Tanácstalanság.

Kiszolgáltatottság.

Mégis miről irjak?

Meg mi a francnak igérem meg, hogy hétvégére lesz új poszt...

Csak vicceeeeleeeeek. Az egész kinai-kaland mit sem érne blogolás nélkül! - mondta Andrej és hozzábaszta a sörösdobozt Alex laptopjához. Annyit szeretnék elöljáróban mondani, hogy ez a poszt nem a legfontosabb dolgokról fog szólni, mert ahhoz, hogy azt a két hetet leirjam, amikor itt volt Kátyuska meg a Gebusz, egy boros üveggel megáldott, hosszú napra lesz szükségem. Ott volt minden, öreg. Dráma. Bódottá. Mühiszti. Fless. Azokat a sorokat tényleg ki kell gondolni.

Nem úgy, mint most ezeket.

Kiki, az igazgató hatalmas vállalati expanzióba kezdett, és örült módjára okádja befele az irodába az új asszistenseket. Minden héten találkozunk olyannal, akinek nem tudjuk a nevét, mert új alkalmazott. Ilyen volt a például a Tartályokat megszégyenitő Rita, kinek zsirtartalmából egy egész raktárnyi bakancsot megkenhetnék, akkor ott volt Daisy, akinek olyan a feje mint aki mindig meg van ijedve és a többi és a többi. Mindig ugyanaz a téma. A legtöbbjük nem birja ki két hétnél tovább, mert gondolom Kiki kibassza őket. 

Kikikikikibassza őket.

Természetesen azért akadnak olyanok is, akik teljesen megfelelnek az iskola által meghatározott követelményeknek. Ők Tracy, Miki, Flora, Cici, Taylor és a különleges, az egyetlen és mindenkit zavarba hozó Casper.

Casper, tudod, a barátságos szellem.

Amikor először hallottunk róla, teljesen tátva maradt a szánk, hiszen igy ő az egyetlen tanárasszisztens, aki fiú. Nem is nagyon tudtuk elképzelni, hogy több mint fél év után egy férfival együttmüködve kell órát tartanunk. Sokat spekuláltunk rajta, mire Cassy, az órarendért felelős miniszterasszony beosztotta Alex mellé egy délutáni órára. Aznap ugyanott tartottunk mindketten órát, ezért ott volt az alkalom, hogy én is megismerjem Caspert.

"Itt a röpke alkalom..."

Szokásomhoz hiven fél órával hamarabb értem be az irodába mint Alex, ezért volt arra időm, hogy kitaláljam, melyik lenne ő.

Becsekkoltam a kártyámmal, bementem az irodába és letettem a táskám. Az asztalok a fal mentén vannak elhelyezve, igy amikor beértem, mindenki háttal ült nekem, de elég régóta vagyok itt ahhoz, hogy felismerjem Caspert, mihelyst meglátom.

Meg hát hogy ugye fiú, a többi meg lány.

Köszöntem, hogy mindenki felkapja a fejét és igy tett Casper is, aki fel is állt és bemutatkozott. Casper rövid, fekete hajú, széles vállú, hordó törzsü és egy fejjel kisebb nálam. A haját úgy hordja mint a legtöbb divatosan öltözködő (már ha létezik ilyen) kinai férfi. Nagyon kedves volt, és nem volt kinai akcentusa, egészen jól beszélt angolul. A férfiaknak előirt uniformist viselte: fehér póló, fekete nadrággal. 

De a szeme és a tarkója lányos volt. De mindegy, mert egy, férfi nevet adott magának; kettő, a férfi uniformist viselte. Ha nem tudtam volna, hogy Casper, akkor azt hittem volna, hogy lány.

Később bejött Alex és bemutatkozott ő is, ha már fél órán belül együtt kell dolgozniuk. Egy kis locsi-fecsi után kihivott a teremből. Kétségbe esett fejet vágott.

- Úristen, ez most fiú vagy lány?! - kérdezte.
- Hát a Casper fiú név és férfi uniformist visel. - vakartam meg a fejem.
- Kösz a semmit bazdmeg, azt én is látom!  Szerintem lány, de akkor most mi legyen?!
- Nincs értelme! Ki adna magának lány létére fiú nevet?
- Úgy, hogy kinai és hülye mint a seggem. Vagy rosszul tudod, és a Casper női név!
- Férfi név. Kérdezz meg valakit diszkréten. Mangot vagy Evat, ők alkalmazták. - javasoltam. (Az Evat ejtsd Wall-E-sen.)
Alex igy is tett. Először Mangot hivta félre.
- Mango, ne haragudj, de nem tudom, hogy Casper fiú vagy lány. - kérdezte Alex a lehető legnagyobb alázattal.
Mango felnevetett...
- Fiú.
Akkor csak győzött a logika. Idejött hozzám, majd tájékoztatott a fejleményekről. Megnyugodott, de még az óra előtt gyorsan megkérdezte Evat is.
- Lány.

Igy Alex úgy lépett be a terembe, hogy fogalma sem volt, melyik. 2 perccel a kezdés előtt ránézett az óratervre, majd szivrohamot kapott.

"Óutca, 7. terem. Alex/Casper Május 9. 4:30"

"Névsorolvasás. Bemutatkozás: Hello, Alex vagyok, 7 éves. Szeretem a kéket és a lilát. Kinából jöttem, Zhangjiagangban élek. A kedvenc állatom a macska. Miumiu a legjobb barátom. Köszönöm.

Kérdések: Milyen az idő? Hogy vagy? Mivel jársz suliba? 

Feladat: Számold meg, hány lány van a teremben! ..."

SZÁMOLD MEG, HÁNY LÁNY VAN A TEREMBEN?!

Fogta a fejét. Miért?! Miért pont Casperral?! Hátha a gyerekek el tudják dönteni... Kihivta az első gyereket, aki belekezdett a bemutatkozásba, majd könnyedén válaszolt a kérdésekre, igy azt mondta neki, hogy számolja meg hány lány van a teremben. Alex és a gyerek az ujjuk segitségével kezdtek bele a matekba. 

- Egy, kettő, háááárom, nééégy...
A kislány beleszámolta magát is, aztán ránézett Casperra, majd megállt.
- Oké, tehát nééééééégy éééés...
De a kislány tanácstalan volt, az idő pedig telt, Alex pedig nem tudott rajta segiteni. Ránézett Casperra, aki jelezte, hogy ideje lenne megmondani a kislánynak, hogy mégis mennyi.

Dehát Alex sem tudta!

 Pánikszerüen faggatni kezdte az egész osztályt.
- Na? Na? Mennyi? Nééégy? Négy? Na mennyi, ha? Négy? Négy? Ne talán öt?! Vagy Négy? Mennyi? Öt?
De senki nem válaszolt. Látszólag senki nem tudta eldönteni, hogy Casper melyik kategóriába tartozik. Az idő telt, és a helyzet egyre siralmasabbá vált. Ekkor, mint aki feltalálta azt a kummat hires-nevezetes spanyol viaszt, Casper odasietett az orosz megmentésére. Közelebb hajolt a kislányhoz és azt mondta:
- Jajj, hát persze, hogy blafasdfggh vagyok.

Hogy mi? HOGY MI? BESZÉLJ MÁR ÉRTHETŐEN! Gondolta magában Alex, aki addigra az egész Kinai-alföldet csordulásig izzadta.

Ekkor a kislány rábökött egy ötödiket Casperra, aki mosolyogva bólogatott.

Alex, mint aki akkor vette át a mindentudásért járó Nobel-dijat, széles, büszke mosollyal, nagyokat bólogatva próbálta MINDENKI tudtára adni, hogy ennél mi sem volt egyértelmübb, ez olyan mint hogy a Nap keleten kel, a Föld gömbölyü, Casper lány, hát ugyan mit a faszt gondoltatok!?

"Háátt persze, hogy csapda! A Tibi csapdája!"

Ő volna a mi Casperünk. Aki úgy öltözködik mint egy fiú, úgy hordja a haját mint egy fiú, úgy néz ki mint egy fiú, fiú neve van, de lány.

Welcome to China.

Sajnálom, sajnálom. Megint kimaradt egy hónap, de van rá okom. Először is, szar, semmitmondó történetekkel nem akartalak titeket traktálni, igy szépen megvártam, mig történik valami. 

Jól rá is basztam.

Hong Kongban tartottam ismét egy esti túrát, teheneket kerülgettem, kutyák elől menekültem, strandon aludtam. Gönyörü volt, alig vártam, hogy megosszam veletek. De persze milyen is volna Kina anélkül, hogy be ne szopjam a halál vértől duzzadó, csimbókos faszát.

Már bocsánat.

A sanghaji reptéren aludtam el, de mire felébrettem, nem volt meg a telefonom. Rendőrségre járkálok azóta, kerülgetett az idegbaj, de megjött Gebusz, akivel meg meg akartunk nézni Sanghajt, de egész nap esett az eső, szóval minden kurva jól alakult.

Nem baj, ami volt, elmúlt, Gebusszal itt elökörködtem... aztán tegnap hazament. Jól vagyok nagyjából.

Többet azért nem mondok, mert nem akarom lelőni a poénokat.

A poszttal ezen a héten jövök.

Szerintem már mindenki tudja, hogy 2 havonta el kell hagynom Kinát. Ezt digtálja a kinai állam.

A hong kongi kirándulást az tette csodálatossá, hogy immáron nem télen kellett elutaznom oda, hanem tavasszal. Amikor januérban voltunk ott ezzel a két orosz fasszal, akkor a nappali csúcshőmérséklet 22 fok volt volt, április elején viszont 27. Noha 5 fok különbség nem feltétenül számit sokat, ruházatot tekintve igen, mert 22 fokban még nem feltétlenül hordok pólót és rövid nadrágot, viszont 27 fokban akkor is, ha fúj a szél. 

De hát amikor Hong Kongba mész, akkor csak egy éjszakát maradsz, nem?

Igen, csakhogy 25-27 fokban este is el tud sétálni valahova, és ezt tettem én is. A megérkezésem és a visszaindulás között 22 óra eltérés volt, ezért úgy döntöttem, körülnézek még este Lantau Islandon.

A szerencse az, hogy a reptér azon a szigeten van, amelyre az ember elmenekül a nagyváros elöl. Mivel Hong Kongban  nem korlátozzák a netet, google map-szal simán megtervezhettem az esti gyalogtúrámat az egyik tengerpart felé. 

Izi.

14 kilométerre feküdt a reptértől a legközelebbi hülye turisták által nem látogatott tengerpart. A gúglmepsz 3-4 óra gyalogutat jósolt.

Szendvics, viz és sör. Nem kell több, szerintem

Ami megnehezitette a kezdeteket az az, hogy nem vezet járda a reptértől a hidak felé, ezért a transzferbuszok mellett kellett körülbelül fél óráig gyalogolnom. Enyhe szél fújt, párás volt a levegő, és a telefonom 24 fokot jelzett. Miközben sétáltam, még láttam az aznapi utolsó járatokat elsuhanni felettem. Milyen fasza volna pilótának lenni. Felemelni azt a hatalmas gépet...

Amúgy milyen egyszerü az élet a 21. században egy okostelefonnal. Egy dolgod van, keresel egy ingyenes wifi-t, és a kedves google mutat egy térképet, egy útvonalat, még a várható időt is, és ennek köszönhetően 5 perc alatt megtervezel egy kirándulást.

Öszintén szólva egy kicsit féltem. Senki nem járt már a gyalogutakon, és noha nem kellett sötét sikátorokon sétálgatnom, tartottam attól, hogy valamilyen állat engem megtalál. Persze nem gondoltam, hogy tigris vagy ahhoz hasonló élne a hong kongi szigeteken, de mondjuk egy pávián elképzelhető, aminek habár jóval kisebb a teste az enyémnél, de a foga 3-szor akkora. Túlélném a csatát, valószinü megfojtanám, de nem akartam majmokkal birkózni.

Hogy ne gondolkodjak hasonló baromságokon, zenét kezdtem el hallgatni, ami egyrészt segitett, másrészt nem. A dallamos liquid drum and bass meghozta a jókedvem, de igy nem hallottam, mi folyik körülöttem, ezért fél percenként mindig a hátam mögé néztem.

Nagyvárosban vagy, max rókák élhetnek errefelé.

Hong Kong amúgy nagyon szépen ki van táblázva, és minden probléma nélkül el tudtam jutni a Tung Chung Road-hoz. A járda mentén magasan ágaskodtak a zöld, himbálozó pálmafák, alagutat képezve felettem. Nagyon hangulatos volt, imdádtam. Két embert pillantottam meg a távolban.

Mi a retket csinálnak ilyenkor az emberek...

Ők is olyan csodálattal néztek rám mint én rájuk. A telefon végig a kezemben volt, mert arra gondoltam, hogy videóblogolásba kezdek, hátha jobban tudjátok majd élvezni. Mivel életemben először csináltam ilyet, a videók 70 százalékát le kellett törölnöm, többek között azért, mert idegesit a hangom, másodszor pedig hülyeségeket beszélek. Idézem:

"Már két órája gyaloglom, és fogalmam sincs, mennyit kell még mennem, de másfél óra múlva ott leszek."

"Kicsit félek, vagy nem tudom, de járnak errefelé autók, főleg taxik, szóval esetleg nem támadnak rám állatok vagy nem tudom...szóval ha haldokolnék akkor észrevennének, hivnák a mentőket vagy nem tudom..."

A videók arra azonban jók voltak, hogy segitsenek leirni a környezetet, és azt, hogy mit éreztem. Körülbelül két óra alatt értem ki a városból, ahol láttam egy-két kóbor kutyát, és nagyon reménykedtem abban, hogy nem zavarokm őket. Persze azon kivül, hogy tartottam az állatoktól, féltem attól is, hogy amint kiérek a városból nem lesz járda és világitás sem. De szerencsére volt, de igy sem éreztem magam teljes biztonságban, még mindig tartottam a majmoktól. Az út egyre meredekebb lett, és mivel az út ki volt világitva, azt is láthattam, hogy nem lesz ennek hamar vége. Amint beljebb és beljebb kerültem, kezdtem megszokni a környezetet, és nem volt már többé bennem félelem. Egy dologra azért figyelnem kellett. A járda tele volt tehénszarral, ugyanis a közelben van egy tehénfarm. Ha elég paranoid lettem volna, még attól is tartanom kellett volna, hogy tehénnel találkozok az úton, de őket ilyenkor beviszik a karánba. Egy élőlény azonban elég keményen beszaratott. A sötétből egy akkora devenér suhant át az úton mint egy balkezes kozákpisztoly. Már-már nem is denevér, hanem maga...

Batman.

De tényleg nagy volt és tényleg beszartam.

Hajnali 3 lehetett, amikor megálltam, mert elég keményen ásitgatni kezdtem, mindannak ellenére, hogy a szivem másodpercenként hármat vert. Nagyon fáradt voltam, nyilván azért, mert az ember nem szokott éjfélkor egy 4 órás túrára menni, anélkül, hogy aludt volna előtte. Már azon gondolkodtam, hogy megállok, és elalszok a betonon. Szerencsémre 10 méterre tőlem egy tábla jelezte, hogy 100 méter múlva lejtő jön.

Éljen.

Innentől kezdve elég könnyen ment minden. A hegyről 20 perc alatt lejutottam, az egyik kereszteződésnél elfordultam jobbra, és 10 perc gyaloglás után már elég közel voltam. 

A magyartalanságomért pedig elnézést kérek.

Ezután körülbelül 10 percet gyalogoltam és megálltam az egyik kisboltnál. Sajnos nem volt nyitva semmilyen büfé. Pedig milyen jól esett volna egy kávé! Vettem egy zacskós levest, kértem hozzá forró vizet és a büfé melletti padon megettem. Kiváló volt. Megtaláltam azt a partot, ahol legutóbb Gulicskával és Alex-szal lógattuk a vérerest. Leterítettem a törölközőt a homokra, levettem a pólóm és elaludtam. Tökéletes volt, hiszen a Nap nem égette a bőröm, de elég meleg volt ahhoz, hogy póló nélkül pihenjek.

Miután jól kialudtam magam a tengerparton, megmártóztam a hideg tengerben, majd amikor kiértem, kiszedtem az összes kagylótörmeléket a hatalmas picsámból. A strand melletti öltözőben lefürödtem, és elüldögéltem az árnyékban lévő lépcsőn. Fél óra múlva azonban felálltam, mert rohadt éhes voltam, és abban reménykedtem, hogy a közelben van valami étkezde. Találtam is egyet, egy tucatnyi ember lebzselt a bejárat körül. Amikor kinyitottam az ajtót, azt mondták, zárva.

Elnézést kivánok, de rohadtul nem úgy nézett ki, de ki vagyok én, hogy vitatkozzam. Biztos csak rokonok...

Szerencsére nem kellett sokáig keresnem, 20 méterrel arrébb egy indiai étterem állt. Valószinü, hogy nem lesz olcsó, de hány alkalmam lesz a tengerparton indiai kaját enni?

A teraszon két fa asztal volt, és az egyiknél két ember ült: egy 50 év körüli, akcentusából itélve angol pasas, és egy 40-es kinai nő. A mellettük lévő asztalhoz ültem, mert hülye lennék 26 fokban bemenni az épületbe. Lévén, hogy nem kellett a étteremnek fogyasztói túlkereslettel megbirkoznia, kb 5 másodperc múlva meg is jelent a pincérnő, aki valószinü indiai volt, tehát a tulajdonos vagy a tulajdonos felesége vagy mindkettő. És ha a kocsmáros asszony a kocsmárosné, akkor ez a lány az éttermesné.

Szóval letette elé az étlapot, és visszament az épületbe. A jó hir az, hogy tényleg indiai étterem volt, hiszen azokról az ételekről, amelyek az étlapon szerepeltek, soha a büdös életemben nem hallottam. De igy nehéz választani...

Vegyük akkor elő a jóöreg diák gondolkodást. Amikor feleltválasztós dolgozatot irsz, akkor tuti, hogy az egyik válasz orditani fog arról, hogy faszság. A diák tehát az egyetemes faszság-faktor alapján zárja ki a rossz válaszokat, és eszerint tippel...

és küldi fel az ismétlővizsgapénzt a Neptunba a vizsga után.

Hasonlóan viselkedik a Magyar Ember, amikor eldönti otthon, hogy fincsi marhát fog enni az egyik étteremben, de amikor meglátja az ételek árát, az egyetemes faszom-fog-fizetni-ennyit törvény segit abban, hogy megállapitsa, hogy jó lesz a paradicsom leves betütésztával is. Ránézel az étlapra, és az ételek felét ki tudod zárni úgy, hogy ránézel az árára. Mivel én is Magyar Ember vagyok, száraz kenyeret kértem kutyaszarral.

Nyilván. Tisztában voltam azzal, hogy nem lesz olcsó, de 8000 forintot csak nem fogok kifizetni egy tál húsos-rizsért. Éppen ezért szezánmagos lepényt kértem a currys borsófőzelékhez. Habár nem volt sok, drága volt, de legalább az izét nem baszták el, és a tengerparti élményért abszolút megérte. Ott ültem és néztem a tengert, miközben a mellettem ülő két ember barátságos beszélgetését hallgattam.

Mikor végeztem az étellel, üldögéltem még ott egy keveset. Élveztem a napsütést, a szelet.

Kis idő múlva felálltam, fizettem és megkérdeztem az éttermesnét, melyik busz visz el a legközelebbi metroállomásig.

Nem tudom mennyit vártam, mire megjött a busz, de megjött, felszálltam, és 10 perc múlva a metroállomáson voltam. Délután 2 körül lehetett, tehát volt még 6 órám arra, hogy eltaláljak a reptérre.

Elgyaloglok - gondoltam.

 Noha pénzbe kerül az utazás, tetszik, hogy az élet arra kényszerít, hogy két havonta repülőre üljek. Miközben sétáltam, arra gondoltam, milyen fasza érzés élni. Kinn lenni a világban és látni, milyen máshol. Látni az öblöt körülölelő zöld hegyeket, a szélben táncoló pálmafákat, az utcán szorgosan dolgozó embereket, a kék eget, a fehér felhőket...