant el.

Hogy hogy a faszomból, de ez szerzett egy raklapemelő békát, bazmeg. 

Én meg tátom a számat, és ami a legdurvább, hogy ezeknek még a szeme sem rebbent! Ez itt mindennapos?!

Ja, ja, hát ha valaki nem tud járni, hozol egy békát, nem? Nem egyértelmü?

Rátettük a meditáló mestert a békára, ami olyan kicsit volt neki, hogy lelógott a keze-lába és a feje is. Az egyik megfogta a fogantyút, és elkezdte tolni. Nem hiszem el. Megköszönték a segitségemet és elköszöntek. Én meg csak ott álltam és bámultam. Megálltak a pirosnál, majd fél perc múlva áttolták a zebrán a békát. A fószer meg csak feküdt, lógó végtagokkal, környezetéről mit sem tudva, eszméletlenül utazott az ismeretlenbe...

EGY BÉKÁN, BAZMEG!

És nem tudom, kinek lesz ez hatalmasabb élmény. Nekem, aki segitett 3 részeg kinainak rátenni a negyediket egy békára, vagy a békán ájultan fekvő fószernak? Képzeljétek el, ahogy elmesélik:

- Öreg, nem fogod elhinni! Beborultál az árokba, de nem voltál magadnál, próbáltunk kisegiteni, de nem tudtunk, mire idejött egy fehér, próbált felébreszteni, de nem tudott, akkor úgy döntöttünk, ráteszünk egy békára, majd azzal sétáltunk az egész városon keresztül!
- MICSODA?! TALÁLKOZTUNK EGY FEHÉRREL?!

A történteken elámulva, molyosogva sétáltam be a kisboltba. Amikor megvettem a szokásos mérget - 1 üveg whiskyt, baijiut és kólát -, fellifteztem a huszonkettedikre, majd - mivel a kulcsom nyitja Alex lakását is - beillesztettem a kulcsot a zárba, elforditottam és benyitottam.

A szobában sötét volt, de valamilyen oknál fogva 2 zseblámpa világitott felém, igy lehetetlenné téve, hogy lássam mi folyik a szobában. Nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam. Mikor meghallottam Alex és Gulicska röhögését, két sugárban kezdték locsolni rám a vizet, és mivel azt hittem, hogy csupán a vicc kedvéért kapok egy-egy spriccet, nem mozdultam. Ezek a nyomorultak csak nem hagyták abba, ezért gyorsan kihátráltam és becsuktam az ajtót.

Hangosan nevetnek. Bentről Alex kiabált ki.

- Andor, Andor bejöhetsz! Nem lesz gond, igérem nem fogunk lelocsolni!
De nem válaszoltam. Eszembe jutott, hogy van még egy fél literes vizzel teli müanyag palackom. Gyorsan elővettem, letekertem a kupakot, és vártam.
- Andooor, remélem nem haragszol! Bejöhetsz, igérem nem lövünk le! Huh, szerinted hallja? Andooooor!
Hallom, hogy közel áll az ajtóhoz. Csak nyisd ki...
- Andoooooor! - és kinyilt az ajtó.
Már lenditettem is a kezem, összeszoritva a palackot, erre sikitást hallok. Hát Alex helyett Gulicska nyitotta ki az ajtót, és kapva az alkalmon, Alex hátulról kezdte őt locsolni. Ekkor Gulicska kirohant a folyosóra, megfordult, és elkezde lőni az őt üldöző Alexet. Én ezalatt gyorsan berohantam a lakásomba. Ekkor Alex kezdett tárgyalásba Gulicskával a tüzszünetről. Letették a fegyvert és kimerészkedtem én is. 

- Aaaah, ez nagyon fasza volt! Nem gondoltam volna, hogy kapásból visszaszivatsz minket. - mondta nekem Alex.
- Naja, én is csodálkoztam magamon.

Bementünk Alex lakásába, és boldogan mutogatták, hogy nekem is vettek vizipisztolyt. Mivel ez a két hülye imádja faszságra költeni a pénzét, vettek egy elemmel müködő, halalakú vizipisztolyt is. De mivel annyi eszünk nincsen, hogy előre gondolkodjanak EGYSZERÜEN SOHA, SOHASEM, elemet nem vettek (mi a francnak), ezért engem kértek meg, hogy szedjem ki a kamerámból az enyéim. Amikor felálltam, észrevettem, hogy az előszoba és a folyosó is tiszta viz.

Nocsak, csak nem az előbb locsoltátok szarrá egymást?

EINSTEIN.

- Jobb lesz, ha felmosunk. - böfögtem oda.

Visszamentem a lakásomba, és tölteni kezdtem a felmosóvödröt. Addig előkerestem a kamerát és kivettem az elemeket. Ekkor megint röhögéssel keveredő sikitozást hallok. Úgy hallatszott, hogy megint háború van, mert a spriccelő hang nem akart megszünni. Még egy kicsit vártam a felmosó vödörre, de addigra abbamaradt a locsolás. Vége, gondoltam. Elzártam a vizet, fogtam a vödröt és az elemeket, majd kinyitottam az ajtót. Azon nyomban kaptam a pofámba a vizet, de mivel tele volt a kezem nem tudtam nagyon védekezni. De csak nem hagyták abba. 

Ezek soha nem tanulnak. 

Dühömben letettem az elemeket, fogtam a félig teli vödröt, és  telibeöntöttem Alexet még a folyosón. Gulicska hátulról kezdett lövöldözni, Alex a másik oldalról, de semmit sem számitott, mert a vödör tartalmából én is kaptam. A folyosó úszott a viztől, mi meg ott álltunk röhögve, mint valami ázott kutyák.

Fogtam azt a kurva felmosót és törölni kezdtem a folyosópadlót. Szerencsére az én lakásom mentes volt a viztől, de ugyanezt Alexéről nem lehetett elmondani. Ők ketten törölközővel próbálták az előszobát feltörölni, én addig a folyosón lengettem a rongyot. Körülbelül 20 percbe került okéra törölni, de távolról sem volt száraz.

- Jól lesz az, igyunk. - mondta Alex, lakásába invitálva. 
Bevittem a felmosót és a vödröt hozzájuk. Gulicska ekkor rázta meg kérdőn az elemmel müködő, halalakú vizipisztolyt.
- Bazdmeg a haladat - mondtam röhögve -, nem hozom át az elemeket!
És látták, hogy komolyan gondolom. Ekkor jutott eszembe, hogy a táskát, amibe a pia volt az én lakásomba maradt. Felálltam, megfogtam a kilincset, de már Gulicska már lőtte is a hátam. 

MIKOR FEJEZITEK MÁR BE BAZMEG!?

Kirohantam, de Gulicska utánam rohant, befutottam a lakásomba, megkerestem a táskámat. Gulicska kintről megigérte, hogy nem fog lelőni, de hozzam a piát. Kinéztem, és felfelé tartott pisztollyat mutatta békés szándékát. Kiléptem a folyosóra, Alex lakása felé véve az irányt, mire az a fasz pofánöntött a nála hagyott vödrömmel...

Hogy lehettem ilyen amatőőőr?!

Ott álltam a folyosón megint full-vizesen. Röhögtünk. Fogtam a felmosót és odakúrtam Alexhoz. Bementem a lakására és néztem, ahogy feltakarit a két gyökér. Én addig kikészitettem a poharakat, megtöltöttem őket a srácok preferencia-kosarának megfelelően és 10 perc múlva ők is bejöttek, és ezzel lezártuk a locsolkodást majd inni kezdtünk. Papirforma szerint jól is be is rúgtunk.

A történteknek köszönhetően ha ezek bekopogtatnak hozzám, mindig kinézek a kukucskálón, nehogy szétlocsoljanak az újonnan szerzett fegyverekkel. Itt már 25-30 fok van, közeledik a fülledt, kinai nyár, és abban biztos vagyok, hogy nem ez volt az utolsó folyosó-takaritásunk. Legutóbb például kimentünk a tetőre, ahol azzal szórakoztunk, hogy Gulicska szájából kilőjük a cigit.

Oroszok...

Lehet, hogy nem volt éppen hagyományos, mert nem mondtam verset, nem volt nálam kölni, rohadtul vizes is lettem, nem ettem főtt sonkát, nem kaptam kindertojást, nem ittam házibort és nem ettem zserbót sem, de valahogy csak sikerült megünnepelni a húsvétot...

Remélem ti is jól éreztétek magatok!

Maradok alázatos szolgátok,

Andrej Tarjenkov,
a Magyar Tartályok védőszentje

Na csöcsike!

Igen, kérem szépen, fogtam magam, és bepötyögtem a régen látogatott weboldal cimét. Noha rengeteg mondandóm van, elszoktam attól, hogy a billentyüzet fölött gondolkodjam.

De azért menni fog.

Na, halljuk, miért nem irtál eddig? - kérdezed. De a válasz nem lesz kielégitő:

mert egyszerüen nem volt kedvem. Viszont ma, hogy Horváth László is szeliden - amúgy tényleg szeliden - rámirt Messengeren, hogy biztos jól érzem magam, hogy nem haladok a bloggal, hát úgy döntöttem, hogy CSAK AZÉRT IS leülök, és elmesélek mindent.

Ecce homo, in medias res, vagy mi a rák.

HUG BAR - A zhangjiagangi külföldi - többek között amerikaiak, németek, és egyéb alsóbbrendü népek (magyar, orosz, pakisztáni) - emberek kocsmája. Csak mellékelten jegyzem meg, hogy továbbra is egyedüli magyarként tündöklök ebben a nagyvilági gyümölcsturmixban.

Milyen költöi ez a fiú...

Mivel моя Гуличка (ejtsd: májá Gulicská - Gulicskám, igy hivom mostanában), Alexey és én már hallottunk arról, hogy ebbe a bárba jár egy rakás külföldi, elhatároztunk, hogy leguritunk pár fröccsöt (hah, bárcsak), szóval pár koktélt. Belépve minden szem ránk szegeződik - persze nem csoda, hiszen újak vagyunk, valószinüsitettem, hogy minden külföldi ismer minden külföldit. Kikértük a piánkat, és nem telik el egy perc, a csoport egyik lány tagja közelit meg minket, a lehető legnagyobb mosollyal.

Nichole egy lányhoz képest magas (és dagadt), orrpiercinget viselő, vörös, oldalt felnyirt hajú, fehér bőrü egyszerüen öltözködő (dagadt) amerikai. 

Hogy miről beszélgettünk pontosan, nem emlékszem. Persze bemutatkoztunk, és az is biztos, hogy Nichole megkérdezte, mit és hol dolgozunk, és senki sem tudja, hol van az, ahol dolgozunk, de mindegy. Ilyenkor persze elmagyarázzuk. Minden beszélgetés igy kezdődik. 

Néhány perces small-talk után még páran letámadtak minket. Amerikaiak, minden kétséget kizáróan. A magabiztos kezdeményezés és a természetes, illemdelmes, üdvözlő magatartás az óceántúliak sajátossága. 

Cathy magas és széles, de nem kövér texasi ... néger? Félnéger? Mindegy, kedves, mint az összes többi, és 10 perc után meghivott a "füvesklubba", de kedvesen visszautasitottam. 

Jó barát.

Alyssa orr- és fülpiercinget visel, tele van apró, egyszerü tetoválásokkal, gondolom valahogy kompenzálni kellett alacsony, mérhetetlenül dagadt és prosztó mivoltát. De most legalább annyira gonosz vagyok mint az Iphone gyárban éhbérért dolgozó kinai kisgyerekek főnöke, hiszen Alyssa határtalanul nyitott és kedves. Noha nem dohányzik, hangja legalább olyan szép, mint a 2 hete koplaló, tüszös mandulagyulladástól szenvedő pulykának.

Ian első ránézésre a Gázai övezetből menekült egyik család első szülött fia, de amúgy amerikai és a beszélgetés során kiderült, hogy meleg, hiszen van barátja. Utálom ismételni magam, de Ian is kedves és humoros. Valamennyivel alacsonyabb nálam, de a karja láttán úgy gondolom, kondiba jár. Lassan kezdem azt hinni, hogy mi férfiak sokkal többet foglalkozunk azzal, hogy vonzók legyünk, mint a lányok. Legalábbis Zhangjiagangban rohadtul úgy tünik.

Eric pedig első ránézésre is meleg. És amerikai. Eric humora a baszogatáson alapszik, de mivel vannak olyan "barátaim", - igen, rátok gondolok Szabina - akik a szeretetet szinlelt utálattal mutatják ki, én egyenesen élvezem.

Blu volt az első a csapatban, aki nem amerikai. Ő Dél-Afrikából jött, és az összes közül a legkedvesebb. A neve ellenére pedig nem kék, hanem fekete.

Wow, a humorom még mindig a régi.

Szar.

Icha pedig a bárpultosné. Széles képü, barna bőrü, szerintem meglehetősen tökös thai ásszony. Mivel a kocsma védjegye a nyugatiság, nagy mosollyal fogadott minket. És mint mindenki ebben a társaságban, hihetetlenül közvetlen.

Egyelőre ennyit erről, most nem fogom hirtelen 50 ember faszságait leirni. Jaj, hát szünetet kell tartsak, mert lerohad az ujjam a sok kattyintástól.

Brühühü.

Számomra az volt a szokatlan, ahogy mindenki körülöttünk zsongott, és látszólag tényleg érdekelte ezeket az embereket, hogy mégis kik vagyunk. Persze, persze, nyilvánvalóan azért történt mindez, mert mindenki kurvára távol van az otthonától, és minden külföldi valamilyen szinten pozitiv érzelmet táplál a másik iránt. Mert hát, jéjj, gondolj bele:

- Hé, te nem vagy kinai.
- Nem vagyok kinai, de figyi te sem vagy kinai.
És ekkor egyszerre:
- NEM VAGYUNK KINAIAK!!!

És mindenki hálás az égnek, ekkor megölelitek és lesmároljátok egymást.

???

LEHET, HOGY NEM EGÉSZEN PONTOSAN IGY TÖRTÉNIK, de valami hasonló. Tehát ha nem éppen dzsengázni akarunk Alex lakásán, akkor a HUG BAR felé vesszük az irányt, ahol mindig látunk új arcokat. Ezek a fiúk-lányok gyakran szerveznek partit, néha a saját lakásukon, néha pedig más városban. Legutóbb Sanghajban buliztam velük. Egészen jól megy a szekér, meg kell valljam.

***

A suli néha meglep minket félhetes szabadságokkal, miheztartás végett a 2 hónap alatt kétszer kaptunk meglepi szabinapokat, és jöhetne a bukfenc, hogy nem fizetik ki, de kifizetik, szóval mint Mari Hevesen.

"HEVES?! HÁT HELÓ, TATA!"

Nem beszélve arról, hogy elmentünk kirándulni Hanzhou-ba. Hanzhou fogalmam sincs hol van, de 5 óra buszút Zhangjiagangtól. A főni mindent kifizetett. Elég meredek szerpentint kellett megmásznia a busznak, amin a kinai munkatársaink teljesen ki voltak akadva. De lehet csupán azért, mert még soha sem utaztak busszal a hegyekbe, fogalmam sincs, mit csinálnak ezek azzal a kibaszott sok pénzzel, ami van nekik. Este, amikor leszálltunk a buszról, a főnökünk kislányként ugrándozott örömében.

- Xingxing! (sinsin!) Csillagok!

És ekkor európaiként pofánröhögnéd a milliomos főnöködet, hogy BAZDMEG bárhol máshol ezen a kummat Földön igy néz ki az ég! Nem kell ahhoz 5 órát utaznunk, vagy felmennünk Szlovákiába a hegyekbe, hogy lássuk, hogy léteznek csillagok!

Igen, Zhangjiagangban, Liyangban, Sanghajban stb. nem lehet este csillagokat látni, mert elfedi a szar. És igen, azt mondtam, hogy nem szennyezett a levegő, és az internet is azt mondja, hogy ez még nem egészségtelen, és ahogy mondtam, én, mint alföldi és világszinten kisvárosi nem érzem szennyezetnek a levegőt, valószinü azért, mert Zhangjiagang tele van fákkal, virágokkal, parkokkal. De csillagokat nem lehet látni.

- Xingxing!

És megálltak fényképezni az eget.

Megint gonosz vagyok, mert továbbra is úgy gondolom, hogy a kinai emberek nagyon aranyosak, nagyon segitőkészek, jószándékúak, szorgosak. Európában nincsenek olyan parkok, mint náluk. Ha Magyarországra jönnének, lehet elámulnának a csillagokon és azon, hogy nem szarunk a járdára, de parkjainkat valószinü körberöhögnék.

Jaajj, de a hely, ahova megérkeztünk, csodálatos volt. Miután telepakolták az üres hasunkat minden földi jóval, szétosztották a kulcsokat, és elfoglaltuk a kabinjainkat. Alexet és engem egy kétágyas szobába oszotttak, a többiek pedig négyesével, ötösével aludtak együtt.

"Na,megint a zsidók jártak jól."

A szobának szauna illata volt, de a világitás nem volt teljesen megfelelő, ami enyhe sejtelmességet teremtett a szobában. Imádtam. Mihelyst kipakoltunk, körülnéztünk, de nem sokat láttunk a sötétben. Azonban megengedték, hogy estére tüzet rakjunk. Gulicska, Alex és én a tüz körül ülve beszélgettünk. Az enyhén megvilágitott fa szarvasszobor, a kőházak és a csillagok társaságában hallgattuk a ropogó tüzet.

Amint meguntunk a belső békét, egy kellemes meglepetéssel álltam Alex és Gulicska elé. A táskámból 2 üveg ausztrál vörösbort vettem elő. Mindkettőt megittuk, majd kis idő után nyugovóra tértünk. 

Másnap reggel, amikor felébredtem, úgy döntöttem, felfedezútra térek. A faluban, amely a hotel háta mögött feküdt el, legfeljebb száz ember élhet. A hotel mellett egy lágy patak csobogott, és a benne fekvő sziklák elég nagyok voltak ahhoz, hogy az ember rájuk üljön, és nyugodtan élvezze a természet nyüzsgését. A patakon túl egy sürü bambuszerdő terült el. A fák zöld, zsenge lombjai vigan hajladoztak a virgonc szélben. Lentebb, ahol a patak kiszélesedik, a sziklák hidak képeztek a túloldalra, ahol pedig ösvény vezetett fel a már napsütötte hegyoldalra. Bolond lennék nem megmászni, gondoltam. Felfelé haladva, elöntötte a lelkem a csend és a béke. Jó ötlet volt Alexet az ágyában hagyni. Nem mintha belsője nem volna elég mély az efféle élményekhez, mert vannak nagyon jó gondolatai a fiatalembernek, de megzavarta volna ezt a meghitt  pillanatot a hangos és energetikus mivoltával. Jobb volt egyedül megélni. 

Mihelyst befejeztem saját magam keresését (jajj, de taoista), visszamentem a kabinba és lefürödtem. A fürdőszoba szauna illatot árasztott, és illatos fürdöbalzsamot készitettek a szappantartóra. Mivel a balzsam illata annyira tetszett, aznap még háromszor lefürödtem.

Lassan reggeli idő, felébresztettem Alexet, aki nagynehezen összekapta magát. A konyha a kabinunk melletti épület volt, átballagtunk, ahol a konyhásnéni tükörtojással, német tejjel és rizskásával várt minket. Rizskását bárki tud csinálni, főleg az, aki nem tud főzni. Mintha rizst főznél, de több vizet öntesz a piruló rizshez, de persze szándékosan nem füszerezed meg, mert a végén még lesz valami ize, és amikor kész, valami takonyállagú fehérséget kapsz.

Takonyállagú fehérség, mi?

Ejakulátum. 

A nap hátralevő részében a patak mellett üldögéltünk, és arról beszélgettünk, mennyire hálásak vagyunk, hogy az Öregisten ilyen nagyszerü pillanatokkal ajándékozott meg minket. Persze Alex, aki nem éppen istenhivő, inkább úgy fogalmazott,  hogy szerencsésen kikapartuk magunknak a makkot, és mindezt magunknak köszönhetjük.

Mindegy, jó, oszt' kész.

Délben Dee, a főnökünk férje tájékoztatott bennünket arról, hogy a csapatépités kinaiul fog zajlani, és tekintettel arra, hogy lófaszt nem fogunk belőle érteni, azt csinálunk, amit akarunk. 

"Na, figyelj Babi néni, mivel Ön miatt, maga miatt, nem mentünk le miattad a strandra, azért adjon ide inkább pénzt, akkor én lemegyek egyedül holnap, maga meg itthon marad a fenébe, és akkor azt csinál, amit akarsz."

Szóval mit csináltatok? - kérdezed.

Fogtuk az ásót meg a kapát, és főzhető bambuszgyökér után kutattunk. Hogyan ismered fel a főzhető bambuszgyökeret? Amikor bambuszerdőben sétálsz, néha láthatod a gyökereket kibújni a talajból. Nos, ez még nem minden, te olyat keresel, ami tüskeként ágaskodik az ég felé. Az a jó bambuszgyökér. Hogy miért, ne kérdezd, kinai szakértelem, mi meg bólogattunk.

Két óra kapargatás és sétálás után sem találtunk jó bambuszgyökeret, és amikor minderről beszámoltunk a helyieknek, csak bólogattak, hogy hát igen, errefele nincs sok.

Akkor ez valami össznépi fehérszopatás volt, vagy mi? 

- Húúú, baszod, mit csináljunk a fehérekkel?
- Küldjük el őket főzhető bambuszgyökeret keresni.
- Dehát ebben az erdőben nincs is!
- Tudom!

Mindenesetre a bambuszerdő varázslatos volt, és Alex is talált modellt a fotózáshoz.

A kinai munkatársaink grillezni kezdtek, miután lezuhanyoztam (megint). Mivel fehér vagyok, és azt csinálok, amit akarok, elmentem a helyi kisboltba sört és/vagy bort venni. Hát, öreg... sör volt, de palackos bor nem. 

Ami mit jelent?

Kinai házibort.

A 100 kötőjel 150 ezer éves néni leszedte a 10 literes befőttesüveget a polcról, aminek az alján vastagon állt az olyan gyümölcs, amit még nem hogy életemben nem láttam, de fogalmam sem volt mi az, majd egy kupicával töltött nekem a barnás-vöröses nedüből.

- Ez bor? - kérdeztem
- Igen. - mondta a néni.
Nekem sem kellett több, lehúztam a részemet szépségesen-szentimentálisan. Az illata és az ize jó volt, de már lassan vermut ez a készitmény. Kirázott a hideg.

Igy hát vettem egy litert átszámitva 800 forintért.

Ime, a néni. Hogy mosolyog, hogy megölhet valakit a háziborával.

Mire visszatértem a krumpli és a halak már készen voltak. Munkatársaink gondoskodtak arról, hogy nekünk mindig jusson. Miközben beszélgettünk a ... a... nem tudom miről, én elszopogattam a söröcskéimet, és szép lassan ránkesteledett. Alex és én ismét tüzet gyújtottunk, berúgtam a bortól mint az albán szamár, lefürödtem majd lefeküdtem aludni.

Másnap reggel megint lefürödtem, próbáltam beleégetni a memóriámba azt a gyönyörü érzést, amikor belépek szaunaszagú fürdöszobába, és beállok a zuhanyrózsa alá. Megreggeliztünk, és elmentünk egy barackföldre. Az is milyen szép volt, istenem. Моя Гуличка játékos kedvében volt, mert minden áron rá akart ugrani a hátamra, ami számomra azért volt furcsa, mert tudom és látom, hogy Alexet szereti. Persze nincs ezzel semmi gond, csak ezen a képen olyan, mintha járnánk.

Másnap összepakoltunk, és hazamentünk. 

Otthon, miután az összes füstös göncömet beledobtam a mosógépbe, ledőltem az ágyba. Hogy le tudja fárasztani az embert a pihenés...

Amikor Kinába jöttem, tudtam, hogy sokat fogok utazni, persze úgy gondoltam, hogy ha utazni akarok, azt mind magamnak kell megteremtenem. Mind pénzügyileg, mind szervezés és szabi szempontból is. Most persze, nagyon verem a nyálam, hogy milyen jó nekem, de hajlamos vagyok elfelejteni, hogy kemény 2 hónapot szivtam Liyangban csak azért, hogy most végre jó legyen. És tudom, hogy okozott nekem álmatlan éjszakákat a váltás. Biztos megéri? A diákjaim és szüleik biztos utálni fognak emiatt stb, stb. És ilyenkor arra gondolok, hogy ha én nem váltok, de Alex igen, ő meg vigan számolna be arról, mennyire király neki a hegyekben, most ölne az ideg.

De eddig nagyon úgy tünik, hogy jól döntöttem.

Tudom, a kinai targyalasmodszertanrol kene irnom, de oszinten szolva nincs kedvem. Megerkeztem, dolgozok es penzem is van. Habar a magyar billentyuzet beallitasaval meg szemmel lathatoan gondok vannak, de elmondhatom, hogy fasza minden. Nem deportaltak Kinabol, van sajat kuckom, internetem, uj telom, es a kornyek is mentes az indiaiaktol. A fizetes kivalo, a vele jaro plusz juttatasokrol nem is beszelve. 

Hogy mit is jelent ez. Noha nekunk elore megmondtak, hogy evente parszor eljar az egesz suli kirandulni, es azt is, hogy mindezt a ceg allja, de en arra gondoltam, hogy felszallunk a buszra, es elmegyunk a legkozelebbi muzeumba, vagy allatkerte pandakat, tigriseket etetni. Nos, ez a ceg nem szarral gurigazik, nem pazarolja azidot ilyen kis semmitmondo ,pocsom-faszom' dolgokra.

De hat akkor hova mentek? - kerdezed.

Par hettel ezelott hivatott minket be az iskolaigazgato az irodajaba. Kicsit megijedtunk, azt hittuk, hogy valami baj van a munkavegzessel. Szarul dolgozunk, mittudomen, barmi, csak nem jo. 

Szoval Kiki behivat, es kijelenti, hogymegyunk kirandulni.

Ok.

Aszongya ket lehetoseg volt eredetileg, de mar megszavaztatta az egyiket, szoval nem nagyon van beleszolasunk.

Ok. Tehat?

Elmegyunk Saipan-ra.

...

...

Adok egy kis idot azzal, hogy elmagyarazom annak, aki nem tudja, hol van Saipan, hogy hol van Saipan.

Saipan szigete a japanoke volt amasodik vilaghaboru alatt, de az amerikaiak elfoglaltak esmost az ovek. Ez a sziget a Csendes-ocean majdnem kozepen van, latszolag Japantol nem messze, de kurva messze. Guglizz ra, egesz jo hely.

Es mindezt ingyen.

Par nappal ezelott megintbehivtak, es kijelentettek, hogymielott elmegyunk Saipanra, elbuszoznank 3 napra a hegyekbe valamelyik hetvegen.

Es mindezt ingyen.

A kerdes, miszerint 'jol erzem-e magam' szerintem megvalaszoltatott.

Tovabba egy bevasarlo park mellett lakom, eppenseggel a Metro es a Decathlon mellett. A 22. emeleten van a kuckom, innen barmelyik kinait le lehet kopni.

Vagy barkit.

Pár héttel ezelőtt kezdődött és a mai napig folyik a véreres ide-oda húzogatása köztünk - Alex és én - és az iskolaigazgató között. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű elmondani nekik, hogy hát bocsmá’ főnök, de elmennénk, és nem várjuk meg, mire új tanárt szereztek. A legkegyetlenebb számukra az, hogy egyszerre dobtuk be a törölközőt, és ez akár az iskola végét is jelentheti. Megértjük, sajnáljuk, de nem a mi problémánk.

Ilyen az élet.

Habár már 1 hónappal ezelőtt meghoztam a döntésem, sokáig tartott mire teljes mértékben meggyőztem magam arról, hogy nem kell az önfeláldozót játszanom, és hogy egy és kizárólag egy ember érdekeit kell szem előtt tartanom,

mégpedig az enyémet.

Január 19-én szóltunk Candynek - akit amúgy nagyon szeretünk -, hogy február 15-én elhagyjuk a sulit, hogy máshol dolgozzunk. Az elvárásokkal ellentétben nagyon higgadtan és profi módon reagált a bitangpusztulatosan fostos hirekre.

- Megértelek titeket, de... ez... ez katasztrófa.

Nekünk ez volt a szivszoritó. Látni Candyt magába roskadni, szenvedni azért, mert mi többet akarunk. De nem volt más választásunk, el kellett fogadnunk az ajánlatot, és megigértük, hogy február 16-ával megkezdjük a munkát. Ha későbbre tettük volna, mást tanárt alkalmaztak volna helyettünk. Nem beszélve arról, hogy mennyi energiát és időt fektetek abba, hogy megteremtsem magamnak a jobbnál jobb lehetőségeket, hát hülye lennék visszautasitani amint találok egyet. El kellett fogadni, és tudtuk, hogy meglesz az ára:

Coco nem lesz olyan megértő, mint Candy.

Másnap dél körül hivta be Candy Alexet Coco irodájába. Nagyjából 2 órán keresztül nyúzták Alexet - sikertelenül. Alex aznap este röviden elmondta, hogyan folyt a beszélgetés.

Coco irodájában körülbelül 4 ember fér el, és nincs igazi kerete: csupán 3 vékonyka térelválasztó és egy elhúzható ajtó alkotja. 2 szék van benn, egyiken Coco ült, másikon Alex, igy Candy állt, hiszen ő csak forditóként volt jelen, nem volt hatalma a vitában. Coco, mivel hát ő az istennő a suliban, kezdte meg a tárgyalást.

- Miért akartok elmenni?
- Elég egyszerű. Találtunk egy jobb állást. - válaszolt Alex szándékos szűkszavúsággal. Jobb ha rákérdeznek, gondolta.
- Miért jobb?
- Először is több fizetés, és kevesebb a munka. - dobta oda nekik bemelegitésként.
- A fizetést meg tudjuk emelni, ha muszáj. Mennyit ajánlanak?
- Majdnem a dupláját.
Ekkor Candy és Coco egy kicsit lefagyott. Azt gondolták, hogy lehet többet keresni máshol, de hogy ennyivel?
- Mennyit ajánlanak pontosan?
Alex hagyott egy kis hatásszünetet. Lusta, trehány szar gyerek, de tökös, és tudja, hogy kell meggyőzően beszélni. Erre már rájöttem, és ezt tisztelem benne.
- Minimum 15 ezret.
- Melyik városban?
- Nem kell tudnod, nincs szükséged erre az információra. Ennyit ajánlanak, és az több, amit itt keresek.
- 9 ledolgozott hónap után nem bizol bennünk? - kérdezte Coco. - Bennünk nem bizol, de a másik suliban igen?

“Csak benned nem bizok” gondolta magában Alex. Candynek nyugodt szivvel elmondta volna, de Coconak sok pénze van, és akinek pénze van, annak hatalma is. Főleg Kinában. Nem akarunk esélyt adni rá, hogy lenyomozzák.

- Ismerőseink dolgoznak ott, ők is megerősitették, hogy ennyit keresnek. Bennünk bizok, igen. - válaszolta.
- Rendben. A fizetést meg tudjuk oldani, ne aggódj. Azt mondtad kevesebbet kell dolgozni. Mennyivel?
- Ugye itt heti 40 órát kell dolgoznom, ami kb. 160 óra havonta, igaz?
- Igen.
- Az új iskolánál havi 75-öt.
Coco erőltetett fapofával irta le a számokat. Pár másodpercig nézte, majd ennyit válaszolt:
- Ezt nem tudjuk megoldani. Van-e más faktor, amiben jobb az új iskola?
- Munkavizumot tudnak biztositani, igy nem kell hazudnom az identitásomról, és nem kell Hong Kongba repülnöm minden harmadik hónapban.
- Mi is tudunk munkavizumot biztositani. - felelte Coco.

“Micsoda? Nekem kifejezetten azt mondtátok, hogy lehetetlen. Illetve ha nem az, akkor miért nem adtok munkavizumot, barmok?! Márpedig nem az, az új suli tud biztositani. Lehet, hogy Coconak nincsenek olyan kapcsolatai. Akkor sem logikus. Ha tud adni, eddig miért nem adott? Ha nem tud adni, akkor meg hazudik.”

Valami nem stimmel, mindenesetre. Nem beszélve arról, hogy ha munkavizumot adtak volna nekem is a biznisz helyett, akkor nem kellett volna novemberben és decemberben is Hong Kongba utaznom csak azért, hogy ismeretlen emberekkel találkozgassak a metróbejáratnál, kihagyjak egy munkanapot, és hogy mindezek után még Candy le is basszon.

- Jó, rendben. De még a kevesebb munkaidőt sem tudjátok biztositani, nem beszélve sok más dologról. Szóval még mindig ott járunk, hogy felmondok.
- Kezdjük ott, hogy aláirtad a szerződést, és ezt most felrúgod. - váltott át keménybe Coco.
- A szerződés mit sem ér, illegálisan dolgozom itt...
Váratlan módon Candy szakitotta félbe Alexet.
- Az, hogy milyen státuszban dolgozol itt, az csak rád és rám tartozik.
Coco nem tudja, hogy illegálisan dolgozunk itt? Candy hazudott volna neki a minket való alkalmazás körülményeiről? Vajon ezért ajánlott nekünk munkavizumot?
- Lényegtelen. Február 15-én felmondok.
- És ha elutasitjuk? Ha nem engedünk el?
- Felnőtt vagyok. Oda megyek, ahova akarok, és akkor, amikor akarok.
- Ez nem fair! Mi lesz ezzel a sulival!? Nem tudunk ennyi idő alatt új tanárt keresni! -fakadt ki Coco.
- Tudom, hogy nehéz. És tudom, hogy nem fair, de el kellett fogadnom az ajánlatot. Ha nem fogadom el, találnak mást helyettem.
- Az a te problémád.
- Új tanárt keresni meg a tiétek. - vágta rá Alex a gyengeség legkisebb jele nélkül.
- Légy körültekintőbb, ne csak magadra gondolj. - adta fel a csatát Coco. - Nézd, itt van Jeff szerződése. 6 éve dolgozik nálunk, amerikai, és tanár végzettsége van. Nézd csak meg.

Alex kezébe vette a szerződést, amelyen habár Jeff igazolványképe szerepelt, de az egész Comic Sans-ban volt megirva, ami arra emlékeztette Alexet, mint amikor egy 12 éves elhatározza, hogy naplót vezet az életéről wordben. Nem lehet az ilyet komolyan venni. Ekkor látta meg, hogy Jeff csupán 12 ezret keres. Gyenge érvelés.

- Nem az én problémám, hogy Jeff nem váltott munkahelyet. Nem is igen van lehetősége, felesége és gyereke van, nem mobilis, ráadásul 34 éves, nem hajtja a kalandvágy. Nekem minimum 15 ezret ajánlanak, és kész. Egyébként sem érezném tisztességesnek, ha itt dolgoznék 15 ezerért, amig egy amerikai TANÁR kevesebbet keres nálam.
- Ne gondolj Jeffre, gondolj magadra.
Há! Orrrditó ellentmondás.
- Magamra gondolok, amikor február 15-ével felmondok.
- De meg tudjuk adni a 15 ezret! Liyangban! Biztos vagyok benne, hogy egy nagy városba mész, ott biztos drágább az élet! - dacolt Coco a lehetetlennel.
- Akkor sem tudjátok biztositani a munkaidőt!
- Rendben. Mi van akkor, ha kitiltunk Kinából? Ha feketelistára teszünk?

Ez már egy jóval keményebb szint az előzőnél, mert ez egyenesen fenyegetőzés. A kérdés, hogy hatalmukba áll-e, és ha igen, akkor képesek-e rá?

- Nem hiszem, hogy megtehetitek. - vett vissza keménységéből az orosz.
- Hm. Pedig van rá precedens. Steven. Kérdezd meg Jeffet. Szó nélkül lelépett egyik napról a másikra, erre mi kitiltattuk Kinából.
- Amerikai? - kérdezte.
- Igen.
“Tehát legálisan dolgozott itt, és felrúgott egy teljes mértékben tiszta körülmények között aláirt szerződést. Jogos a kitiltatás, de ez nálam nem működhet, legalábbis törvényes keretek között. Ha ki akarnak tiltani, be kellene vallaniuk, hogy illegálisan alkalmaztak, akkor pedig Coco és Candy börtönbe kerül. Jobb, ha megtartom ezt az infót magamnak.” - gondolkozott Alex.
- Coco, ha úgy gondolod, ezt kell tenned, hát tessék.

Az elmeséltek szerint Coco még vagy fél óráig gyötörte ugyanazokkal a kérdésekkel és érvekkel Alexet, de a válasz ugyanaz: a mostani iskola semmiféleképpen sem képes ugyanazokat a körülményeket biztositani. Alex pusztán azért hagyhatta el a termet, mert Candynek órája volt velem, Coco pedig nem beszél angolul.

A kinaiak “üzleti érzéke” szimplán abban rejlik, hogy addig mondják a szarságaikat, mig el nem fáradsz és rábólintasz. Kis füllentésekkel kibillentenek az elhatározásodból, és tovább mondják a szart. Ezt történt velem, amikor elmentem a fodrászhoz, és fényképekkel mutattam meg, milyen hajat akarok. Persze az egyszerű hajvágás nem a kulák-szalon érdeke, ezért megpróbáltak a dajerolásra - nem tudom, hogy kell leirni - rávenni. Ahogy elmutogatták, sehogy sem győzött meg, negyedjére, ötödjére is megmondtam, hogy itt a fénykép, igy akarom. Viszont mindnyájan állitották, hogy ha úgy csináljuk, ahogy én mondom, nem lesz szép. Persze nem értettem miért nem lesz szép, de ha 10-en mondják, hogy részeg vagyok, akkor lefekszem.

Úristen, dehogyis.

De ha már 2-en mondják, hogy büdös vagyok, akkor lefürdöm.

És tudjuk, mi történt aznap. Hát csak rábeszéltek arra a hülye dajerolásra pusztán azért, mert nem akarták felfogni, hogy nem úgy akarom. Pontosabban felfogták, de látták, hogy kezdem feladni. Ezt akarta Coco elérni Alexnál. Mint azt emlitettem, hogy amit leirtam, az egy összefoglalása a párbeszédnek. Coco addig mondta, ameddig az idő megengedte, és ha mindez nem jön össze? Fenyegesd meg azzal, hogy tönkreteszed. És nem tudhatod pontosan mire képes, mert honnan is tudhatnád. A főnököd, de nem tudod, kiket ismer.

Megegyeztünk abban, hogy ez taktika, mert nem kockáztatnák a börtönt miattunk. De nem tudhatjuk. Szerintünk az egyetlen esélye, ha ellopja az útlevelünket, és magánál tartja mindaddig, amig nem talál új tanárt. És ha már megfenyegette Alexet, akkor szerintem képes az útlevelek ellopására is.

Azóta mindig magamnál tartom az összes pénzem és az útlevelem. Képes-e valahogy feltöretni a lakás ajtaját, hogy ellopassa a doksikat? Nem tudom, de van rá 1% esély is, hát jobb, ha vigyázunk magunkra.

A következő részben az én sztorimat irom le.

Előszó

A legviccesebb az egészben, hogy ahányszor megigérem nektek, hogy gyakrabban fogok irni, annál ritkábban irok. Nem igaz, hogy nem tudok pár sort irni hetente, ugyebár. Mostanában (is) elég szűkében vagyok az időnek, nem beszélve arról, hogy körülbelül minden héten kétszer leülünk tárgyalni...tárgyalni... cöh. Veszekedni, fenyegetőzni a menedzsmenttel arról, hogy ugyan ne akarjunk már felmondani. Természetesen ezt nem munkaidőben teszik, nehogy már kevesebbet dolgozzak, mint az elvárt. Az előző 2-3 hétben ráadásul Alex beteg volt, és én vettem át az osztályait, ami önmagában is erőteljes szopás, nem beszélve arról, hogy a kinai újév szabadnapjait le kellett dolgoznunk az az előtti héten, ami 8 nap szünnap nélküli meló volt. Persze azóta volt kinai újév, irhattam volna, de bocsánat, brühühü, HONG KONGBAN ÁZTATTAM A PICSÁMAT. Ha most megint kijelentem, hogy ezúttal hamarabb irok, tuti, hogy a kövi poszt csak húsvétkor készül el, szóval nem mondok semmit.

Chinese club life vol. III

K. Viktor.

Remélem Viktor egyből magához nyúlt, mihelyst meglátta a nevét, de igazából amit ezalatt értettem az egy

Kinai Viktor.

És hát miért olyan fontos őt megemlitenem... Ahhoz már minden europid hozzászokott itt, hogy minden kinai megbámulja, viszont ahhoz nem, hogy nekünk kell felnézni egy kinaira, ugyanis ez az ember

több mint két méter, és ugy néz ki mint a Viktor. Úgy néztünk ki mint a gyerekek mellette. Ez a szitu olyan volt, mint amikor Tibi elhozta a colos exbarátnőjét a szilveszteri partiba, és mindenkinek beharangoztam, hogy ne ijedjen meg senki, de Tibinek kurrrva magas a barátnője. Ezt akkor mindenki leokézta elméletben, de azért amikor megjelent, mindenki elkezdett susmorogni

“Onnyád, de kurva magas."

Hát mi sem hittük el egy jó darabig, de gondoljatok bele, hogy ha MI nem kaptunk szikrát, akkor MIT GONDOLTAK A KINAIAK?

Amúgy a csóka olyan langaléta alkatú mint a mi Viktorunk (nem az Orbán), és nekem ez már elég volt ahhoz, hogy elnevezzem magamban kinai viktornak. A választásomban az erősitett meg, hogy amikor koccintottunk, csak annyit mondott, hogy

- Főnök...

Szóval Kinai Viktor nagyon barátságos volt velünk (de meglepő...) és mindenkit vállon veregetett, aki europid volt. Persze azon kivül, hogy mindenki fotózkodott vele, és hogy nekem ő a Kinai Viktor, semmi érdekes dolgot nem emlitenék vele kapcsolatban.

Na mánmost, minek mentünk el megint a bűnbarlangba... Brettnek ez volt az utolsó éjszakája Liyangban mielőtt hazarepült Kanadába. És annak ellenére hogy az utóbbi hetekben mindig erre fogta a bebaszást, ráadásul már hetek óta nem aludtam egy jót, továbbá másnap reggel fél 9-kor órát tartok, rábólintottam, gondolván, hogy ez az ember ér annyit, hogy másnap meghaljak.

Munka után, este 9-re értem haza, lefürödtem, megittam 3 sört, felöltöztem és elindultam a diszkóba.

Diszkóba...

Körülbelül fél 11-re értem oda és nocsak-nocsak, mit ad Isten, már mindenki rom-totálon volt. Az egyik full-gazdag csóka foglalt nekünk asztalt, mire megkönnyebbültem, mert igy hát

a mai este is ingyen lesz.

Nem volt tömve a hely, és a többiek - azon kivül, hogy sokat ittak - nem tűntek túl lelkesnek. Az asztalnál nem kockázott senki, és ráadásul Brett oldalán sem lehetett látni nőt. Gondolom, ezért üvöltött jobban a zene mint valaha. Ekkor jelent meg Viktor, ami kicsit felborzolta a laposra fésült lelkeket.  

Az egyetlen dolog, ami zavart ebben az emberben, hogy amikor mellettem volt, mindig megveregette a vállam és rajta is hagyta kezét. Értem én, hogy jó fejek vagyunk, de nem érzem jól magam, ha egy férfi, aki 10 perce ismert meg, ennyire sokszor létesit velem testi kontaktust. Érted, a táncparkett mellett lötyögnél egy békés sörrel a kezedben, mire odajön egy lóbaszó, és elkezd simogatni... Persze, hogy ne legyen az egész totálgáz, felveszed a ritmust a meleg hullámokkal, és te is jól megveregeted a hátát. Ezt a Hattyú street-i Viktornak talán meg is engedNÉM,

ha nem utálnám annyira, mint a szart.

- Harckocsizó?
- Igen, párttitkár elvtárs!
- Légelháritó?
- Igen, párttitkár elvtárs!
- Utász?
- Mint a szart, párttitkár elvtárs!

Miután megittam annyi sört, hogy kifolyt a számon, elkezdtem táncolni, de nem éreztem úgy, hogy bárkit is érdekelne, és igazából magam sem éreztem különösebb pezsgést a zene hallatán. Persze Viktor végig ott volt a közelben, és biztositott afelől, hogy ne aggódjak, itt lesz mellettem.

Eh.

Hát jól van, basszus, akkor ma nem táncolunk, csak szimplán bebaszunk. Nekem oké...

Amúgy az asztalnál állva valaki megdobott egy görögdinnyével, továbbá leöntötték a kezem egy üveg valamivel, majd 20 percre rá az egyik pincér szarul tette rá az egyik sörrel teli dobozt a másikra, valaki belerúgott, és a lábamra ömlött 3 liter. Fasza, mondom. Ragadtam meg csucsogtam. Ma sem lesz 1 éjszakás kaland, gondoltam.

Most ezt úgy mondtam, mintha lett volna valaha is szexuális életem.

Szóval a történteknek köszönhetően nem éreztem magam nyeregben, a kis csapatunk hol kockázott, hol táncolgatott, de én Magyar Tartályként az ingyen sörre koncentráltam. Marc egy csajjal kockázott, és valamiért nem akartak beengedni a játékba, Brett meg a másik nőt puhitotta. Unatkoztam és rohadt fáradt voltam. Hajnali kettő óra volt, amikor már azon gondolkodtam, hogy rohadtul hazamegyek, mert holnap 8-kor kelek, és amúgy is halott a parti...

Hehe. Ekkor még nem tudtam, hogy

“Németországnak még távolról sincs vége, Hessler.”

Az utolsó táncomat akartam lejteni, amikor egy egyszerű öltözetet viselő, nagyon aranyos mosolyú, virgonc tekintetű, feszes seggű lánnyal kezdtem el táncolni. Amúgy itt nem is a táncoláson lesz a hangsúly, mert europidként bárkivel tud az ember DÁREMBÉSZRE DUDOROGNI, még akkor is, ha az az europid én vagyok. Szerintem eddig vagy 20-30 különböző kinia lánnyal táncoltam (fitti-fitti), és ezt azért mondom, hogy lásd, mennyire nem nagy kunszt az, hogy valakivel táncolok. VISZONT. Ez a lány különbözött a többi kinaitól, hiszen amikor a szemébe néztem, nem kezdte a földet vagy a telóját bámulni, hanem egyre közelebb lépett hozzám.

Na, ez a beszéd.

A többiek, köztük jól öltözött, számomra ismeretlen kinai férfiak és a DJ (!) is érezték a kettőnk között lévő tüzet, és bennem kétes érzelmeket gerjesztő támogató jellegű vállveregetésekksel, hüvelykujj felfelé való mutatásával, különböző hozzászólásokkal tűzdelték meg a hóditásomat. Ilyenek voltak többek között a

NA VÉGRE, BAZDMEG;

az

Innen gáz elbaszni!

és az

ERŐSZAKOLD MÁR MEG!

Nos, nem tetszett, hogy mindenki engem bámult, de a lány tüzes volt, igy hagytam, hadd történjen, aminek történnie kell. Egy kis idő után a lány átkarolta a nyakamat, rugózott egyet jelezve, hogy fel fog ugrani. Meg is tette, én pedig a seggénél fogva táncoltam vele tovább. Nos, az egyáltalán nem homogén olvasóközönségemnek köszönhetően nem részletezem, mik történnek olyankor, amikor két fiatal mámoros állapotban egymást simogatják a táncparketten. De elvoltunk, elvoltunk, és pár perc múlva letettem az egyik fotelra. Nyam-nyam, puszi-puszi, simi-simi.

Bódog vótam, na. Csak összejön. Végre valaki észrevette a kék szemeimet, a széles vállaimat és az orbitális picsámat.

Két kinai férfi ült oda mellénk. Azok, akik veregették a vállam táncolás közben. Koccintottunk, majd a lány elkezdett hozzám beszélni. Há’ mondom, nem értem, de kitaláljuk valahogy egymás vágyait. Ekkor váltottak át a tőmondatos kinai-angolra. 

- Hé, ez a lány gyönyörű igaz? - kérdezték.
- Persze, hogy az.
- Hát akkor? Hajrá.

És csak néztek. Ez most akkor mi...

- Jó, persze, de akkor magunkra hagynátok?

Természetesen ez már túl komplikált volt ahhoz, hogy megértsék. És nyilván nem tágitottak.

- Tetszik ez a lány?!
- Igen!
- Akkor hajrá! Most!

Ekkor kezdett el valami derengeni. Képzeld el, ahogy a semmiből odalép egy lány a magányos europidhoz, táncolni kezdenek, majd a táncparketten fura módon két teljességgel jól öltözött kinai férfi vállveregetéssel és tapsolással hagyja jóvá a kettőjük között létrejött vonzalmat. Majd amikor minden a sinen van, követni kezdik, és próbálják a dugás miharabbi lezavarására biztatni. A nagyon naivak és/vagy fiatalok kedvéért:

A lány kurva, a két srác pedig a stricije.

Jhajjh bazmeg, pedig már azt hittem... Ennyire ... Nem is tudom... Megalázottnak? Vagy... szánalmasnak... még nem éreztem magam. Hát mindneki engem bámult! DJ még külön fel is hivta ránk a figyelmet, ráadásul gondolom én lehettem azon kevesek egyike, akinek nem esett le, mi is folyik itt pontosan.

- Várjatok egy picit.
- Nem! Ő szép, te akarod őt, menjetek!
- Várjatok, csak elköszönök a haveroktól!
- Nem!

De mit tehetnek? Felálltam és odamentem Marchoz. Elmagyaráztam a szitut, és számomra érdekes módon csak legyintett.

- Dehogy kurva... Cseréljetek WeChatet, és lődd be a ziccert. Nehogy elbaszd nekem.

Elmagyaráztam neki még egyszer, lassabban. Nem győztem meg.

- Oké, értem, de szerintem akkor sem kurva! Ha meg az, akkor szex után hivj fel és kifizetem, ha ez a baj. Mert hát ez a baj, ugye?

Hogy mi van?

Gyorsan elmentem WC-re, de láttam, hogy a lány el akar csipni, ezért futni kezdtem. A wc-ben lévő srácoktól próbáltam megtudni, mi is folyik itt. Ez úgy ment, hogy mutogattam a lányra, aztán dörzsölni kezdtem a mutató és középső ujjamat a hüvelykujjammal.

És bólogatni kezdtek. Hát kurva jó.

Éééérted...

Vissza akartam menni Marchoz és Bretthez, de épp készülődtek hazafelé, és 1 férfi és 3-4 lány követte őket. Felvettem a kabátom, és utánuk mentem. Kinn találkoztunk. Ekkor szólalt meg Marc:

- Andor, szégyellem magam miattad.
- Tudom, tudom, de nem tudtam, hogy...
- Nem igaz, hogy nem tudod megkötni az alkut! Mi kell még neked? Legyen már tököd!

Nem birtam felfogni. Nem erre számitottam.

- Hogy mi...
- Túlságosan jólnevelt és illedelmes vagy. Hát hol van benned a ragadozó?
- De hát kurva!
- Kit érdekel?
- Hogy mi?... Mindegy... Hazamegyek, és hát... elköszönnék Brettől. - mondtam.
- Óóó, ki kell, hogy ábránditsalak, az este nem ér itt véget...
- De hát mindenki száll be a taxiba. Látom, nektek jó estétek lesz, érezzétek jól magatok, nekem csak egy kurva jutott.

Nem vettem észre, hogy Brett közelebb jött hozzánk, és a taxiban ülő csajokra mutatva ennyit mondott:
- Ember. Ők is azok...

Elbúcsúztam volna tőle, de kiderült, hogy csak másnap reggel fog elrepülni, igy lesz még egy esténk szépségesen-közösen-kiválóan. Na, fasza, kösz a semmit. 

Ezek elmentek, én pedig hazataxiztam. Ez sok volt, de nem hibáztattam magam. Kecskeméten egyszer sem történik meg, hogy véletlen táncolás közben belebotlasz egy kurvába. Majd a pultnál azon gondolkodtok a haverjaitokkal, hogy most akkor ez szerinted az, vagy most nem az?

És akkor jöjjön a klasszikus, csak hogy jobban érezzem magam:

“Igazából mindenki kurva. Csak mindnyájan különbőző részünket adjuk el.”